Új Ember, 1959 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1959-09-27 / 39. szám

516H.■ Készpénzzel bérmentesítve ftp. 12. sz. postahivatalnál. UJE. fscyetérni Könyvtár SZBOR» Dwcottt«* tér 12. Mivel viszonozzam?! A pap a szentmisében magához veszi az Úr testét, majd így imádkozik, mielőtt a szent vért is magához venné: »Quid retribuam Domino pro omnibus, quae retribuit mihi? Calicem salutaris accipiam et nomen Domini invocabor ... Vagyis: Mit adjak az Úrnak viszonzásul mindazért, amit nekem adott? Magamhoz veszem az üdvösség kelyhét és az Úr nevét hívom segítségül. Nem tudom, lehet-e tömörebben, megdöbbentőbben és elgondolkoztatóbban jellemző szöveget találni arra, mi is, milyen is akatolikus kereszténység. Quid retribuam Domino? Mivel viszonozzam Isten adományát? S nem is akármilyen adományát, nem segítségét, irántam való jóságát, egy-egy adott esetben való támogatását, hanem őt magát — mert mi az, amit az imént az Isten nekem adott? Mi az, amit viszonoznunk kell —amit az áldozatot bemutató pap viszonozni szeretne mind a maga nevében, mind a miénkben? Maga az Isten: Corpus Domini — egy falat kenyér, ami maga az Isten teste, s mindaz, amit számunkra az Isten teste ad, jelent, ígér, hogy »aki eszi az én testemet«... Lehet ezt »viszonozni«? Ez a dologban a legmegdöbbentőbb, hogy viszonzásról van szó. Nem meghálálásról, megköszönésről. A latinnak minderre megvannak a maga világos kifejezései, s az egyház nyilván ezeket használná, ha azt akarná mondani, mivel köszönjem meg, hogyan háláljam meg. De nem! — minden fogalomzavar nélkül, félreérthetetlenül és világosan azt mondja, milliószor és milliószor, a világ minden szentmiséjében: quid retribuam? Nem lehet tévedés: itt valóban retributióról, viszonzásról van szó; arról, hogy az Isten ad nekem valamit, s erre én fogom magam és vissza akarok adni valamit az Istennek. »Fogom magam« — nem henyeségből fogalmaztam így. Én, valahányszor szentmisén ezt a pár mondatot elolvasom, mindig így érzem: kaptunk valami felmérhetetlenül nagyot, s ahelyett, hogy összeroskadnánk alatta, ahelyett, hogy a földön csúsznánk alázatunkban és csak dadognánk a hálálkodástól, egyszerűen »kapjuk magunkat« s azt merjük mondani: hát ezt én most mivel viszonozzam? Mintha az ember ilyenkor egyáltalán gondolhatna viszonzásra! Nos, azt hiszem, éppen ez a katolikus kereszténységnek félreismerhetetlen jellegzetessége, hogy gondol a viszonzásra. Hogy nem omlik össze az Isten jóságától, hanem meg akar fizetni érte. Soha semmiféle rigorizmus, semmiféle janzenizmus nem fogja megérteni ezt; mindig azt mondta és mindig azt fogja mondani rá, hogy ledérség, frivolság. Hát lehet ép ésszel felfogni, hogy az ember orcátlanul szinte egy síkra helyezi magát az Istennel? Hogy viszonozgatni akar neki? A kérdés majdnem jogos, mégsem egészen jogos. Mert nem arról van szó, hogy én helyezem magam egy síkra az Istennel, hanem arról — és ez lényeges különbség! —, hogy az Isten helyezte magát egy síkra velem: emberré lett, emberként élt, emberi halált halt; ő maga szolgáltatott elégtételt az emberért; testet öltött és ezt a testet itthagyta az embernek táplálékul; vére volt és ezt a vért itthagyta az embernek italul: tessék, ez a tiétek, »vegyétek és egyétek«. Ott állok, semmi ember, az Isten ajándékával elhalmozva. Quid retribuam? Mivel viszonozzam? Körülnézek, keresem a legértékesebbet, amit