Új Ember, 1954 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1954-11-14 / 46. szám

X. évfolyam, 46. szám KATOLIKUS HETILAP NEVEK AZ ÉLET KÖNYVÉBEN írta: MIHELICS VID »Bízzál, leányom! a hited meggyógyított téged." Ezekkel a szavakkal fordult oda a Megváltó a beteg asszonyhoz, aki hátulról megérintette köntöse szegélyét, mint a pünkösdöt követő huszonharmadik vasárnap evangéliumában olvassuk, meggyógyult az asszony abban az órában. De vajjon mit hitt ez az asszony? Máté nem szól róla, nagyon valószínű azonban, hogy csupán ennyit: ez a szeretettől sugárzó rabbi, akit Jézusnak hívnak, mindent megtehet, amit akar; szörnyű baromiban ő a menedékem. Nem gondolhatjuk ugyanis, hogy ez az egyszerű nő, akiről utána sem hallunk többé, eszesebb vagy megértőbb lett volna a sokaságnál, amely időnként az Üdvözítő nyomába szegődött. Már pedig amikor Jézus megkérdezte egyszer tanítványaitól: ’■ Minek tartanak engem az emberek?* — nem kapott rá semmi választ, amelyet határozottnak mondhatnánk. S nagyon tévedne, aki most, annyi évnek távlatából megütköznék ezen. Éppen ez a bizonytalanság, éppen ez a nemlátás volt a természetes és szükségszerű, úgyannyira, hogy megörökítése szinte egymagában is tanúsítaná az evangéliumi leírás hitelességét. Az az igazság jutott benne kifejezésre, hogy a mi emberi elménk a saját erejéből csak bizonyos küszöbökig tud felemelkedni: talán Illés, talán Jeremiás, avagy egyike a nagyobb prófétáknak... Emlékezetünkbe idézhetjük azt az egészen drámai jelenetet is, amikor az Úr Jézus maguknak a tanítványoknak tette fel kérdést: »És mit mondtak ti ralam?« Mert most némultak meg csak igazán azok. Holott nem kétséges, hogy titokban már épp eleget beszéltek és vitáztak Mesterükről. Zavart és kínos lehetett ez a csend, annyira kínos, hogy Simon, a későbbi Péter, már szégyenteljesnek is érezte a helyzetet, mert szenvedélyeden tört ki: »Te vagy a Krisztus, az élő Isten fia!« A többiek pedig alighanem megdöbbenve néztek Simonra is, meg a Mesterre is, akinek ajkáról akkor hangzottak el a szavak: »Nem a vér, sem a test, ami ezt kinyilatkoztatta neked, hanem az én Atyám, aki a mennyekben van.« S ugyanakkor boldognak és szerencsésnek nevezte őt az Úr. Szerencsésnek és boldognak, de miért? Nyilván, mert röviddel előbb még Simon is osztozott társai és a tömeg bizonytalanságában, hiszen az emberi megismerés határát, amelyet az Úr Jézus oly világosan megvont, az Atya megvilágosítása nélkül sem léphette volna át. A »vér« ő és test« nem ad semmi ilyen kinyilatkoztatást. Mai nyelven: a logika, a tudomány, az okoskodás megragad a mi lehetőségeink síkján. Korlátozottságunkon túlra csak az Isten korlátlansága emelhet bennünket: az isteni kinyilatkoztatás, amelynek elfogadása a hit. A hit, amely Egyházunk tanítása szerint ingyenes ajándék. De csak azok részesülhetnek benne, akik készek és akarnak hinni. Isten csak azokat világosítja meg, akik cselekvő módon viszonozzák ezt a mérhetetlen kegyelmet. Különösen napjainkban lenne hasznos, ha minél gyakrabban elmélkednénk erről. Nem kell mindig templom hozzá; villanásszerűen is gondolhatunk rá újból és újból, bárhol és bármikor. Nemrégiben elébem került egy teológiai tanulmány abban a kivonatos formában, amelyet az Osservatore Romano tett közzé róla. Szerzője, Paolo Brezzi, olyasminek ad nyíltan hangot, amit mindannyian érzünk, csak nem szoktunk kimondani. Azt fejti