Új Ember, 1978 (34. évfolyam, 1/1643-53/1695. szám)
1978-01-01 / 1. (1643.) szám
51&16W •X. 7 Lelki mérleg Kinek adjuk ezt az évet, amelyet elhagytunk? Odaadhatjuk még valakinek? Vagy egyszerűen úgy érezzük, hogy elmúlt és nincs többé? Amiért már nincs birtokunkban elhatározásaink lehetősége, azért nem lett semmivé. Ellenkezőleg. Ha keresztény szemmel tekintünk vissza rá, — Isten akaratát szemlélve —, ha annak ismerjük meg magunkat, amik vagyunk, az örökkévalóság lelki teremtményeiként, be kell látnunk, hogy az elmúlt év megnyert, megtartott, el nem törölhető, maradandó év volt. Átélt éveink a mi életünk ma is. Vajon az előttünk várakozó évek a mieink lesznek-e? Isten tudja csak, mi nem. A múlt a miénk csupán. Mi, keresztények nyugodtan remélhetjük és kívánhatjuk: Isten ajándékozzon nekünk hosszú életet, hogy általa az övé a miénk is lehessen, s bár mulandónak tűnik, maradandó legyen. Hálával búcsúzzunk el a régi évtől, hogy olyanná váljék, amilyennek lennie kell: Isten kegyelmi ajándékának. S ha valóban úgy fogadjuk ezeket, ahogy az ő szeretete adta, (ezt még mindig megtehetjük), akkor napjaink áldottak, a kegyelemnek és az üdvösségnek napjai voltak. ,, , _ . 1 Karl Rahner (Pápay Klára fordítása) A hét liturgiás és Isten vigasztaló és túláradó Jóságából az ember — hite szerint — olyan kinccsel dicsekedhet, hogy Mária valóban anyja, Krisztus a testvére, Isten az Atyja. (Martin Luther) Január 1. Vasárnap. Karácsony nyolcada. SZŰZ MÁRIA, ISTEN ANYJA ÜNNEPE: Béke-világnapja. — Igeliturgia: I: Isten minden jóval megáldja választott népét. (Szám 8.3.22—27.) — II: Isten elküldte Szent Fiát, aki édesanyától született. (Gál 4, 4—7.) — Evangélium: Az , isteni Gyermek, születése után a nyolcadik napon, a Jézus nevet kapta. (Lk 2, 16— 21.) — Főünnep, fehér, saját mise, Dicsőség, Hitvallás, a prefáció Szűz Máriáról. — Énekrend: 34 Vagy 35. — OK 18 vagy HD 404— 407 vagy 433—437. — 34, 35/köv. — 18, 29. — 41. Január 2. Hétfő. (Ábel, Makár, Odiló, Vászoly.) — Jn 2, 22— 28.; Jn 1, 19—28. Január 3. Kedd. (Genovéva, Gyöngyvér, Benjámin.) — 1 Jn 2, 29 — 3, 6.; Jn 1, 29—34. Január 4. Szerda. (Folignói Szent Angéla, Titusz.) — 1 Jn 3, 7—10.; Jn 1, 35—42. Január 5. Csütörtök. (Simon, Deli, Emília, Amáta.) — 1 Jn 3, 11—21.; Jn 1, 43—51. Január 6. Péntek. (Gáspár, Menyhért, Boldizsár.) Első péntek. — 1 Jn 5, 5—6. 8—13.; Mk 1, 6b—11. Január 7. Szombat. (Hiláriusz, Vidor, Bódog, Félix.) — 1 Jn 5, 14—21.; Jn 2, 1—12. — Első szombat. Január 8. Vasárnap. VÍZKERESZT (EPIFÁNIA) ÜNNEPE. (Fehér.) Igeliturgia: I: Iz 60, 1— 6. — II. Ef 3, 2—3a. 5—6. — Evangélium: Mt 2, 1—12. — Énekrend: 43. — OK 20 vagy HO 408—410. — 44. — 30, 29. — 36. Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket Mitől remélem ennek az esztendőnek a boldogságát, örömét? A véletlen szerencsére bízom jövőm alakulását, vagy magam szeretném formálni Isten segítségével? Gondolok-e arra, hogy jövöm szépsége, boldogsága jórészt a békén múlik? A lelkemben béke van? Békében élek Istennel, elfogadom őt örömmel, szeretettel? Békében élek embertársaimmal, családtagjaimmal, munkatársaimmal? Szeretem a békét? A békességszerzők közé tartozom? Tudok a békéért áldozatot hozni? Felelősnek érzem magam a békéért? Imádkozom a békéért? XXXIV. 