Új Ember, 1956 (12. évfolyam, 1-44. szám)

1956-09-16 / 38. szám

XII. évfolyam, 38. szám KATOLIKUS HETILAP AZ ÖRÖK PARANCS ! írta: IJJAS ANTAL ANNAK, AKI onnét túlról el­jött hozzánk, a legnagyobb tulaj­donsága az a teljes egyszerűség, amelyet mindenki mindig meg­ért. Szinte nem is lehet tudni, melyik megnyilatkozása az, amit legfontosabbnak szánt. De talán mégiscsak ez: »Szeresd a te Ura­dat, Istenedet... Ez a legna­gyobb és első parancsolat...« Vannak korszakok az emberi­ség történetében, amelyek — majdnem azt lehet mondani — belefáradtak Istenbe. A mi kor­szakunk ilyen talán? Nem tudjuk megmondani. Ha vannak is egye­sek és sokak, akik az »Istenbe való belefáradást« élik át, mások, s talán még többen, az Istennel való együttlétet és szeretetet ta­pasztalják meg. Az emberi termé­szetnek egyik minden időkön át megszólaló beszéde ez: »Nem az én akaratom, hogy a világon va­gyok. Ha én magam kívántam volna, lehet, hogy nem is lennék, nem is élnék. De ha már a vilá­gon vagyok, akkor, nos, nem aka­rok úgy élni, »hogy ne szeressen engem senki, s talán még kevésbé akarok úgy élni, hogy én ne sze­ressek senkit...« EZ AZ A TÉTEL, amely meg­magyarázza, megértheti, hogy mennyire a szeretet az emberi életnek legnagyobb és valóban első parancsolata. Nem tudunk szeretet nélkül élni. Az még ta­lán lehetséges valami módon, hogy bennünket nem szeret sen­ki, de az, hogy mi magunk ne szeressünk senkit , az lehetet­lenség, s tökéletesen ellenkezik az emberi természettel. A társa­dalomtudomány és a lélektan tu­dósai nem egyszer vizsgálták az úgynevezett Robinson-állapotot. Azt a helyzetet, amikor — nyil­vánvalóan kényszerből — az em­ber teljesen egyedül van. Mond­juk, egy magányos szigeten. Ilyen esetek valóban akadtak, s a szo­ciológia és a lélektan egyaránt kíváncsian fordult a megélt, a megtapasztalt teljes emberi ma­gány élményei felé. És azt talál­ták, hogy ennek az állapotnak legborzalmasabb és legszörnyűbb ténye egyrészt az, hogy a teljes emberi magányba kerültet egy­részt nem szereti senki, de másrészt: ő sem szerethet sen­kit... És ez, ez az utóbbi a min­den másnál nagyobb, rettenete­sebb, keserűbb, sőt őrületesebb magány! Amikor senki sincs, és semmi sincs, akit és amit az em­ber szeressen. A szeretet valóban az emberi természetnek legelső parancsa. De ha végigvizsgáljuk, hogy kit és mit kell szeretnie az ember­nek, ki és mi az, aki és ami nél­kül nem élhet meg az ember még abban az úgynevezett Robinson­­állapotban sem, akkor úgy talál­juk, hogy ez valóban nem más, mint egy rajtunk kívüli személyi­ség, mégpedig igazán másvilági személyiség. Mert mi az, amit szeretni akarunk? A jóság, a sze­retet, a boldogság, a tökéletes­ség, az irgalom, az odaadás, az édesség, a kedves és minket min­denkor érintő szeretet. Ezt akar­juk szeretni, ennek léte, lénye, megnyilvánulása nélkül nem tu­­­dunk meglenni. S ez nem más, mint az Isten. Minden szeretet mögött, amit igénylünk, minden szeretet mögött, amit megvalósí­tunk, tulajdonképpen Istent sze­retjük. Az a valaki, aki a törté­nelmi Jézus volt, s aki minden mondatában valami döbbeneteset és rendkívülit mondott nekünk, ebben a mondatában is valami olyant közölt, amit egyszerűbben, kedvesebben, tökéletesebben és érthetőbben senki más nem mon­dott nekünk az egész világon! SZERETNÜNK KELL ISTENT, mert különben nem vagyunk em­berek! Szeretnünk kell Istent — ez emberi természetünk, emberi létünk, emberi lényünk parancsa is ... Mondott-e Jézuson kívül bárki az emberiség számára ilyen döbbentesen nagy, természetes, egyszerű, igazolható, magától