adhatnék neki. Mit adott ő nekem? Saját magát. Ő most már az enyém; mit adjak viszsza neki viszonzásul? — azt a magát, akit nekem adott Viszonzom vérével a testét: Calicem salutaris accipiam. Én a quid retribuam mondatait még a gloria ünnepien zengő vidámságánál is sokkal vidámabbnak érzem. Valami végtelenül könnyű derűnek a misztérium kellős közepén, a Test és a Vér vétele között. Valami olyasminek, mintha az ember hirtelen megszabadulna nehézkedésétől, egy percre egészen súlytalanná válnék. A misztérium nem nyomja agyon, hanem felemeli, könynyűvé teszi. Mit adjak az Istennek mindazért, amit nekem adott? Szinte nevetve, szinte valóban valami »szent frivolsággal« hangzik a felelet: Veszem az üdvösség kelyhét! Soha nem kell kétségbe esnünk, hogy egyszer csak nem lesz mivel viszonoznunk, hiszen ez a Test & Vér mindig itt van, sosem fogyatkozva, »a világ végezetéig«, s egyedül csak rajtunk áll, hogy amit kaptunk, azt viszonzásként a kapottakért odaadjuk. Kimeríthetetlen kincstárból meríthetünk, s csak egyet kell tennünk: valóban meríteni is belőle. A keresztény katolikus, akármilyen semmiség is az Istenhez képest, sosem szegény — ha csak ő maga nem akar szegény lenni — Istennel szemben, mert maga Isten gondoskodott róla, hogy kellően gazdag legyen és méltóképpen viszonozni tudja »mindazt, amit Isten adott neki«. Nem koldussága rettenetében él, hanem súlytalan gazdagsága derűjében. Isten adósa, de Isten kincstárából fizeti meg adósságát. (r. gy.) HÁBORÚ UTÁN írta: PILINSZKY JÁNOS A Harmadik Birodalom oly zajtalanul omlott össze, mint egy ponyvasátor. Pedig az előző éjszaka nem ezt jósolta. Az égbolt hatalmas volt és üreges, mint egy kimerült, leszakadni készülő bánya belseje, s mint egy megrendült csillár üvegfüggői, elhagyatottak és fenyegetőek a csillagai. A föld puszta volt és érett a pusztulásra. A házak, mintha termeszek rágták volna ki őket belülről, annyit se értek, mint festett díszletek. Az országút mészfehéren és kiúttalanul világított egy-egy autó reflektorfényében. Tudtam, hogy holnap vége a háborúnak. Tudtam, de miként a heves fájdalom végét, ezt el se bírtam elképzelni. Szerettem volna elébe szaladni, s ehelyett csak üresen várakoztam. Beteg voltam, és katona voltam. Idegen földön, egy világomlás díszletei közt úgy állt rajtam a bakaruha, mint valami jelmez, mint egy világbotrány egyenruhája. Nem is én, egy szomorú, vitaminhiánytól felpüffedt, elkínzott kreatúra ácsorgott ott a koratavaszi éjszakában, a kis bajor kertben a gigantikus pusztulás szakadozott falanszt töröltönyében. Ebben az éjszakában minden értelmét veszítette. Tettem a dolgomat, de csak úgy, mint egy világűrben elszabadult, tovább ketyegő szerkezet. Kinyitottam az ólajtót és betettem magam után. Lefeküdtem a szalmára, s a takarót magamra húztam. Imádkoztam, de a szavak a számban maradtak. S hallgattam a szívem lüktetését Másnap hajnalban az ég peremét, mintha csak a fénnyel együtt emelkedett volna, nehézkes zümmögés töltötte be. Nincs az a műtőasztal, amelyen élő úgy elárvul, mint én ebben a virradatban. A tüdőmben éreztem az égbolt remegését. Délben, mintha a föld alól tűntek volna elő, németek futottak át gyalog, autón, a várakozástól üres főutcán. Aztán olyan csend lett, hogy a legkisebb zaj is hamisan hatott, mint vidéki színielőadáson, mikor a főhős bejövetelekor meginog a díszlet Németek futottak át