1. Az emberiségnek felajánlott ajándék VI. Pál pápa üzenete a béke-világnapra Tizenegy éve már, hogy VI. Pál pápa kezdeményezésére az esztendő első napját a béke gondolatának szenteli a világegyház. Idén 1977. december 8-án írta alá a Szentatya az 1978. január 1-i békevilágnapra szóló üzenetét, amit december 20-án délben ismertetett az újságírókkal P. Roberto Tucci, a Vatikáni Rádió igazgatója a Szentszék sajtópalotájában. A pápa békeüzenetének elején emlékeztet arra, hogy a béke nem csupán eszményi valóság, nem terméketlen és elérhetetlen utópia, nem a közömbösség állapota, hanem az embereknek felajánlott ajándék, amely minden ember részéről tevékeny közreműködést követel. Dinamikus valóságnak kell lennie, mindennapi kenyérnek, amely a föld gyümölcse és az isteni gondviselés ajándéka. Mozgásban levő egyensúlyához állandó lelki energiára és tevékenységre van szükség. A pápa arra szólítja fel tehát az 1978-as év küszöbén a társadalmi élet felelőseit, a politikusokat, gondolkodókat, újságírókat, tanítókat, a művészet és az imádság mestereit, a fegyverkereskedelem felelőseit, hogy becsületesen gondolkozzanak el a világbékéről. Ezután a pápa a béke ügyének pozitív fejlődését jelző tényekre utal. Arra, hogy a béke eszméje egyre nagyobb megbecsülésnek örvend az emberiség tudatában. Mindenfelé a békéről gondolkoznak, azt tervezik, ünnepük és akarják megvédeni. Helsinki ezt tanítja. Ezt a reménységet erősíti meg az a tény, hogy az ENSZ közgyűlésének különleges ülése a közeljövőben a leszerelés problémájával foglalkozik. De a béke alázatos munkásainak számos erőfeszítése is erről tanúskodik. Ma már senki sem meri azt az elvet védeni, hogy az emberek közötti gyilkos háború a jólétet szolgálja és dicsőségére válik valakinek. Még a jogos nemzeti érdekek védelmének esetében is a fegyverfogáshoz való kétségbeesett folyamodás ma esztelenebből gyilkos és romboló, mint valaha. Egy esetleges, felmérhetetlen következményekkel járó világégéssel számolva a Szentatya erőteljesen hirdeti a modern háború abszurditását és a béke abszolút szükségességét. Ez a béke nem a fegyverek, ama pokoli hadászati lehetőségekkel rendelkező fegyverek túlsúlyán, vagy bizonyos politikai rendszerek erőszakstruktúráin alapul, hanem az igazságosság és a szabadság türelmes, ésszerű és szolidáris módszerén. A békeüzenet központi része az erőszak különböző megnyilatkozásaival foglalkozik. A privátnak nevezhető erőszakkal, akár a szenvedélyek, akár az értelmi meggondolások táplálják, továbbá a leszámolást célzó, rendszeresített erőszakkal és a teljes vagy a részleges háborúval. A privát erőszakot a pápa szerint bűnözésnek lehet mondani. Ez az erkölcsi tudat hanyatlásából származik. Gyakorlati megnyilvánulása a titkos bűnözés. A rendszeresített erőszak a gyűlölet, a harag és az ellenségeskedés gyalázatos formáihoz folyamodik. Ez az erőszak veszélyezteti a társadalmi együttélést és lezülleszti a közösséget. A csoportok cinkosságával megszervezett erőszak olyan bűnszövetkezet, amely az elítélendő megtorlás szellemétől vezetve embertelen terrorcselekményekhez folyamodik. Az erőszak nem erő — hangsúlyozza a pápa. Társadalomellenes, forradalomhoz vezet, a forradalom pedig a szabadság elvesztéséhez. Az üzenet itt emlékeztet Krisztus szavaira: Aki kardot emel, kard által vész el. A központi részben a Szentatya úgy beszél a háborúról, mint az erőszak egyik jellegzetes megnyilvánulásáról. Kívánatos lenne, hogy az embereket ne csak a