ér­tetődő, s mégis ennyire termé­szeten túli, természetfölötti fel­ismerést és tételt? Senki sem mondott. Ha annak a valakinek, aki egy igazolható, pontosan meghatározható történelmi idő­ben született, fellépett, rendkí­vüli körülmények között meg­halt, ez lett volna az egyetlen ránk maradt tétele, meghagyása, parancsa, akkor az emberi ter­mészetre vonatkozó s a másvilág és a Személyes Isten felé utaló eme egyetlen tézise elég lenne ahhoz, hogy ez a történelmi sze­mélyiség, a Názáreti Jézus, több legyen az emberiség számára, mint Szokr­itész, Platon, Ariszto­­totelész és a többiek, mert az em­beriségnek senki sem tudott, senki sem mert és senki sem akart hasonló méretű, valóság­értékű tényt, tételt, valóságot ki­mondani és adni. Szeress! Ha nem szeretsz, nem vagy ember. A szeretet nélküli magányba beleőrülsz, mert ellenkezik em­beri természeteddel. A Robinson­­állapot naiv megírója csak el­képzelte, hogy az ember élni tud és élni akar magányosan. A va­lóság szerint azonban, akik kive­tődtek egy magányos szigetre egyedül maradtak ott csak egy­- két éven át is: a téboly zsákmá­nyaivá lettek, mert nem volt kit szeretniük. Úgy, mint önmagu­kat. S ez is döbbenetes erejű fel­ismerés és közlés az emberiség számára. Az, hogy embertársain­kat is szeretnünk kell, mert kü­lönben nem vagyunk emberek. Nincs magányos ember. Ember­nek lenni, boldog embernek és teljes embernek lenni annyit je­lent, mint szeretni. SZERETET: az emberi lét és lényeg parancsa. Az Istenbe való belefáradás az emberekbe való belefáradást is jelenti. Az isteni szeretet nélkül nincs emberi sze­retet sem. Ha valakiben meghalt Isten, meghaltak benne az embe­rek is. S abban a tökéletesség­ben, ahogyan Isten megalkotta az embert, talán éppen az a leg­vigasztalóbb, hogy az emberben nem halhat meg a szeretet, a természeténél, a lényegénél fogva mások felé irányuló szeretet. S minden csak valamiképpen he­lyes szeretet mögött is valójában valami módon az Isten iránti sze­retet van ott. »Szeresd a te Uradat, Istenedet... Ez a legna­gyobb és első parancsolat!« Em­beri természetünk parancsolata is, a nagy, az örök, az igaz, az em­beri lélekből egyszer s minden­korra kiirthatatlan, tökéletes és gyönyörű parancsolat, Ára 1 forint 1956. szeptember 16 Az emberi munka határkérdései „Szent Varga” A kölni katolikus nagygyűlés A prágai Kis Jézus Vers : Cselényi István .. Ut­otimes unum sínt" Beresztóczy Miklós beszámolója a Katolikus Papok Országos Békebizottságának őszi választmányi ülésén A Katolikus Papok Országos Békebizottsága szeptember 11-én, a mozgalom Dezső utcai székhá­zában választmányi ülést tartott. Az ország minden részéből meg­jelentek az ülésen a választmá­nyi tagok és a meghívottak, akik előtt Beresztóczy Miklós pápai prelátus, esztergomi érseki hely­­nök, a Katolikus Papok Országos Békebizottságának elnöke igen széles távlatú megnyitó beszédet mondott s olyan megállapításo­kat tett, olyan terveket vetített fel, amelyek túl a katolikus pap­ság körén, a hívekben is nagy érdeklődést és visszhangot fog­nak kelteni. Beresztóczy Miklós beszédében Szent János apostolnak azokból a szavaiból indult ki, amelyek nemcsak templomaink falát dí­szítik, de kifejezik az Egyház szervezeti és elvi lényegét: »Le­gyenek mindnyájan egyek (Ut omnes unum sint)«. Szélesen és alaposan fejtette ki, mit jelent e szentjánosi tétel és kívánság: a püspökök, a pa­pok és hívek csodálatos egységét; Rómát, a központot, amely felé tekintenek nyugat és kelet, észak és dél katolikusai; a hit egysé­gét, a szeretet egységét. — Keresem, mi az a feladat, amelynek