Új Ember, 1980 (36. évfolyam, 1/1748-52/1799. szám)

1980-12-28 / 52. (1799.) szám

Franz Werfel: Halljátok az igét A Szent István Társulat szép vállalkozása „A Musa Dagh negyven napja” világhírű írója, Franz Werfel „Halljátok az igét” című regényének megjelentetése (Fordította: Szántó Rudolf), mely az Ószövetség egyik legizgalma­sabb alakjának, Jeremiás prófé­tának a — szent szöveg ihlette — élettörténetét mondja el, olyan korba kalauzolva az olvasót, amelyben az egész választott nép sorsdöntő eseményei zajlottak. Ezt az időszakot a babiloni fog­ság néven tartja számon a tör­­­­ténelem, s döntő üdvtörténeti fordulatként a szentírástudo­­mány. Werfel megbízható író. Gazdag fantáziáját sohasem használja ott, ahol kortörténeti ismeretek is rendelkezésre állnak, de ugyan­akkor nem bánik szegényesen a képzelet alkotta színes képekkel, ha a történet helyszínét és sze­replőit akarja az olvasó előtt megeleveníteni vagy egy kulti­kus ceremónia mozzanatait áb­rázolni. Bizonyára sokakban felmerül a kérdés, hogy mi szükségünk van bibliai regényekre, hiszen ott van maga a Szentírás. Válaszul és igazolásul Werfelnek éppen ezt a könyvét említhetjük. Mert so­kak számára a szentírástudo­­mányi ismeretek híján és a ma­gyarázó jegyzetek sokszor bajos kezelhetősége miatt — nehezen nyílik meg a Könyvek Könyvé­nek a fedele, de reménykedhe­tünk, hogy ilyen érdekes regények olvasása után majd újra megnyí­lik. — S még a Szentírást rend­szeresen olvasóknak is bátran ajánlhatjuk. Mert közülünk va­lójában ki ismeri a prófétákat? (Giczy) Szabó Magda esszéi: Kívül a körön. Elbűvölő a személyessége, újra meg újra vitára hív megál­lapításaival, melyekkel megkér­dőjelezi a hagyományos — vagy annak hitt — értékrendet, és a gondolkodás felelősségével, me­részségével kutatja az igaz szel­lemi értékeket. Már a címe is jellemző. Mint­ha azt akarná mondani: nem jó mindig ugyanabban a körben mozogni, mert elfásul, eltompul az ember ízlése, s rábízza magát a gondolat előre gyártott elemei­re. S még valami: Szabó Magda makacs szenvedéllyel vallatja a múltat. Van ideje és türelme szembesülni azzal, ami a modern ember számára oly értéktelen­nek és fölöslegesnek látszik. — De talán épp e vallató s­zenvedé­­lye teszi írásait tanulságossá, kö­vetendő példává. Németh László Bűn és Iszony című regényei új kiadásban. Az utóbbi az egyik legjobb magyar regény. A történet végén az asz­­szony elgondolkodik az anyaság­ról: „A lányom tán?” — kérdi magától, töprengve nézve a kis testet. Aztán így válaszol a ben­ső kérdésre, mintegy a regény sű­rű érzelmi világának feloldását su­gallva :„Egy darab rám bízott, sze­gény emberiség.” — Ezzel a ránk bízott emberiséggel is gazdálkod­nunk kell. Mert ha rosszul sáfár­kodunk vele, előbb-utóbb az egész emberiség válik szegé­nyebbé. Maróthy János: Zene és ember. Súlyos filozófiától át meg átszőtt könyv. Végig egyetlen kérdés: mit ér a zene (és minden művé­szet!), ha nincsen emberi tartal­ma... ? 1. 1. „Szent magyaroknak...” Kiállítás Esztergomban a római magyar kápolnáról December 12-én, pénteken dél­után Lékai László bíboros, prí­más, esztergomi érsek nyitotta meg azt a foto-kiállítást, melyet az Esztergomi Keresztény Múze­um állított össze Szelényi Károly, Koós Gyula és Mudrák Attila művészi fényképfelvételeiből. A kiállítás képei megjelenítik a ma­gyarországi katolikus egyház éle­tében oly jelentős eseményt: a római Szent Péter bazilikában október 8-án felszentelt Magna Domina Hungarorum — Magya­rok Nagyasszonya — kápolna megnyitását. Az esztergomi kiállítást meg­nyitó ünnepségen Kovács Tibor kanonok üdvözölte a nagy szám­ban megjelent közönséget és kér­te fel Lékai László bíborost a megnyitásra. A Bíboros megnyitóbeszéde fel­idézi a római magyar kápolna lé­tesítésnek történelmi hátterét és mai jelentőségét, ezért teljes ter­jedelmében közöljük: — Szent István király II. Szil­veszter pápától templomot és za­rándokházat kért búcsújáró ma­gyarjai részére a régi Szent Péter templom közelében. Ennek a Szent Péter bazilikának a déli ol­dalán a VIII. századtól kezdve ott