félelem tartsa viszsza a háborútól, hanem az ésszerű megfontolás, így nem annyira az esetleges konfliktusok erőegyensúlyát mérlegelik, hanem belátják a háború teljes esztelenségét, következésképpen az egyre inkább egymástól függő, szolidáris népek közötti kapcsolatok egyre emberibbek és barátibbak lesznek. Ha realisták vagyunk, nem hunyhatunk szemet a ma is tapasztalható részleges háborúk szomorú valósága felett. Még nem győztünk a háború ellen folytatott háborúban. És amikor igent mondunk a békének, ez ma még inkább óhaj, semmint valóság. Mert oly sok földrajzi vagy politikai helyzetben még nem sikerült igazságos és békés megoldást találni. Még nincs kizárva jövő konfliktusok lehetősége. Minthogy a béke és az élet védelme szorosan összefonódik, minden, az emberi élet ellen irányuló merénylet a béke ellen van. A pápa külön kitér az abortusz problémájára. Az emberi élet szent a fogantatás első pillanatától fogva, tehát védeni kell. A Szentatya, mint a vallás szolgája, sürgető felhívással fordul az orvosokhoz, hogy védjék meg az emberi életet. Utal a „ne ölj!” isteni törvényre, amely természetfölötti tekintéllyel oltalmazza az emberi élet kimondhatatlan csodáját. Könyörögve kéri az anyákat és minden illetékes hatóságot, hogy kerüljék el a szándékos abortuszt és orvosolják ezt a bajt. Végül a békeüzenet utolsó részében a pápa a gyermekekhez fordul, akik a legsebezhetőbbek az erőszakkal szemben, de akik a jobb jövő reménységei. Krisztus, a béke hercege nevében szól hozzájuk, mert meg van győződve arról, hogy Krisztus békéje képessé teszi őket arra, hogy küzdjenek az igazságosságért és a szeretetért. A pápa óvja a fiatalokat a veszekedéstől, gyűlölködéstől, bosszúállástól. A testvéri együttérzésre és egyetértésre buzdítja őket, mert ebből fakad a béke. A fiataloknak hozzá kell szokniuk ahhoz, hogy mindenkit szeressenek. Igyekezzenek jobb, becsületesebb, szolidárisabb közösséget teremteni. Ha emberek és nem farkasok akarnak lenni, szívleljék meg Jézus szavait: Új parancsot adok nektek: szeressétek egymást! Arról ismerik meg az emberek, hogy tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást. Ez emberi és keresztény igazságunk jele: szeretni egymást. A pápa békeüzenete ezekkel a szavakkal zárul: „Fiatalok, üdvözlünk valamenynyiőtöket és megáldunk benneteket! A kor parancsa ez: Ellene mondani az erőszaknak — igent mondani a békére!” Az ünnep öröme Az ünnep (egyik) jellemző vonása — J. Pieper szavaival — „összhang a világgal". Az ünnep feltűnő sajátságát tükrözi az öröm, ahhoz pedig, „hogy valaminek is örülhessünk, mindent kell helyeselnünk” — mondja Lietzschére hivatkozva. A világ egyetemes helyesléséből fakad az ünnep, annak kifejezéseként, hogy minden, ami van, jó, és hogy lenni jó. Az ünnep olyan kivételes idő, amikor az egész életnek örülünk azért, mert örülünk egy szakaszának. Ha alkalom adódik az örömre, ha nagyszerűnek, elragadónak, szépnek érzünk valamit, örülünk egy korty víznek, a műszer pontos működésének, gyönyörködünk az őszi táj színeiben, meglepi szívünket egy szerető gesztus varázsa; ha csakugyan örömmel tölt el valami, akkor mindig túlemelkedünk a kézzelfogható és megnevezhető valóságon. Az öröm beleegyezés az egész valóságba ... Valamilyen alkalomból szoktunk ünnepelni, mert ember született a földre, házasságot kötött egy nő meg egy férfi. Vagy azért, mert