Új Ember, 1952 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1952-01-20 / 3. szám

SZERKESZTŐI ÜZENETEK Lelki olvasmány. — Igényesebb benső életre törekszik, írja, s igyekszik lehetőleg rendszeresen lelki olvasmányokat olvasni. Egy ideig ment is minden nehézség nélkül a dolog, újabban azonban terhére van, amit olvas, szórakozott, figyelmetlen; ez aztán idegesíti, kedvét szegi, állandó nyugtalansággal tölti el. Hogy mit tegyen? Semmiképpen se idegeskedjék, nyugtalankodjék, kétségbe meg éppen ne essék. Az ilyen hullámvölgyek jellemző tünetei a komolyabb lelki életnek; aki egyáltalán nem él lelki életet a szó keresztény értelmében, az nem észlel se hullámvölgyet, se hullámhegyet. De arra nem gondolt még, hogy talán csak rosszul választotta meg az olvasmányát: olyanba fogott, ami esetleg túl »magas«, elvont vagy egyaeerfien nem felel meg az egyéniségének? Ha kedvtelenné teszi, ne erőltesse tovább ugyanazt a könyvet, próbálkozzék meg mással/esetleg olyannal, ami hogy úgy mondjuk, egészen »könnyű«, például a Fioretti vagy egészen gyakorlati, mint például a Filotea. Főként pedig azt tartsa szem előtt, hogy a lelki életben való haladáshoz nagy türelem s bizonyos leleményesség kell, ezenkívül jóindulat, nemcsak a dolog iránt, hanem — önmagunk Iránt is. Gy. V. — Van egy barátja, akinek a lelki sorsa, üdvössége egyáltalán nem közömbös önnek, s akit sehogyan sem tud rávenni arra, hogy a szentségekhez járuljon. Ha előkerül a téma, barátja rendszerint ezzel tér ki: »Ne haragudj, de én a gyónást végtelenül gyerekesnek találom.« Nos, mi az ön helyében nem vitatkoznánk vele; utóvégre ha tór megnézzük, bizonyos értelemben még gyerekesnek is láthatjuk: abban az értelemben tudniillik, hogy a gyerek szokta újra és újra ugyanazokat a csínyeket s komiszságokat elkövetni, s megy azután apjához bocsánatot kérni újra meg újra ugyanazokért, ugyanazokkal a szavakkal és fogadkozásokkal.. Rendben van, gyerekes. De te — mondanánk —, kedves barátom, te olyan csalhatatlanul biztos vagy abban, hogy valóban felnőtt vagy? Te sosem botlasz, és sosem követed el kétszer, tízszer, százszor egymásután ugyanazt a rosszat? Elköveted? Szóval olyan vagy, mint a rossz gyerek. Hát akkor mit nagyképesködsz ilyen tipikusan gyerekmódra, s ott húzódozol attól, amit olyan nagyon bölcsen éppen a te rossz gyerekségedre szabták? Skrupulozus: ön felteszi a kérdést, miben áll az aggályosságnak, ennek a lelki életben sokszor emlegetett tünetnek, esetleg betegségnek a lényege. A »scrupulus« szó annyit jelent, mint kavics, köveske. A scrupulozus szót azok jelzésére szokták használni, akik az apró kavicsot is áthághatatlan kőnek, a porszíet is szikisnak látják. A lelki életben valóban igen s k ember küzködik ezzel a bajai kicsi hibákat, rendkívül nagynak érez, sőt gyakran olyasmit is hibának vél, ami egyátalán nem az. Nem szabad azonban ezt összetéveszteni a nagy szentek rendkívüli érzőanyagével és ellenszenvével a bűn Iránt. A lelki élet nagy mesterei, köztük ka Ionosén Szent Te éz és Keresztes Szent János, sokat fogalóztak az ilyen cikkkel. Orvosságul minden egyes esetben azt ajánlották, hogy aki felfedezi magában az aggályoskodás halálát, vesse el magától »ne törődjék vele, hogy szennyesnek érzi magát — írja Kereszt s Szent János az egyik ilyen 1leknek —, végezze el úgy, ahogy tudja, szintgyónását, utána pedig nyugodtan vegye magához az oltáriszentséget.« Az önmegtagadásnak egyik fajtája az is és Ken előtt érdemszerző, ha 1:mondunk fölösleges aggságoskodásunkról. 