állt a Szent István első vértanú tiszteletére emelt kis templom. Ezt kapta meg első királyunk a pápától, majd bővítette ki egy 12 kanonokot befogadó díszes pré­­postsággá. Ezt a templomot XIII. Gergely pápa 1578-ban a tőle ala­pított Magyar Kollégiumnak ajándékozta. — Ebben az időben már omladékony volt, majdnem a föld alá került, s inkább pincéhez hasonlított. — Amikor VI. Pius pápa el­kezdte a Szent Péter bazilika új sekrestyéjének építését, akkor 1776--ban a magyar templomot és zarándokházat kisajátította 7500 skodóért, mely összeget a már ré­gen egyesített német—magyar kollégiumnak adta oda, a magyar növendékek címén. — Ennek a Szent István-i templomnak az emlékére helyez­tetett el a sekrestye oldalfalán, a Largo Braschi terecskén, Serédi Jusztinián bíboros, hercegprímás 1929-ben egy egyszerű márvány­­táblát. Kis magyar zarándokcso­port jött Magyarországról a fel­avatására, amelyen magam is részt vettem, mint piros reveren­­dás germanikumi növendék. Zichy János tartotta az avató be­szédet és a nagytekintélyű Mery del Val bíboros, a Szent Péter bazilika főpapja is részt vett az ünnepségen. — Az idén október 8-án, az ősi Szent István-i templomnak ismét emléket állítottunk. Nem újabb emléktáblát emeletettünk, hanem tulajdonképpen Szent István templomát teljesen új életre kel­tettük. Három évvel ezelőtt, 1977- ben, az akkori Püspöki Szinódus alatt, mint magyar bíboros elő­adtam a kérést VI. Pál pápának, hogy jelöljön ki a Magyarok Nagyasszonya kápolnája számára helyet a Szent Péter bazilika al­templomában. Egy másik régi nagy katolikus nép is ugyanezzel a kéréssel fordult a pápához, de a Szentatya némi gondolkodás után a mi kérésünket teljesítet­te. Még­pedig először a Braschi terecskéről nyíló egyik helyisé­get jelölte ki, majd a halála előtti hónapokban a jelenlegi helyen két egymásba nyíló termet aján­dékozott nekünk a kápolna kiala­kítására, jövendő sírhelyének kö­zelében. — Ahogyan Amerigo Tot, Rómában élő szobrászművé­szünk beszélte el, ő megkérdezte VI. Pál pápát közvetlenül a ha­lála előtt: Vajon miért adta Szentatya ezt az új helyet a ma­gyaroknak? S VI. Pál válasza így hangzott: „A magyarokat mindég a szívemben hordoztam, — most azt szeretném, hogy még közelebb legyenek a fejemhez”. — Csak­ugyan, kápolnánk oltárától alig két méterre pihen ez a sorsunk­kal annyit törődő, melegszívű pápa. Gerő László építész professzor tervei szerint a két helyiséget összekötő ajtót diadalívvé (arcus triumphalissá) bővítettük ki, ez­által az első rész szentély formá­jában, a második rész pedig templomhajóként jelenik meg előttünk 17,5­4,5 m majdnem 80 mi területet alkotva. Alapos megfontolás után, a Ma­gyarok Nagyasszonya és Szent István szobra mellé, 19 magyar szent vagy országunkba elkerülő szent életéből állítottunk össze karakterisztikus jeleneteket. E szerteágazó munkának a lebo­nyolításában állandó segítségünk­re volt a Képzőművészeti Lekto­rátus vezetője dr. Pusztai Gab­riella munkatársaival, valamint dr. Brestyánszky Ilona művészet­­történész a művészeti munkák irányítója. A szentély VI. Pál sírhelyéhez közel eső falát Varga Imre szob­rászművész réztablója borítja, a csodaszarvasoknak és az életfá­nak megjelenítésével.­­ A hajó hátsó falán pedig Amerigo Tot al­kotta meg a kápolnával kapcso­latos pápáknak: II. Szilveszternek, III. Kallixtusznak az alakját. Ez utóbbi rendelte el az egész keresz­tény világon a nándorfehérvári győzelem emlékét hirdető déli harangszót, és Hunyadi János hő­sies barátja, a nagy népszónok, Kapisztrán Szent János máris húzza a harangot. VI. Pál pápa odaajándékozza nekem a templom kicsinyített makettjét, II. János Pál pápa pedig visszaadja a Püs­pöki Karunknak az általa felava­tott kápolnát. Kiemelkedő hazai művészeink: Varga Imre, Csikszentmihályi Ró­bert, Kiss Kovács Gyula, Kiss Nagy András, Kiss Sándor, Kő Pál és Márton László mellett a külföldre származott magyar mű­vész, Amerigo Tot így tesznek tanúságot képzőművészetünk ma­­­gas szintjéről. II János Pál pápa mindig szíve­sen emlegeti a lengyel—magyar barátságot és gyakorolja