ki nevezetesen, hogy ma nehezebb hinni, mint a múltban bármikor. Főleg a középkorban természetes dolog volt a hit leírása, mert hiszen a kultúrát, a társadalmat és a közgondolkodást a kereszténység teremtette és járta át. Ma viszont sok minden ellene látszik szólani a hitnek. Ha tehát távol áll is tőlünk, hogy csökkentsük őseink hitének értékét, bizonyos, hogy ma hinni sokkal, de sokkal »existenciálisabb« és személyesebb cselekedet. Nem habozik kijelenteni Brezzi, hogy napjainkban a hit megtartása már önmagában is külön érdem, amelyről feltehetjük, hogy az igazságos Isten szemében is annnak számít. Annál inkább — fűzi hozzá Brezzi — mert az eltökélten hívőt is sűrűn megkörnyékezik a kétségek és szorongások, amelyekkel szemben sehol másutt nem kereshet védelmet, mint éppen a veszélyeztetett hitben, ugyanúgy, mint az apostolok is, akik kétségbeesetten kiáltottak oda Krisztusnak: »Maradj velünk, Urunk, mert egyedül nálad vannak az élet igéi.« Nem tudtam megállapítani a kivonatból, hogy messzebbre tekintő tudatossággal vagy csupán alkalomszerüségből idézte-e nyilván elismert és kitűnő teológus a Szentírásiból éppen ezeket a sorokat, de úgy érzem, többet és jobbat nem vehetett volna elő. Mert a hit megőrzésének legnagyobb és mégis oly egyszerű titka valóban az, hogy állandó beszélgetésben, meg nem szűnő kapcsolatban maradjunk azzal, aki a mi mennyei Atyánk. Egyéni, személyes viszony a kinyilatkoztató, megváltó és megszentelő Istennel — ez az, amire törekednünk kell, s amit minden körülmények között el is érhetünk, mert Isten sem az elvont embert, az »emberiséget« keresi, hanem a konkrét embert, mindegyikünket külön-külön, mint ahogy lelkünket is külön cselekedettel egyedileg teremtette meg. S ennek az egyéni, személyes viszonynak nincsen más alapja, mint a hit, amelyre a készséget és könnyedséget a keresztyég adta meg, tartalmára pedig az Egyház oktatott. Boldog és szerencsés, akinek ■háza van. Ekként is forgalmazhatjuk az Üdvözítő kijelentését nem nehéz rájönnünk az okára s sem. Boldogság és szerencse már az is, hogy a hit birtokában választ kapunk, és pedig határozott választ olyan kérdésekre, amelyekkel értelmünk meg nem birkózhatik. Mindenekelőtt arra, hogy van-e egyáltalán célja s mi a célja életünknek? Ebből adódik az értékeknek az a rendje — Isten, lélek, élet, külvilág — amelynek keretében megoldást találunk létünk összes problémáira. A hit azután amellett, hogy kinyilatkoztatja nekünk az igazságot, kezünkbe adja a törvényt is, annak megtartásában az utat az eszményhez, amelyet az Ur Jézus állított elénk: "Legyetek tökéletesek, mint tökéletes Atyám, aki a mennyekben van.« Ami azonban a hit boldogságát, túl az ész örömein valóban boldogsággá teszi, az a megnyugvásnak a hittel együtt járó értelme: a reálfagyatkozás Isten tenyerére, ahogy az evangéliumi beteg asszony cselekedte. Nem azt jelenti persze ez a keresztényi megnyugvás, hogy most már álarcot készítsünk belőle az igazságtalanságok számára; hogy nem kell küzdenünk és olyan életfeltételekért, dolgoznunk amelyek kényelmet és biztonságot nyújtanak összes felebarátainknak; hogy talán csukott szemmel szaladjunk elébe a testi és lelki szenvedéseknek. Ó nem, egyáltalán nem. Minden ilyen passzivitás csak a felelősségünket terhelné meg, amellyel a szerető Isten és szeretendő embertársaink iránt tartozunk. De jelenti igenis azt, hogy nincs az az egyéni