megemlékezünk valamiről; vagy azért, mert remélünk valamit. Kezdet és vég, elmúlás és születés, élet és halál ad okot az ünnepre. Az ünnep nem felületes optimizmusból fakad, nem a meglevők kényelmes és gyáva helyesléséből. Nem tekint el a világ borzalmaitól, de szemébe néz az értelmetlen szörnyűségeknek. A világ helyeslése, azaz az ünnep lényege olyan, hogy erre a vértanúk is hajlandók. A kereszténység vértanúinak az a megkülönböztető jegyük, hogy egyetlen zokszó sem hagyja el ajkukat, egyetlen hanggal sem vádolják a teremtő Istent A vértanú a tagadhatatlan rossz ellenére mindent „nagyon jónak” mond, megpróbáltatásai ellenére is örül, s amennyire rajta múlik, ünnepel... A vértanúról nem ír le okvetlenül, hogy a szenvedések ellenére hozzájárul a világhoz, s a tánc, a dal, a nevetés sem tükrözi egyértelműen az örömet és az ünnepet. Az „édes élet” vigasztalanul profán, kétségbeejtően közönséges lealacsonyodás. Az elkeseredés mögött meghúzódhat a többé-kevésbé erőltetett életigenlés. Szisziphosz harsány nevetése mögött, „aki tagadja az isteneket és hengeríti a követ” (A. Camus). (Részlet Szenvay András: Radó Polikárp Emlékkönyv c. műből) H. n yvtára .ro: 2 Ft Katolikus hetilap 1978. január 1. (1643.) Isten boldogsága Amilyen a reggeled, olyan lesz egész napod! — tartja egy régi mondás. Az emberi életnek azt az ősi tapasztalatát fejezi ki ez a szólásmondás, hogy a jó kezdés első lépései indítják el az embert a jó végzés útján. Néhány emberöltővel ezelőtt még tele volt az évkezdő nap a különböző babonás, szerencsét és sikereket, jó termést és bőséget varázsló szokásokkal. A mai ember azonban már egyre kevésbé hagyatkozik a varázslatokkal aligha befolyásolható, rejtelmes és kiszámíthatatlan jövendő eshetőségeire. Kevesebbet bízik a „sors kegyeiben” — többet önmagában. Igyekszik megragadni jövendőjének alakítását, bár azt is tudja, hogy még így sem lehet sorsának teljhatalmú ura. Az Istenben hivő ember — aki keresztvetéssel kezdi a napot és Jézus nevével az új esztendőt — szintén jól tudja, hogy saját közreműködése nélkül aligha jut előbbre sorsának alakításában. Az élet mindennapi gyakorlatában igyekszik megteremteni a „segíts magadon — Isten is úgy segít” elvének összhangját. Áldást kér Istentől, jól tudva, hogy a megáldott kéz csak akkor hoz áldást másokra és a világra, ha az a kéz nem tétlen, hanem tevékenykedik, osztja is az áldást. Ilyen megáldott kezű és a munkában, az emberi összefogásban, a magunk és mások sorsának alakításában áldást osztó hivő embereknek a munkálkodása benne van azokban az eredményekben, amelyek egy letűnt esztendő számvetésében egy ország előrehaladását jelzik. Mi kellene ahhoz, hogy a hivő embereknek ez a részesedése még jobban benne legyen és még jobban észrevehető legyen a közös eredményekben? Mitől lehet még több áldást osztó a vallásos emberek keze az országban? A kérdésre feleletet keresve jutott eszembe annak az egyszerű falusi embernek a szava, aki néhány éve, újév napján, velem együtt lépett be a templomba. Megállt a szenteltvíztartónál, keresztet vetett és így szólt: Boldog újévet, Jézusom! Ugyan kiben lelhetné Isten a maga boldogságát, ha nem az emberben, kezének alkotásában? Nincs előbbrevaló dolgunk ebben az új esztendőben sem, mint Isten boldogságát keresni magunkban és közös alkotásainkban. Önmagunk és hazánk boldogulásában. Magyar Ferenc