Új Ember, 1956 (12. évfolyam, 1-44. szám)
1956-09-16 / 38. szám
XII. évfolyam, 38. szám KATOLIKUS HETILAP AZ ÖRÖK PARANCS ! írta: IJJAS ANTAL ANNAK, AKI onnét túlról eljött hozzánk, a legnagyobb tulajdonsága az a teljes egyszerűség, amelyet mindenki mindig megért. Szinte nem is lehet tudni, melyik megnyilatkozása az, amit legfontosabbnak szánt. De talán mégiscsak ez: »Szeresd a te Uradat, Istenedet... Ez a legnagyobb és első parancsolat...« Vannak korszakok az emberiség történetében, amelyek — majdnem azt lehet mondani — belefáradtak Istenbe. A mi korszakunk ilyen talán? Nem tudjuk megmondani. Ha vannak is egyesek és sokak, akik az »Istenbe való belefáradást« élik át, mások, s talán még többen, az Istennel való együttlétet és szeretetet tapasztalják meg. Az emberi természetnek egyik minden időkön át megszólaló beszéde ez: »Nem az én akaratom, hogy a világon vagyok. Ha én magam kívántam volna, lehet, hogy nem is lennék, nem is élnék. De ha már a világon vagyok, akkor, nos, nem akarok úgy élni, »hogy ne szeressen engem senki, s talán még kevésbé akarok úgy élni, hogy én ne szeressek senkit...« EZ AZ A TÉTEL, amely megmagyarázza, megértheti, hogy mennyire a szeretet az emberi életnek legnagyobb és valóban első parancsolata. Nem tudunk szeretet nélkül élni. Az még talán lehetséges valami módon, hogy bennünket nem szeret senki, de az, hogy mi magunk ne szeressünk senkit , az lehetetlenség, s tökéletesen ellenkezik az emberi természettel. A társadalomtudomány és a lélektan tudósai nem egyszer vizsgálták az úgynevezett Robinson-állapotot. Azt a helyzetet, amikor — nyilvánvalóan kényszerből — az ember teljesen egyedül van. Mondjuk, egy magányos szigeten. Ilyen esetek valóban akadtak, s a szociológia és a lélektan egyaránt kíváncsian fordult a megélt, a megtapasztalt teljes emberi magány élményei felé. És azt találták, hogy ennek az állapotnak legborzalmasabb és legszörnyűbb ténye egyrészt az, hogy a teljes emberi magányba kerültet egyrészt nem szereti senki, de másrészt: ő sem szerethet senkit... És ez, ez az utóbbi a minden másnál nagyobb, rettenetesebb, keserűbb, sőt őrületesebb magány! Amikor senki sincs, és semmi sincs, akit és amit az ember szeressen. A szeretet valóban az emberi természetnek legelső parancsa. De ha végigvizsgáljuk, hogy kit és mit kell szeretnie az embernek, ki és mi az, aki és ami nélkül nem élhet meg az ember még abban az úgynevezett Robinsonállapotban sem, akkor úgy találjuk, hogy ez valóban nem más, mint egy rajtunk kívüli személyiség, mégpedig igazán másvilági személyiség. Mert mi az, amit szeretni akarunk? A jóság, a szeretet, a boldogság, a tökéletesség, az irgalom, az odaadás, az édesség, a kedves és minket mindenkor érintő szeretet. Ezt akarjuk szeretni, ennek léte, lénye, megnyilvánulása nélkül nem tudunk meglenni. S ez nem más, mint az Isten. Minden szeretet mögött, amit igénylünk, minden szeretet mögött, amit megvalósítunk, tulajdonképpen Istent szeretjük. Az a valaki, aki a történelmi Jézus volt, s aki minden mondatában valami döbbeneteset és rendkívülit mondott nekünk, ebben a mondatában is valami olyant közölt, amit egyszerűbben, kedvesebben, tökéletesebben és érthetőbben senki más nem mondott nekünk az egész világon! SZERETNÜNK KELL ISTENT, mert különben nem vagyunk emberek! Szeretnünk kell Istent — ez emberi természetünk, emberi létünk, emberi lényünk parancsa is ... Mondott-e Jézuson kívül bárki az emberiség számára ilyen döbbentesen nagy, természetes, egyszerű, igazolható, magától