1111-es olvasó. Észrevétleit és elismerését köszönjük, ötleteit lehetőleg felhasználjuk. Budai olvasó. — önben, asszonyom, mint írja, valóságos felháborodást keltett új lelkipásztoruk »szokatlan eljárása«, hogy legutóbbi szentbeszéde előtt felhívta figyelmüket a templomi illemtan bizonyos alapvető követelményeire (például arra, hogy hogyan kell viselkedni ezentáldozáskor, vagy hogy milyen benső fegyelmetlenségre vall a helyekért való féktelen tolakodás), meg hogy megkérte önöket, hogy rendesebben énekeljenek, mint ahogyan eddig tették. Közli velünk a felháborodását s azt szeretné, ha mi is »nyiltan megbélyegeznénk« az ilyen »nem templomba való« s ön szerint »sértő« magatartást. Megváltjuk azonban, a legkevésbbé sem értjük, mi lehet abban sértő, ha egy pap, kötelessége szerint, a híveket a templomhoz illő helyes viselkedésre oktatja , ha kell, figyelmezteti. Sértő? Nem, hanem nagyon is örvendetes, hogy egy lelkipásztor ilyen látszólag »kicsiségekre« is gondol. Nem templomba való? S ha nem oda, ugyan vájjon hová? Azon viszont már erősen vitatkozhatnánk, vajjon »templomba való-e« az a gőg, amely az ilyen templomi oktatáson felháborodik. Bizony, asszonyom, mielőtt papunk lelkipásztori tevékenységét bírálnék, bíráljuk meg először önmagunkat, s mielőtt ezt vagy azt kitiltanék a templomból, előbb alaposan vizsgáljuk meg, várjon mi magunk méltók vagyunk-e rá, hogy az úr Jézus előtt megjelenjünk. Kevesebb gáncsoskodás és több alázat bizonyára csak javunkra válnék. Ami pedig a kifogásolt lelkipásztort illeti, »megbélyegzés« helyett őszinte sikert kívánunk nevelő munkájához (ránkfér!) kívánjuk, hogy e munka eredményeként minél előbb minél kevesebb híve gondolkozzék úgy, ahogyan most (s remélhetőleg most utoljára) ön gondolkozott. Gyászoló anya. Újszülött gyermeke mindössze pár percet élt és keresztezetlenül halt meg. Mi lett ennek a léleknek a sorsa a másvilágon? — kérdezi. Az Egyház tanítása szerint másvilági »helyt« (vagy »állapota«) nem lehet sem a mennyország, ahova az eredeti bűn miatt nem kerülhet, sem pokol, melyet (a szó negatív értelmében) »ki nem érdemelhetett«, hiszen tudatos tettet nem hajthatott végre, hanem az úgynevezett »limbus”. Erre vonatkozóan a teológusok általában következőiket tanítják: »A limbus, a ahová a kereszteletlenül elhalt gyermekeik lelke kerül, olyan személyes vétektől és gyötrelemtől mentes közbülső hely vagy állapot, mely Isten országa (azaz a mennyország) és az örök kárhozat között van. A limbus létezését teológiailag az bizonyítja, hogy sok keresztség nélkül elhaló kisded nem nyerheti el az örök boldogságot, másfelől meg nem bűnhődhetik együtt a személyes bűneik miatt elkárhozottakkal (minthogy bűnt nem követett el), így az örökkévalóságban valaminő olyan helyre kell befogadtatnia, amely mind a pokoltól, mind a mennyországtól különbözik, amelynek limbus a neve. E limbus s tehát tartózkodási helye mindazoknak, akik az eredeti bűnnel — s csak azzal — terhelve halnak meg. Ebben az állapotában a gyermek lelkének nem jut osztályrészül Isten mennyei boldog színről színre látása, de nem kell semmiféle »pokoli« kínt sem szenvednie, hanem »természetes boldogságot élvez«. Egy érdekes könyvelkobzás Érdekes esemény történt Magyarországon éppen 200 esztendővel ezelőtt, 1751-ben. Mária Terézia elrendelte egy katolikus püspök nemrégiben megjelent könyvének az elkobzását. Az eset előzményei a következők: Padányi Bíró Márton veszprémi püspök 1750-ben megjelentette Győrött Enchidrion című munkáját, amelyben igen hevesen támadta a protestantizmust, s az erőszak eszközei alkalmazásának ajánlásától sem riadt vissza a hitegység