a falun? Mit jelentett ez akkor, amikor egy közönséges fa is úgy hatott már, mint valami fokozhatatlan látomás. Pedig a birodalom oly zajtalanul omlott össze, mint egy ponyvasátor. Voltunk vagy százan magyar katonák abban a faluban, de a világ végén se sorakozhattunk volna tanácstalanabbal, mint mi ott a főutca két oldalán. — Talán a hadifogság? — gondoltam magamban. — Talán az valamiféle otthont ad ebben az elátkozott világban, annyi sok hontalan bolyongás után? De szakadt katomaruhánkban oly esettek voltunk, hogy még fogolynak se kellettünk. A háború véget ért, most már végképp nem tudtuk, mik is vagyunk és mit keresünk itten? Régi életem messzire került, mint elkárhozott lélek számára hajdani kisfiúkora. Ekkor jutott barátomnak az eszébe, hogy hiszen húsvét van, nagyszombat. Ettől pillanatra csak még tanácstalanabbak, még árvábbak lettünk az áttetsző alkonyatban, mint az árnyékunk, mint két, tussal megrajzolt kép, vagy még annál is árvábbak. De aztán, mint aki szétnéz a pusztában, s talál valamit a szemével, elmosolyodtam. S már indultunk is a dombon felfelé. A kis kápolnát a dombtetőn időtlen idők óta nem használták. Az ajtaja beszögezve, a tornya félig a mohazöld tetőre roskadva. Az eresz alól, akár a markunkból, madár surrant ki az ürességbe. — Segítsek? De barátom igen erős volt, egymaga lefeszítette a kapura szegzett léceket, s beléptünk a kápolnába. Hosszú évek óta először mi ketten. Mint egy víz alá merült hajó belsejében, úgy mozogtunk, mint tengerfenékre süllyedt kabinba, úgy léptünk be a padba. Végre letérdeltem — s mintha évek óta először ereszkedhettem volna térdre. Imádkoztam — s mintha évek óta most imádkozhattam volna először. Ebben a pillanatban — hihetetlen világossággal emlékszem rá— ért véget a háború. S a világ fokról-fokra, először lassan, aztán egyre sebesebben, mint kiszikkadt medence a beáradó folyóval, ismét megtelt élettel. Igen, vége volt a háborúnak. Egy szót nem szóltam, egy hangot nem hallottam, szemem is csukva volt. Még csak egy árva harang se hirdette Jézus föltámadását. A Szentatya az Eisenhower—Hruscsov találkozóról A Magyar Kurir jelenti: A Szentatya a most megtartott általános kihallgatáson az Eisenhower—Hruscsov találkozóra utalva felszólította a híveket, imádkozzanak, hogy béke uralkodjék az emberek között. •Ezekben a napokban — mondta a többi között a pápa —, amikor vezető államférfiak találkoznak, érdeklődéssel kell kísérnünk kezdeményezéseiket, mert még ha ezeknek a találkozásoknak kitűzött célja nem is mennyei cél, mégis összhangban van azzal, ami valóban hasznos az emberi és szociális rendnek. Éppen ezért szükséges, hogy mindazok, akik hiszik, hogy a föld lakóinak nem szabad egymással harcolniuk, akik tiszteletben tartják Istent és az isteni törvényeket, akik tanítják és gyakorlatilag alkalmazzák a keresztény civilizáció elveit, megsokszorozzák imáikat azon célból, hogy megvalósuljon, amit az angyalok hangoztattak a betlehemi barlangnál: „Dicsőség Istennek a mennyekben, és béke a földön ajóakaratú embereknek.”