keservünk, megpróbáltatásunk és szenvedésünk, amelyet a hittel való elfogadás önként felajánlott, tehát érdemszerző, céllal és értelemmel bíró áldozattá ne magasztosítana, még akkor is, ha eredetileg védekeztünk és futottunk előre. Ezért van az, hogy a szentmise figyelmeztetése: »Sursum corda« — Fel a szívekkel — nem valami költői szólam, hanem magától értetődő, igen komoly követelmény nálunk. Ha képtelenek volnánk reá, csakis és egyedül azért, mert valami módon kudarcot vallottunk a hitben. Nem tudtunk mögéje tekinteni egy olyan világ határainak, amely csak előjátéka az örökkévalóságnak. Nem tudtunk sziklaszilárdan bízni abban, hogy itt, ebben az örökkévalóságban van a mi megpihenésünk, a mi nagy jutalmunk. Ott, a mennyek országában, ahonnan — mint Szent Pál mondja a vasárnapi leckében — Üdvözítőnket, az Úr Jézus Krisztust várjuk. S boldogan is várhatják mindazok, akik hisznek benne, mert »azoknak neve az élet könyvében van«. > A dunaszegi plébániatemplom freskóinak megáldása Dunaszeg katolikus hívei még a tavasszal elhatározták, hogy a Mária-évben kifestetik szép barokk templomukat. A nyáron úgy látszott, hogy az árvíz miatt nem tudják megvalósítani tervüket. Az árvíz elmúltával azonban hívek elhatározták, hogy templomuk kifestésének tervét újabb áldozatok árán is megvalósítják. A művészi freskókat, Borsa Antal festőművész készítette, aki az idén érkezett el 25 éves jubileumához annak, hogy mint önálló művész, Isten házainak ékesítésén dolgozik. A templom-megáldás szertartását Gigler Károly prelátus-kanonok végezte. A község és a környék hívei nagy számban vettek részt az ünnepségen. Gigler prelátus beszédében elismeréssel emlékezett meg a dunaszegi hívek áldozatkészségéről, majd azt fejtegette, mit jelent nekünk, katolikusoknak a templom, 1 Ära 1 forint 1954 november 14 A buzsáki szőttes nyomában — A „Solve Regina“centenáriuma — Egy megtérés titkai — Száz év óta családjaink asztalán — A két családanya XII. Pius pápa ünnepélyesen proklamálta Szűz Mária királynői méltóságát November 1-én, Mindenszentek ünnepén, a Mária mennybevételéről szóló dogma kihirdetésének négyéves évfordulóján, XII. Pius pápa ünnepélyes keretek között proklamálta a Szűzanya királynői méltóságát és az annak megünneplésére rendelt új Mária ünnepet. Az Isten Anyját, mint az ég és föld királynéját, minden év május 31-én ünnepli ezentúl a katolikus világ. Az új ünnep és a Szűzanya új méltóságának kihirdetése jelképes aktus keretében történt. Előző nap, október 31-én vasárnap délután fél 4 órakor fényes körmenetben vitték át Róma legnagyobb Mária templomából, Santa Maria Maggiore bazilikából a híres Salus Populi Romani kegyképei, valamint azokat szobrokat és zászlókat, amelyeket a világ leghíresebb Mária kegyhelyei küldtek el erre az alkalomra a kereszténység fővárosába. A kegyképet a Szent Péter bazilika Confessio oltárán helyezték el. November 1-én délelőtt 10 órakor a Szent Péter bazilika valamennyi oltárán ünnepélyes szentmiséket mutattak be a Rómába érkezett ordináriusok, majd a Szentatya a bíborosi kollégium kíséretében a sedia gejutatóban vonult le a Szent Péter templomba. Hatalmas örömrivalgással és kandelabogtatással üdvözölte a bazilikában és Szent Péter-iérem az erre az alakalomra összegyülekezettöbbszázezres tömeg. A pápa a Confessio oltár mellett felállított trónon foglalt helyet és itt előbb a bíborosok hódolatát