értetődő, s mégis ennyire természeten túli, természetfölötti felismerést és tételt? Senki sem mondott. Ha annak a valakinek, aki egy igazolható, pontosan meghatározható történelmi időben született, fellépett, rendkívüli körülmények között meghalt, ez lett volna az egyetlen ránk maradt tétele, meghagyása, parancsa, akkor az emberi természetre vonatkozó s a másvilág és a Személyes Isten felé utaló eme egyetlen tézise elég lenne ahhoz, hogy ez a történelmi személyiség, a Názáreti Jézus, több legyen az emberiség számára, mint Szokritész, Platon, Arisztototelész és a többiek, mert az emberiségnek senki sem tudott, senki sem mert és senki sem akart hasonló méretű, valóságértékű tényt, tételt, valóságot kimondani és adni. Szeress! Ha nem szeretsz, nem vagy ember. A szeretet nélküli magányba beleőrülsz, mert ellenkezik emberi természeteddel. A Robinsonállapot naiv megírója csak elképzelte, hogy az ember élni tud és élni akar magányosan. A valóság szerint azonban, akik kivetődtek egy magányos szigetre egyedül maradtak ott csak egy- két éven át is: a téboly zsákmányaivá lettek, mert nem volt kit szeretniük. Úgy, mint önmagukat. S ez is döbbenetes erejű felismerés és közlés az emberiség számára. Az, hogy embertársainkat is szeretnünk kell, mert különben nem vagyunk emberek. Nincs magányos ember. Embernek lenni, boldog embernek és teljes embernek lenni annyit jelent, mint szeretni. SZERETET: az emberi lét és lényeg parancsa. Az Istenbe való belefáradás az emberekbe való belefáradást is jelenti. Az isteni szeretet nélkül nincs emberi szeretet sem. Ha valakiben meghalt Isten, meghaltak benne az emberek is. S abban a tökéletességben, ahogyan Isten megalkotta az embert, talán éppen az a legvigasztalóbb, hogy az emberben nem halhat meg a szeretet, a természeténél, a lényegénél fogva mások felé irányuló szeretet. S minden csak valamiképpen helyes szeretet mögött is valójában valami módon az Isten iránti szeretet van ott. »Szeresd a te Uradat, Istenedet... Ez a legnagyobb és első parancsolat!« Emberi természetünk parancsolata is, a nagy, az örök, az igaz, az emberi lélekből egyszer s mindenkorra kiirthatatlan, tökéletes és gyönyörű parancsolat, Ára 1 forint 1956. szeptember 16 Az emberi munka határkérdései „Szent Varga” A kölni katolikus nagygyűlés A prágai Kis Jézus Vers : Cselényi István .. Utotimes unum sínt" Beresztóczy Miklós beszámolója a Katolikus Papok Országos Békebizottságának őszi választmányi ülésén A Katolikus Papok Országos Békebizottsága szeptember 11-én, a mozgalom Dezső utcai székházában választmányi ülést tartott. Az ország minden részéből megjelentek az ülésen a választmányi tagok és a meghívottak, akik előtt Beresztóczy Miklós pápai prelátus, esztergomi érseki helynök, a Katolikus Papok Országos Békebizottságának elnöke igen széles távlatú megnyitó beszédet mondott s olyan megállapításokat tett, olyan terveket vetített fel, amelyek túl a katolikus papság körén, a hívekben is nagy érdeklődést és visszhangot fognak kelteni. Beresztóczy Miklós beszédében Szent János apostolnak azokból a szavaiból indult ki, amelyek nemcsak templomaink falát díszítik, de kifejezik az Egyház szervezeti és elvi lényegét: »Legyenek mindnyájan egyek (Ut omnes unum sint)«. Szélesen és alaposan fejtette ki, mit jelent e szentjánosi tétel és kívánság: a püspökök, a papok és hívek csodálatos egységét; Rómát, a központot, amely felé tekintenek nyugat és kelet, észak és dél katolikusai; a hit egységét, a szeretet egységét. — Keresem, mi