« Táguló és szűkülő világunk Amióta, az újabb korban, az emberi szellem világában megjelent a történelmi tudatnak nevezett szemléletmód, az emberiség sok kiváló gondolkodóját foglalkoztatja az a kérdés, amelyet az emberi történelem vet fel előttünk. Még félszázada az európai gondolkodás igen erősen Oswald Spengler pesszimista szemléletének hatása alatt állt. Akkoriban általános volt a kultúrkörökről szóló elmélet, amely nagyjából úgy szemlélte az emberiség történelmét, mint felvirágzó, majd lehanyatló kultúrák egymásutánját. Ma már látjuk, hogy ez túlságosan egyszerű magyarázata volt a történelemnek és szívesebben fogadjuk el a nagy magyar teológus és gondolkodó, Schütz Antal nézetét, aki a történelmet, mint" egyetlen hatalmas folyamatot szemlélte, amelybe mellékfolyókként ömlenek öszsze az egyes kultúrák, mindegyik hozzáadva a maga sajátos színezetét, értékeit. Aki ebből a szempontból és éber szemekkel figyeli az újabb kor emberi történelmét, két érdekes és látszólag ellentétes, valójában azonban nagyon is összetartozó irányzatot figyelhet meg benne. Azt kell tapasztalnunk, hogy a bennünket körülvevő világ egy időben tágul is és szűkül is. Tágul a világunk kiterjedésében és mélységében is. Amióta csak az emberiség történelmét számon tartjuk, mindig megfigyelhettük, milyen érdeklődéssel fordult az ember a tőle távol eső világok felé. Eleinte lassan ment ez a világot megismerő folyamat, majd a felfedezések kora meggyorsította azt. Az ember először lakóhelyét, a földet akarta megismerni és rengeteg erőfeszítés és önfeláldozás árán ismerte meg. De mikor már elmondhatta, hogy ezt a földgolyót jól ismeri, nem állt meg, hanem a földön túli világ felé fordult, annak irdatlan mélységeibe hatolt be egyre tökéletesebb látóműszerekkel. Ugyanakkor mélységben is tágult világunk, a makrokozmosz mellett feltárultak az emberi szem előtt a mikrokozmosz soha nem sejtett titkai is. Az atomenergia felfedezésével az anyagvilág legkisebb parányaiig előre hatott az emberi tudás. Amilyen műértékben azonban így kitágult a bennünket körülvevő világ, mindennapivá vált számunkra annak sok és régi korokban rejtélyesnek hitt titka, amilyen mértékben a technika szédületes fejlődése lekicsinyítette a távolságokat, olyan mértékben szűkült is a világunk. Az emberi egymásrautaltság és együvé tartozás egyre inkább nyilvánvalóvá lett. Néhány száz évvel ezelőtt még egymástól teljesen függetlenül élték életüket a különböző földi kontinensek lakói. Ha a messzi Ázsiában két állam összezördült, az épp oly keveset jelentett Európában, mint ahogy a dél-amerikai indiánok mindennapi életére semmi befolyással nem volt Katolikus hetilap 1959. szeptember 27 XV. évfolyam, 39. szám Szentségi élet és erkölcsi magatartás — Örök igék korszerű hangon — Megújított szegletkő — Lisieuxi Szent Teréz — Visszautasított meghívás az, ha két olasz városállam háborút viselt egymással. Hol Vannak már ezek az idők? Ma minden összefügg, nemcsak azért, mert a modern hírszolgálat a legkisebb esemény hírét is elviszi mindenhová, ahol emberek laknak, de azért is, mert a dolgok valóban összefüggnek és mindennek mindenütt jelentősége van. Akarva, nem akarva, rá kellett ébrednie az emberiségnek, hogy egyetlen családot alkot, még akkor is, ha ebben a családban egyelőre sok a nézeteltérés, a türelmetlenség, sőt a bizalmatlanság és féltékenykedés is. Ennek a tételnek és mind az eddig elmondottaknak kitűnő igazolásául szolgáltak az elmúlt két hét eseményei. Az egész világot óriási szenzációként járta be a szovjet holdrakéta hatalmas tudományos és technikai sikere. Szinte hihetetlennek látszik, hogy alig néhány száz évvel ezelőtt még tudományos viták folytak arról, milyen viszonyban vannak egymáshoz