helyreállításának érdekében. A veszprémi könyve nemcsak a püspök túlbuzgó magyar protestánsok körében keltett erős visszatetszést, hanem a protestáns Poroszországban is, ahol ekkor a felvilágosodottságáról közismert II. Frigyes uralkodott. II. Frigyes Schaffgotsch boroszlói püspökhöz levelet intézett az ügyben. Schaffgotsch erre a maga részéről is rosszalását fejezvén ki Bíró Márton eljárása miatt,egyúttal közölte a pápával is, aki az mán a berlini államtanácshoz intézett iratában kinyilatkoztatta, hogy a magyar püspök törekvéseit nem helyesli. S a nápa — XIV Benedek — kívánságára adta ki a magyar királynő a fent említett könyvelkobzási rendeletet. Hópehely Téged imádtalak az éjtszakában, oltalmad kértem Istenem, midőn szép álomként fehér köntösében, reám talált az első hópehely. A park fái megrezzentek, zizzent valamennyi ág, mint ha öröm érte volna őket és kinyujtózva az égig érve magukhoz ölelték az érkezőket. E mennyei tüneményben torony szava szállt a jégben, kettőt ütött az ódon óra s zenéje rátapadt a hulló hóra, miként ijedtre a félelem. Énekbe kezdtem tárt karokkal, dalomban a szivem lángolt, mintha álmában virvasztanám a várost, ahogy békével pihen a hóesésben. Vámbéri Gusztáv nnimimniiiiiiwiimiiiiiiiimiiiimiiiiiiiiiiiiiimii Beresztóczy Miklós beszéde az első szombati ájtatosságon Hírt adtunk arról, hogy az elmúlt szombaton a Szent István Bazilikában rendezték meg a budapesti első szombati ájtatosság sorozat évnyitó ájtatosságát. Az ájtatosságot Hamvas Endre Csanádi püspök vezette, a szentbeszédet pedig dr. Beresztóczy Miklós esztergomi protonotárius kanonok, általános érseki helynök mondta. Mikor az első szombati ájtatosságok sorozatát ez kezdjük — mondta évben is meg— szóljunk arról az édesanyáról, akiről dogmatikánk tanítja, hogy mindnyájunk boldogságán és üdvösségén fáradozik. Szűz Mária üdvösségünk és a kegyelmek közvetítőjeez a dogmatikai tétel az, amely oly meleggé teszi a kapcsolatot az égi édesanya és a földi hívő között. Mikor engedelmesen elrebegte: »Legyen nekem a te i^éd szerint«, Éva engedetlenségét tette jóvá. Fizikailag segítette üdvösségünket, mikor odaadta fizikai életét és szeplőtelen szíve alatt helyet adott az Üdvözítőnek. De ezenfelül lelkileg is vállalta az Istenanyaság minden gondját: a gyermekéről való lemondást, a krisztusi élet veszedelmeit, a keresztfa áldozatát, és mindezt nem a maga előnyéért, hanem érettünk, emberekért. Szent Tamás azt mondja, hogy aki az emberiség iránt való szeretetből mindent odaadott, hogy üdvösségünk lehetőségét nyújtsa, mindent megtesz, hogy az üdvösség eszközeit, a kegyelmeket is kieszközölje számunkra. Életünk útjának minden állomásánál ott áll a Szűz Anya kegyelmeket kérő esdeklésével. És tete nemcsak jó édesanyai szeregyermekei számára nyilvánul meg, hanem szívéhez akarja ölelni a dacos és elszakadt gyermekeket is. Kérjük a Szűz Anyát, hogy az ő édesanyai segítsége útján ez az esztendő mindnyájunk számára az üdvösség esztendeje legyen. Amilyen a kérdés... Három falusi imposztor ingerkedett a falu öreg zsidó kocsmárosával, az egyik őt Ábrahám, a másik Izsák, a harmadik pedig Jákob atyának titulálván. De elment a kedvük a további csúfolódástól, mikor az öreg így adta meg a választ: — Tévedtek fiaim, nem vagyok én Ábrahám, sem Izsák, sem pedig Jákob, hanem Kisz fia Saul, ki elmerte keresni édesatyja elvesztett szamarait és lm meglelő mind a hármat. A civil prépost Babarczy Antal múlt századi országgyűlési követet előbb a Szent István rend keresztjével tüntették ki, nem sóival utána pedig udvari kamarássá