az a feladat, amelynek teljesítésével a katolikus pap a hitegység biztosítása mellett, a szeretet egységét is különbségtétel nélkül valóra válthatja — tette fel a kérdést Beresztóczy Miklós és azzal felelt,hogy a szeretet egységében a béke szolgálatáról, a hazaszeretetben való nevelésről kell beszélni. Kifejtette, hogy a béke szolgálata voltaképpen evangéliumi küldetés, utalt Montini milánói érsek szavaira, aki a Szentatya bizalmas munkatársa volt, idézett a Szentatya több beszédéből, majd ismertette P. Patrick Peytonnak kezdeményezését a világbékéért való közös családi imák érdekében. Ma már több, mint tízmillió katolikus család végez naponta közös rózsafüzért a békéért, szólt a Pax Christi által indított békemozgalomról, amelynek legfőbb irányítója Feltin bíboros, párisi érsek, résztvevői pedig főként a következő országokból rekrutálódnak: Franciaországból, Németországból, Angliából, Svájcból, Portugáliából, Ausztriából és Brazíliából, emlékeztetett Grősz József kalocsai érseknek május 12-i nyilatkozatára, nemzetközi eseményekre s a következőket mondotta: — Ezért beszélünk és beszélhetünk nem hierarchiai, hanem társadalmi keretek között maradva az egész magyar katolikus papság egységes békeszándékáról. Az elkülönülés vagy a meg nem értés kisebb szakaszait már régóta feloldva érezhetjük. Ezért hangoztatjuk évek óta öntudattal, hogy a katolikus papság magyarországi békemozgalma nem szervezet vagy egyesület, hanem a békéért folytatott apostoli munka vetülete. Kifejezője annak az evangéliumi békeküldetésnek, mely püspökeink, papjaink és híveink Krisztustól világított tudatában él. összefoglalója annak a temperamentum szerint változó dinamikának, amely a béke szolgálata vonalán mindennapi életünkben megnyilatkozik. Ezután indítványozta, hogy kapcsolódjunk be P. Peyton mozgalmába, hogy a világbékéért minél több katolikus magyar családban mondják el együtt a rózsafüzért s indítványozta, hogy kérjék fel Badalik Bertalan veszprémi megyéspüspököt, legyen ennek a gondolatnak pártfogója a püspöki konferencián és a hívek előtt. Indítványozta továbbá, hogy Grősz József kalocsai érsekkel folytatandó megbeszélés eredményeként forduljanak az esperesi koronákhoz, hogy a papság tegye magáévá a Pax Christi által kezdeményezett s a Szentszék által helyesléssel kísért katolikus világmegmozdulást, továbbá azt a kérést, hogy május 13-án, a fatimai jelenések napján, illetve a következő vasárnapon béke napját rendezzenek s ezen a napon a katolikus templomokban a szentbeszédek a népek békéjéről szóljanak s az ájtatosságok a békéért könyörögjenek. És: »alkalmas módon megrendezendő országos katolikus nagygyűlés foglalkozzék e napon hitünk és a béke szolgálatának gondolatával«. A hazaszeretet kérdésére áttérve utalt a Jeruzsálem romlásán síró Üdvözítőre. Idézte a költői szavakat »Szívet cseréljen az, aki hazát cserél«, emlékeztetett a kalocsai érsek körlevelére és más főpásztori megnyilatkozásokra. Megállapította, hogy a hazaszeretet ápolása is mindnyájunkra vonatkozó katolikus feladat. — Hazánk és népünk szeretetében — mondotta — egyek a főpásztorok, a papság és a hívek és nincs is más feladatunk, minthogy megkeressük hazánk s népünk szolgálatának kínálkozó sok-sok alkalma közül a legjobbat, a leghatásosabbat, a képességeinknek és hivatásunknak legjobban megfelelőt. Példaként megemlítette azt a külföldi jelentést, hogy a brazíliai érsekek és püspökök felajánlották szolgálataikat az államnak a gazdasági élet feljavítására irányuló törekvésében. Ez