teljesítésével a katoli­kus pap a hitegység biztosítása mellett, a szeretet egységét is különbség­tétel nélkül valóra válthatja — tette fel a kérdést Beresztóczy Miklós és azzal fe­lelt,­­hogy a szeretet egységében a béke szolgálatáról, a hazasze­retetben való nevelésről kell be­szélni. Kifejtette, hogy a béke szolgá­lata voltaképpen evangéliumi küldetés, utalt Montini milánói érsek szavaira, aki a Szentatya bizalmas munkatársa volt, idé­zett a Szentatya több beszédéből, majd ismertette P. Patrick Pey­­tonnak kezdeményezését a világ­­békéért való közös családi imák érdekében. Ma már több, mint tízmillió katolikus család végez naponta közös rózsafüzért a bé­kéért, szólt a Pax Christi által indított békemozgalomról, amely­nek legfőbb irányítója Feltin bí­boros, párisi érsek, résztvevői pe­dig főként a következő országok­ból rekrutálódnak: Franciaország­ból, Németországból, Angliából, Svájcból, Portugáliából, Ausztriá­ból és Brazíliából, emlékeztetett Grősz József kalocsai érseknek május 12-i nyilatkozatára, nem­zetközi eseményekre s a követ­kezőket mondotta: — Ezért beszélünk és beszélhe­tünk nem hierarchiai, hanem tár­sadalmi keretek között maradva az egész magyar katolikus pap­ság egységes békeszándékáról. Az elkülönülés vagy a meg nem értés kisebb szakaszait már rég­óta feloldva érezhetjük. Ezért hangoztatjuk évek óta öntudat­tal, hogy a katolikus papság ma­gyarországi békemozgalma nem szervezet vagy egyesület, hanem a békéért folytatott apostoli mun­ka vetülete. Kifejezője annak az evangéliumi békeküldetésnek, mely püspökeink, papjaink és hí­veink Krisztustól világított tuda­tában él. összefoglalója annak a temperamentum szerint változó dinamikának, amely a béke szol­gálata vonalán mindennapi éle­tünkben megnyilatkozik. Ezután indítványozta, hogy kapcsolódjunk be P. Peyton moz­galmába, hogy a világbékéért minél több katolikus magyar családban mondják el együtt a rózsafüzért s indítványozta, hogy kérjék fel Badalik Bertalan veszprémi megyéspüspököt, le­gyen ennek a gondolatnak pártfo­gója a püspöki konferencián és a hívek előtt. Indítványozta to­vábbá, hogy Grősz József kalo­csai érsekkel folytatandó megbe­szélés eredményeként fordulja­nak az esperesi koronákhoz, hogy a papság tegye magáévá a Pax Christi által kezdeményezett s a Szentszék által helyesléssel kí­sért katolikus világmegmozdu­lást, továbbá azt a kérést, hogy május 13-án, a fatimai jelené­sek napján, illetve a következő vasárnapon béke napját rendez­zenek s ezen a napon a kato­likus templomokban a szentbe­szédek a népek békéjéről szól­janak s az ájtatosságok a bé­kéért könyörögjenek. És: »alkal­mas módon megrendezendő orszá­gos katolikus nagygyűlés foglal­kozzék e napon hitünk és a béke szolgálatának gondolatával«. A hazaszeretet kérdésére át­térve utalt a Jeruzsálem romlá­sán síró Üdvözítőre. Idézte a költői szavakat »Szívet cseréljen az, aki hazát cserél«, emlékezte­tett a kalocsai érsek körlevelére és más főpásztori megnyilatkozá­sokra. Megállapította, hogy a ha­zaszeretet ápolása is mindnyá­junkra vonatkozó katolikus fel­adat. — Hazánk és népünk szereteté­­ben — mondotta — egyek a fő­pásztorok, a papság és a hívek és nincs is más feladatunk, mint­hogy megkeressük hazánk s né­pünk szolgálatának kínálkozó sok-sok alkalma közül a legjob­bat, a leghatásosabbat, a képes­ségeinknek és hivatásunknak leg­jobban megfelelőt. Példaként megemlítette azt a külföldi jelentést, hogy a brazí­liai érsekek és püspökök fel­ajánlották szolgálataikat az ál­lamnak a gazdasági élet feljaví­tására irányuló törekvésében. Ez