nevezték ki. Ez utóbbi kitüntetéssel járó kamaráskulcsot a kabát hátsó zsebére függesztve szokták viselni. Ezért írta Babarczyra egyik követtársa az alábbi kis verset: (Prae) Elől kereszt melleden, (Post) Hátul kulcs függ zsebeden: Babarczy báró hát most Díszjelnél fogva Prépost. V Füst és por alatt... Ha az utas leszáll a Hév nagytétényi végállomásán, a legelső, ami szemébe ötlik: az ősi katolikus templom tömzsi tornya. Csúcsban végződő keskeny ablakai nyomban elárulják, hogy az épület középkori eredetű. Valóban, a torony maga még az Árpádok korából való, amikor az egykori római városka, Campona helyén felépült Thetent még csupa magyar: Kapi, Kaproncai, Paksi és hasonló nevű család lakta. A tdmes rejtegető föld felett (nem is olyan régen harmincöt kilogrammnyi aranyéremleletet találtak az egyik udvarban Nagy Constantin korából), a Budai Hegyek e nyúlványának tövében Szent Mihály tiszteletét hirdette a templom, míg a török úgy meg nem semmisítette, hogy csak a torony maradt meg belőle. Annyira alapjaiból kellett újjáemelni, hogy mikor éppen kétszáz esztendeje, 1751. végén befejezték az építkezést és 1752-ben átadták rendeltetésének, teljesen új templomnak vették, és a Menybevitt Szűzanyát tették meg patinájának. A pestis Az ősi toronyhoz hozzáépült templom természetesen a barokk stílusában készült. Minthogy abban az időben Tétény a veszprémi egyházmegyéhez tartozott, az akkori veszprémi püspök, a magyar barokk egyik legérdekesebb képviselője, Padányi Biró Márton szentelte fel. Igaz, a felszentelést csak két esztendő múlva lehetett elvégezni a felépítés után. A község ugyanis csak lassan és nehezen tudott talpraállni azután a szörnyű csapás után, ami az 1730-as évek végén sújtotta, amikor is a pestis úgy elpusztította, hogy csak 12 házban maradt élő ember és a pap is ott halt meg a hívei között a templomot helyettesítő ideiglenes kápolnában. A szentegyház azonban mégis csak állt, s élte a falusi templomok szokott életét: miséztek a benne, kereszteltek, szolgáltattak szentségeket évtizedeken keresztül. A falai megkoptak, szobrok, oltárképek váltották benne egymást az egyes korok ízlése szerint. Az új nemzedékek nem igen néztek utána, mit is festettek atyáink a szentegyház falaira. Ha kopott volt a fal, befestették újra. Az egyik jámbor adakozó hatalmas üvegablakkal akarta díszesebbé tenni a barokk templomot és ezért az oldalablakot megnagyobbították jó másfél méterrel. Ekkor sem jutott eszébe senkinek, miféle alkotás az a megkopott festmény, amiből a cifra üvegablak kedvéért egy jókora darabot kikanyarítottak és levertek. Ki tudja, mi mindent nem műveltek volna a hozzá nemértő kezek, ha vagy tizenöt esztendővel ezelőtt olyan pap nem kerül községbe, aki alaposabban szemüügyre vette a kopott, a rámeszelések alól ki-kitünedező freskókat Éppen a szentélyben végeztek újabb »rendbehozást«, mikor odakerült a hívek pásztorának. A szemügyrevételt azzal végezte, hogy felhívta a templom festményeire a székesfehérvári egyházmegyei művészeti bizottság és az állami illetékesek figyelmét. Ennek viszont az lett a következménye, hogy a kiküldött szakértők véleménye nyomán sürgősen lemosatták a szentélyben megkezdett új átfestést és megkezdődött a templom szakszerű restaurálása. XVIII. századi freskók Egymás után bontakoztak ki a szentélyben, a templom hátsó részében, a főkupolában, az oldalfalakon a XVIII-ik századi freskók. A főoltár felett egy hatalmas, finom színekkel festett Szentháromság-kép, a hátsó szakaszban gazdag díszítőelemek között Szent Cecilia az éneklő angyalok karával, fent a