a Nap, a Föld és a Hold, mozognak-e vagy sem, illetve melyik hogy mozog, melyik, melyik körül kering. Amikor az első ember alkotta szerkezet (nagy eredményeként nemcsak a szovjet tudományosságnak, de sok száz, sőt sok ezer mérnök, elektrotechnikus és egyszerű munkás példás együttműködésének) a Holdra felkerült, valójában megint visszakerült a Föld tulajdonába ez a sápadt arcú bolygó, amely az évmilliárdok távolában szakadt el tőlünk. Ma már úgy beszélhetünk róla, mint lakóhelyünk, a földgolyó egyik szorosan ide tartozó részéről. És ha ilyen óriási tempóban halad tovább a technikai fejlődés, akkor talán még a mi életünkben megérjük azt, hogy hasonló otthonos közelségbe kerül hozzánk egész naprendszerünk. Lehet-e ékesszólóbban bizonyítani, hogy mennyire és milyen gyors léptekkel tágul a világunk. De találhatjuk az elmúlt napok szenzációkkal teli krónikájában másik tételünknek, a világ szűkülésének jelentős bizonyságát is. Íme a világ két legnagyobb hatalma, azoknak két felelős vezető személyisége ült együtt napokon át egy tárgyalóasztalnál, hogy megvitassa az emberiség nagy családjának ügyes-bajos dolgait. Biztató és örömteljes esemény ez és nem kétséges, hogy helyesléssel és reménységgel vette tudomásul a földkerekség minden lakója, akiknek bizony nagyon is a bőrére megy, a mindennapi életét befolyásolja az, hogy mi történik ezeknél a tárgyalóasztaloknál. " Nem azt bizonyítja-e a világpolitikának ez a nagy jelentőségű eseménye, hogy emberi világunkban vezetők és vezetettek tudatában egyaránt szinte napról napra tért hódít az az igény, hogy a viszályok, ha még olyan nagyok is, fokozatosan megszűnjenek, hogy eltűnjön a bizalmatlanság és az ellenségeskedés, mert ha ezeket nem sikerül megszüntetni ,az egész ember-család létét veszélyeztető pusztulás lehet csak a következmény. Keresztény embernek, amíg él, hinnie, szeretnie és remélnie kell. Mindháromra szüksége van az egész emberiségnek. De ha az elmúlt napok eseményei a három közül a legutóbbit, a reménységet tudják megerősíteni az emberi lélekben, akkor máris elmondhatjuk, hogy a minket körülvevő világ tágulásának nagyszerű bizonysága, a holdrakéta, és a szűkülő világunk másik bizonysága, az a baráti kézfogás, amely a washingtoni repülőtéren zajlott le, s amelynek — hála a rádiónak, televíziónak és sajtónak — százmilliók voltak fül és szemtanúi, nem volt hiábavaló. A világháborúk rokkantjai imádkoztak a békéért Több mint 7 000 háborús veterán és rokkant érkezett a minap Lourdesba, ahol imádkoztak és könyörögtek a világ békéjéért. Új templom épül a Szűz Anya názáreti hajléka helyén XXIII. János pápa jóváhagyta a názáreti Gyümölcsoltó Boldogasszony új bazilikájának tervét, amelyet először Bartuzzi főmérnök, majd az ő halála után Muzio milánói főmérnök készített el. A Szűz Anya názáreti házának helyén folyt ásatások miatt ugyanis lebontották a régi templomot. Az ásatások véglegesen megerősítették a régi hagyományt, hogy ezen a helyen állott Szűz Mária háza, amelynek a mai barlang csak kiegészítő részét képezte. Megtalálták a IV. és V. században föléje épített templom alapjait is. Az Úr Jézus rokonsága a III. századig élt a környéken. Ők őrizték meg és hagyták az utókor emlékezetére azt a hagyományt, hogy a barlang a názáreti szent család lakóhelye volt. A Szentsír őrei most készítik elő az új bazilika építését Szűz Mária egykori háza felett.