Mértékadó, 2012. december 24. - 2013. december 16. (9. évfolyam)

2013-01-28

Arcvonások Az igazság énekelve a legjobb Bereményi Géza Cseh Tamásról és magáról „Szervusz, Tamás! - Szervusz, Gé­za!" - köszöntötte egymást az író és a zeneszerző harminckilenc éven át. A Cseh Tamás dallamaira ké­szült titkos dalszövegektől a szín­házigazgatásig vezet Bereményi Géza útja - ezenkívül ír forgató­­könyvet, prózát, és a filmes világ is jegyzi nevét. Magányos és közös­ségi, vándor és hazáját meglelt sokoldalú alkotó. Bereményi Gé­zával az idén hetven éve született Cseh Tamásról, kettejük életútjá­­ról, külön világáról - Antoine-ról és Désiréről beszélgettünk... - Antoine, Désiré nem tudom, ho­gyan születtek, egyszer csak ott voltak. A prozódia hívta elő a neveket. Désiré eredete talán, hogy Kosztolányi Dezső egyik beceneve volt, és akkoriban na­gyon szerettem Kosztolányit. Komoly forrásvidéke van minden sornak, me­lyek önkéntelenül születnek. És persze ezekben a figurákban félig én vagyok, félig Tamás, félig a barátaink, a társa­ság, akikkel együtt voltunk. Hogyan lett több „félig"-ből egész? - 1970 végén ismerkedtem meg Cseh Tamással, mindketten huszon­évesek voltunk. Én akkoriban prózaíró - egy novelláskötetem jelent meg -, ő pedig rajztanár, aki szabadidejében in­diánt játszott a Bakonyban. A követke­ző évben aztán az összes alkotói műfaj ellátogatott hozzám. Akkor kezdtem el dalszövegeket készíteni Tamásnak, ezenkívül színdarabot, filmforgató­könyvet és prózát is írtam. Ebben az évben dőlt el, hogy e négy műfajban fogok dolgozni. Mivel mindegyiknek más az ideális formája - illetve külön­böző hozzáállást igényelnek -, hozzá­szoktam, hogy váltogassam a viszo­nyulásomat. Mindeközben ugyanaz az ember maradtam, így az sem okozott megrázkódtatást, hogy titkos dalszö­vegíróból színházigazgató lettem. A négy közül persze a dalszöveg­írással van a legegyszerűbb dolgom: abba a legkönnyebb belemerülni, és abból a legkönnyebb kikerülni is. Ezt bármi mással lehet párhuzamosan mű­velni, nem lehetek olyan fáradt vagy elfoglalt, hogy ne tudjak időt szakítani rá. Aki már készített filmet, az tudja, hogy forgatás közben lehetetlen másra figyelni - nekem mégis többször is si­került forgatási szünetben dalszöveget faragnom... Felüdülés volt. Cseh Tamás személye is ihletője volt a szö­vegeinek? - Mivel másnak is írtam dalszöve­get, ezért tudom, hogy igen. Nem mindegy, hogy kinek készül a dal, va­gyis a dalszöveg. Nemcsak a zene, ha­nem a másik személye, jelenléte ihlette a szövegeket. Mondják, hogy az író külön világot teremt a világban. Hogyan „termett" Cseh Tamás és Bereményi Géza világa? - Úgy történt, hogy Tamás megmu­tatott egy dallamot, én pedig szöveget írtam rá. A Tamás egyik tanárától köl­csönkapott lakásban találkoztunk, ott készült az első szöveg, melyet aztán ő elénekelt. Akkor hallottam először éne­kelni. Hobbiból énekelt, társaságban, leginkább angolul. Abban az időben al­bérletben laktam, ami nem volt jó, így megbeszéltük, hogy odaköltözöm a kölcsönlakásba. Ezután naponta írtunk dalokat, olykor kettőt is, így kezdődött a Cseh Tamás - Bereményi Géza külön világ. Másfél évig laktunk együtt. Köz­ben kiderült, hogy sok a közös ismerő­sünk, éppen csak egymást nem ismer­tük azelőtt. Akkoriban ez is külön vi­lágnak számított: budapesti, intellektu­ális csavargók világa, mai szóval hív­hatjuk őket „underground filmművé­szeknek". Később is rendszeresen ösz­­szejártunk, amikor már nem laktunk együtt, és dalokat írtunk. Érdekes, hogy amúgy másféle emberekkel ba­rátkoztunk. S még valami, ami ugyan­csak hozzátartozik a külön világunk­hoz. Akik szeretik a dalainkat, mind ugyanúgy felelnek a kérésre, hogy mi­ért. A lányok azt mondták, hogy egy fiú, a fiúk pedig azt, hogy egy lány kedveltette meg velük ezeket a dalo­kat. És ugyanazt a felismerést váltotta ki belőlük, amikor először hallották: „Ez én vagyok, ez hozzám szól, ezt énekelhetném én is." A dal személye­sen szólítja meg a hallgatóságát. Persze ha olyan a szövege. Is... Ezek a dalok nem csak az adott korszak csa­vargóiról, az akkori társadalomról szólnak. A sajátos előadói stílusnak is köszönhetően felidézik Balassit, Tinódit, de Mándyt, Kosztolányit vagy akár Ottlikot is... - Szeretem ezeket az írókat. Mind külön világ, de van bennük valami kö­zös. Talán az, hogy nagyon „magyaror­szági írók". Annak ellenére, hogy nem sűrűn használják a magyar szót. A szót, hogy magyar, nem. De játékot, uta­zást, várost, pályaudvart, tereket, utcákat, különféle hangulatok leírását annál inkább.

Next