a mi viszonyainkra alkalmazva ugyanaz, mint amikor a főpászto­rok buzdítanak a mezőgazdasági munkák időben való végzésére. A hazaszeretethez tartozik a múlt értékeinek megbecsülése s eb­ben az a munka, hogy összeállít­juk a hely történetét, ahol mű­ködünk, vagy közkinccsé teszünk más katolikus történelmi érté­ket. Külföldi adatokat említve, a következőként folytatta beszédét: — A mi papi feladatunk, Is­tennek legyen hála, nem a szí­­nesbőrűek és fehérek közötti, vagy nem a tőkések és munká­sok közötti szakadék áthidalása, hanem papi munka annak érde­kében, hogy a kollektív felelősség és felelősségrevonás helyett egy­házi és társadalmi téren egy­aránt az embernek saját értéke szerint való megítélése és meg­becsülése érvényesüljön... Amint megkívánjuk, hogy csak azért, mert papok vagyunk, ne tartson minket senki a reakció szolgái­nak, éppúgy megadjuk a megbe­csülést és barátságunkat azok­nak, akik őszinte hazaszerete­tükben fáradoznak országunk és társadalmunk fejlődéséért, mind­­nnfejunk jobb sorsáért. A katoli­kus morál tanítása teszi szá­munkra lehetővé, sőt könnyűvé a békés együttműködést magyar hazánk minden polgárával, aki a fenti követelményeknek meg­felel, bár világnézeti felfogásban tőlünk különbözik. A jövőért való munka több irányáról szólva, »a legszigorúbb egyháziasság egységében« meg­állapította, hogy ez jelent rész­vételt az országépítésben, jelent komoly figyelmeztetést oly kérdé­sekben, amelyek a lelkiismeret szava szerint nem szolgálják né­pünk testi-lelki javát, mint pél­dául az abortusz rendelet. — Jövőnkért való munkánk­hoz tartozik — folytatta — min­den felszólalásunk Egyházunk és hazánk érdekében. Amikor a múltban néha talán élesen is kritika alá vettük egyes paptár­saink apolitikus magatartását, soha nem a gyűlölködés, vagy személyi ellentét vezetett min­ket. Szinte rákényszerített erre a kritikára az egyházi oldalon is tapasztalható merevség, előíté­lettel teli vádaskodás és mind­ezekben nem az ellenük irányuló bántási szándék, hanem Egyhá­zunk érdekeinek kockázata nem egyszer híveink sorsát is sú­­­­lyosan veszélyeztető felelőtlenség. Szólt ezután a törvényességről, kispapjaink hazafias neveléséről, a Hazafias Népfront munkájába való bekapcsolódás aktualitásá­ról, megállapítván, hogy »a Haza­fias Népfront nagy társadalmi összefogás népünk kultúrája, egészségügye legközvetlenebb élet­kerete, tökéletesítésének és össze­véve, az egész ország jobb sorsá­nak, egyensúlyba jutó jelenének és boldogabb jövőjének érdeké­ben«. Majd három konkrét javas­latot terjesztett elő. Az első a budai Mátyás templomra vonat­kozott, amelynek külső helyre­állítására a kormányzat közel tíz­millió forint segélyt biztosított. Beresztóczy Miklós javasolta, hogy a magyar katolikus papok hazaszeretetük kifejezéséül ajánl­ják fel azt az összeget, amelyet ebben az évben békekölcsönre jegyeztek volna. Második javas­latában a külföldi kapcsolatok­ról szólt. Szükségesnek mondotta ezeknek mélyítését s annak a reményének adott kifejezést, hogy a jövő évben Mária Zellben ren­dezendő duna­völgyi katolikus napról és a legközelebbi München­ben tartandó Eucharisztikus Vi­lágkongresszusról nem fog hiá­nyozni a magyarországi katoli­kus hierarchia és a hívek kép­viselete. A harmadik javaslatá­ban a határokon túlra küldte üzenetét megállapítván, hogy »vannak paptársaink, akik min­den rossz szándék nélkül, mások az első percek rettenetében vagy elhagyták országunkat, vagy amikor a nagy világváltozás be­következett, nem tértek vissza hozzánk. Az esztergomi vár ha­ (Folytatása a 2. oldalon)

Next