a mi viszonyainkra alkalmazva ugyanaz, mint amikor a főpásztorok buzdítanak a mezőgazdasági munkák időben való végzésére. A hazaszeretethez tartozik a múlt értékeinek megbecsülése s ebben az a munka, hogy összeállítjuk a hely történetét, ahol működünk, vagy közkinccsé teszünk más katolikus történelmi értéket. Külföldi adatokat említve, a következőként folytatta beszédét: — A mi papi feladatunk, Istennek legyen hála, nem a színesbőrűek és fehérek közötti, vagy nem a tőkések és munkások közötti szakadék áthidalása, hanem papi munka annak érdekében, hogy a kollektív felelősség és felelősségrevonás helyett egyházi és társadalmi téren egyaránt az embernek saját értéke szerint való megítélése és megbecsülése érvényesüljön... Amint megkívánjuk, hogy csak azért, mert papok vagyunk, ne tartson minket senki a reakció szolgáinak, éppúgy megadjuk a megbecsülést és barátságunkat azoknak, akik őszinte hazaszeretetükben fáradoznak országunk és társadalmunk fejlődéséért, mindnnfejunk jobb sorsáért. A katolikus morál tanítása teszi számunkra lehetővé, sőt könnyűvé a békés együttműködést magyar hazánk minden polgárával, aki a fenti követelményeknek megfelel, bár világnézeti felfogásban tőlünk különbözik. A jövőért való munka több irányáról szólva, »a legszigorúbb egyháziasság egységében« megállapította, hogy ez jelent részvételt az országépítésben, jelent komoly figyelmeztetést oly kérdésekben, amelyek a lelkiismeret szava szerint nem szolgálják népünk testi-lelki javát, mint például az abortusz rendelet. — Jövőnkért való munkánkhoz tartozik — folytatta — minden felszólalásunk Egyházunk és hazánk érdekében. Amikor a múltban néha talán élesen is kritika alá vettük egyes paptársaink apolitikus magatartását, soha nem a gyűlölködés, vagy személyi ellentét vezetett minket. Szinte rákényszerített erre a kritikára az egyházi oldalon is tapasztalható merevség, előítélettel teli vádaskodás és mindezekben nem az ellenük irányuló bántási szándék, hanem Egyházunk érdekeinek kockázata nem egyszer híveink sorsát is súlyosan veszélyeztető felelőtlenség. Szólt ezután a törvényességről, kispapjaink hazafias neveléséről, a Hazafias Népfront munkájába való bekapcsolódás aktualitásáról, megállapítván, hogy »a Hazafias Népfront nagy társadalmi összefogás népünk kultúrája, egészségügye legközvetlenebb életkerete, tökéletesítésének és összevéve, az egész ország jobb sorsának, egyensúlyba jutó jelenének és boldogabb jövőjének érdekében«. Majd három konkrét javaslatot terjesztett elő. Az első a budai Mátyás templomra vonatkozott, amelynek külső helyreállítására a kormányzat közel tízmillió forint segélyt biztosított. Beresztóczy Miklós javasolta, hogy a magyar katolikus papok hazaszeretetük kifejezéséül ajánlják fel azt az összeget, amelyet ebben az évben békekölcsönre jegyeztek volna. Második javaslatában a külföldi kapcsolatokról szólt. Szükségesnek mondotta ezeknek mélyítését s annak a reményének adott kifejezést, hogy a jövő évben Mária Zellben rendezendő dunavölgyi katolikus napról és a legközelebbi Münchenben tartandó Eucharisztikus Világkongresszusról nem fog hiányozni a magyarországi katolikus hierarchia és a hívek képviselete. A harmadik javaslatában a határokon túlra küldte üzenetét megállapítván, hogy »vannak paptársaink, akik minden rossz szándék nélkül, mások az első percek rettenetében vagy elhagyták országunkat, vagy amikor a nagy világváltozás bekövetkezett, nem tértek vissza hozzánk. Az esztergomi vár ha (Folytatása a 2. oldalon)