mennyezeten a négy evangélista energiát, lendületet sugárzó alakja. A két mellékoltár freskója Dorfmeisternek, a magyar barokk festészet Maulbertsch után legtöbbet emlegetett és dolgoztatott mesterének fiatalkori alkotása. Az, amelyből a barakktemplomba nem való üvegablak kedvéért jókora darabot kikanyarítottak. Szent Juliannát ábrázolja, lábánál a szörnyeteggel, a másik mellékoltárkép Szent Józsefet. Dorfmeister Szent József képe előtt egyébként hosszú ideig egy másik, ugyancsak Szent Józsefet ábrázoló vászonra festett oltárkép állt, amelyet Maulbertsch festett. Ez most a Szépművészeti Múzeum raktárában van. Igaz, a papnak, Markó Gyulának ezüstfehér lett a haja, amíg József, Cecilia, Julianna, az angyalok, a barokk virágok és hullámtarajos díszek előkerültek füst, por és ráfestések alól, a főaoltár és a szószék pedig eredeti fehér és arany színeiben ragyog. Időbe tellett, amíg a tétényi hívek filléreiből annyi összegyűlt, ami mindezt lehetővé tette. De ahol a jóakarat megvan, ott előteremnek a fillérek és az eredmények is. A tétényi templom most elgondolkoztató példája, mi minden rejtőzhetik még templomaink falán, oltárain, sokszor kórusain, vagy éppen a rosszul mázolt későbbi padlásán rá festés, füst és por alatt másféle erő. Harminc éves házassági évfordulóra voltunk hivatalosak. Tulajdonképpen véletlenül kerültem a számomra ismeretlen társaságba. Néhány napi látogatóban időztem a vidéki városban és szállásadóim vittek magukkal a nevezetes családi jubileumra. A háziasszony kedves sürgölődéssel kínálta vendégeit, mindegyikünkhöz volt egy kedves szava-mosolya. A férje, akinek már hófehér haj keretezte magas homlokát, az öregkor küszöbét átlépettek bölcs nyugalmával ült egy sarokban és derűs tekintettel figyelte a tiszteletükre történő lövészmenést. A háziak kisleánya, magasra nőtt tizenkét éves kamaszleányka, ügyesen segített édesanyjának. Most egy tál forró pogácsával lépett hozzám. — Tessék venni! Nagyon jó ám, édesanyám sütötte. — Igazán? Buszáé lehetsz édesanyádra. — Büszke is vagyon , a legügyesebb a világon. És a legjobb is — tette hozzá komolyan. A kisleány felkeltette érdeklődésemet és az este folyamán töbször rajta felejtettem a szememet. Később az apja mellé húzódott. Zsámolyra ült és onnan hallgatta áhitatos figyelemmel. Akkor tűnt fel nekem a kettőjük közti meglepő hasonlatosság. Fejformájuk ugyan más volt, de tekintetük, arcjátékuk, jellegzetes meglepően mozdulataik egyformává tette kettőjüket. — Bámulatosan hasonlít rátok ez a gyermek — fordultam a háziasszonyhoz. — Mikor felszolgál, a te kicsinyített másod, most, ahogy az uradat hallgatja, tisztára az édesapja... Az asszony elpirult Mosolygott, de nem válaszolt. Éjfél körül sétáltunk hazafelé. A laikusok fontoskodó bőbeszédűségével magyaráztam szállásadómnak az átöröklés csodáiról, hogy a kromoszómák titokzatos parányvilágában íme, még az arcjáték, a szemek tekintete is benne rejtőzik. Ez a kisleány klasszikus példája, miképpen keveredik az utódban az anyai és apai öröklési állomány, hogy... Az asszony egyszerre halkan közbeszólt: — De kedvesem... nem is az ő gyermekük korában Háromhonnnol fogadták örökbe. — Dehát a szembeszökő hasonlóság... az átöröklés? — dadogtam zavartan. A férfi legyintett. — Hát ez is van, az bizonyos. De az élet olyan csodálatosan, oly kimerithetetlenül gazdag, hogy működnek benne másféle erők is. Például a szereteté. Az olyan élő, forró szereteti, amely ezt a három embert összekapcsolja. És ezek az erők néha erősebbek, mint a vérszerinti kapcsolatok, átöröklés és effélék törvényei. ha*