fogadta, majd megáldotta és kiosztotta a Mária kegyhelyek képviselőinek az erre az alkalomra veretett arany emlékérmeket. Két arany koronát áldott meg ezután a Szentatya, amelyeket Canali és Bruno bíborosok helyeztek el a feldíszített oltáron közszembezett Mária-kegyképen. Az egyesített énekkarok a Te Deumot énekelték ezután. Majd a szertartás befejeztével a Szentatya ismét a sedia gestatoriara ült, áldást osztva vonult ki a Szent Péter-térre és a Bronz-kapun keresztül vonult be az apostoli palotába. Rövid idő mmúlva azonban már ismét megjelent az egybesereglett hívek előtt. Pontosan 12 órakor megnyílt a Szent Péter bazilika központi erkélyének ajtaja és megjelent az erkélyen Krisztus földi helytartójának fehérruhás alakja. Mellette állították fel a Szűzanya megkoronázott képét, amelyet a Szentatya mutatott be a híveknek, majd beszédet intézett a világ valamennyi katolikusához. Tanácsválasztásokra készül az ország November 28-án az egész ország népe az urnák elé járul, hogy megválassza a tanácsok tagjait. Az ország készül a tanácsválasztásokra és ennek a készülődésnek az idén különös jelentősége az, hogy a jelöltek kiválasztása a Hazafias Népfront széles nemzeti összefogásának szellemében történik. lok A Hazafias Népfront nemes cészolgálatára hívta egybe a magyar hazafiakat: a nép jóléte és az ország békéje állanak a célkitűzések élén. A népfront első gyakorlati ténykedése a tanácstagok jelölésében való aktív részvétel. A jelölőgyűléseken a Hazafias Népfront Bizottságok irányításával úgy választották ki a dolgozók a tanács tag-jelölteket, hogy azok munkája révén a tanácsok az államépítő tevékenységnek és a lakosság érdekei szolgálatának eredményes munkáiéi legyenek. A jelölőgyűlések határozatai azt mutatják, hogy a városok és falvak választói egyaránt arra törekedtek, hogy a tanácsokba azok kerüljenek, akik eddigi munkásságukkal kiérdemelték az ország népeinek bizalmát. Népünk érdeklődésére és gyakorlati érzékére jellemző, hogy gyakran már a jelölőgyűléseken valóságos programmot adtak a felszólalók a leendő tanácstagok számlára és megjelölték az országos feladatok mellett a legsürgősebb helyi teendőket is. A tanácsok jogkörének éppen a napokban történt jelentős kiterjesztése módot ad arra, hogy az újonnan megalakuló tanácsok a lakosság életének legfontosabb területein hatásosan munkálkodhassanak. Az ország népe azzal a bizalommal és reménnyel küldi az elkövetkező választásokon fontos tisztségükbe az új tanácstagokat, hogy ezeket a feladatokat a haza javára, egész tehetségükkel és legjobb szándékukkal szolgálni fogják. Papi jubileumok Smiik Sándor Zoltán, nagyváradi preláituskanonok, a napokban ünnepelte áldozópapságának hetvenedik évfordulóját. Az acélknisén harminc pap és ezer hivő vett részt. Fiedler István, murai felszentelt püspök, ugyancsak most mutatta be a nagyváradi székesegyházban gyémántmiséjét, amelyen paptársai és hívei szeretettel köszöntötték. Dr. Szabó János szalontai esperesplébánost ezüstmiséje alkalmával hívei bensőséges ünneplésben részesítették. Medgyesi Imre gyországot adminisztrátorhoz ezüstmiséje alkalmából Papp Kálmán megyéspüspök meleghangú levelet intézett. ______ * »A Mária-év Kegyelmei« című előadással nyitja meg Ormai Gusztáv, a Máriaremete kegyhely lelkésze, november 17-én — szerdán — este hét órakor a Bazilika kápolnájában a Magyar Szent Kereszt Egyesület előadás- sorozatát.