is. Az év elején rögtön elfogadta felkéré­semet a Magyarok Nagyasszonya kápolna felavatására és ki is tűz­te az idejét: a Magyarok Nagy­asszonya régi ünnepét, október 8-át. Személyesen végezte el a magyar kápolna felszentelését és ő mondta el az új oltárnál az el­ső szentmisét és szentbeszédet. Megrendítő élmény volt, amint a Szentatya szinte minden monda­tot elmélkedve mondott ki. Lát­szott, hogy egészen a lelke mélyé­ből vett részt a szent cselek­ményben. A pápának ez a szemé­lyes atyai gesztusa velünk magya­rokkal szemben nagy feltűnést keltett Rómában és az európai sajtóban is. Mi nem győzzük meg­köszönni neki ezt az áldozatos kedvességet. Hiszen a Rómában összegyűlt püspökök szinódusán részt vett a főpásztorok napi munkájában, de ugyanakkor számunkra is szakított időt és ki­emelte a magyar zarándokcsoport jelentőségét a délelőtti általános kihallgatás résztvevői előtt is. Hogyan fejezzük ki a hálánkat ezért a jóságáért? Éppen a római magyar kápolna célkitűzéseinek tettreváltásával, hogy­­ tudatosan ápoljuk magunk­ban a szeretetet a Magyarok Nagyasszonya iránt, s minden magyart testvérként becsülünk akár itt Magyarországon, akár a világ bármely részén is éljen; — gyermeki hűséggel ragaszko­dunk Szent Péter utódához; — szent magyarjaink példája nyomán szívünkön hordozzuk Európa békéjét. Ezekkel a gondolatokkal nyitom meg a római Magyarok Nagy­asszonya kápolna emlékkiállítá­sát, megköszönve Cséfalvay Pál­nak, a Keresztény Múzeum igaz­gatójának és munkatársainak ál­dozatos, fáradhatatlan munkáját a kiállítás elkészítésében. A bíborosi megnyitóbeszéd után Cséfalvay Pál mutatta be a ké­peket a közönségnek, közölve azt is, hogy a kiállítás — hétfő kivé­telével — naponta 10—17 óráig tekinthető meg. (Esztergom, Be­­rényi Zsigmond u. 2. Keresztény Múzeum.) „Ebben a munkában meg kell tanulni észrevenni az apró sike­reket. Nagyokat ugyanis lehetet­len elérni. Olyan emberekkel foglalkozunk, akikről többnyire már mindenki lemondott. Min­denesetre nagyszerű érzés vala­kinek a valakije lenni..." (Egy fiatal gondozónő) Pécs, Ágoston tér 3. A bejárati ajtó mellett zománcozott fém­tábla: Területi Szociális Gondo­zás Központja. Az intézményhez néhány földszinti helyiség tar­tozik: előszoba, raktár, fürdőszo­ba, mosoda és egy iroda, kopott bútorokkal. Három íróasztal, két ,mindeneső asztal, székek és szekrények. Bennük ruhaneműk, takarók, újak is, használtak is — használhatók. „Félfogadás hétfőtől péntekig 10—12 óráig” — tudatja egy má­sik tábla a bejáratnál. Egy októ­ber végi szerdai napon ez alatt a két óra alatt 14 ember jött a legkülönfélébb és különböző sú­­lyosságú lakás-, szociális, egész­ségi, családi és egyéb problé­mával, 19 alkalommal csörgött a telefon és a vezető gondozónő is 9-szer tárcsázott.­­ Egy teljesen átlagos munkanap első felének egyik része csak mindez a szociá­lis gondozóknál. 1966. szeptemberében az Egész­ségügyi Minisztérium utasítására három városban, közöttük Pé­csett, megindult a területi szoci­ális gondozás.­­ Az idős, önálló életvezetésre már csak részben képes emberek száma és aránya egyre növekedett és növekszik, a szociális otthonokba egyre hosz­­szabb várakozási idő után jut­hattak (juthatnak) be a rászoru­lók. Szükségessé vált, hogy ezek­­ket az embereket otthonukban gondozzák. Sőt, lehetőség szerint — több-kevesebb gondozói se­gítséggel — minél több idős em­ber végig az otthonában élhesse le az életét..... * Föl kellett mérni, ki igényelne házi gondozást. Kiderült: meg­döbbentően sokan. S akkor még egyetlen gondozónői állás volt biztosítva erre a feladatra. — Nagyon nehéz volt a sok rá­szoruló közül kiválasztani a leg­inkább rászorultakat — mondja Werner Edit vezető gondozónő. — Néhány hónap múlva már né­gyen dolgoztunk. Akkor nem volt még ez a mostani központunk se. A Stock-ház folyosóján volt egy szekrényünk, ott, a folyosó végén kezdtük meg a munkát. Vettünk egy mosógépet, ott mostunk a gondozottakra, szereztünk egy ócska kádat, amiből úgy kellett kimeregetni a koszos vizet. Ha véletlenül kicsúszott a dugó, el­árasztottuk a folyosót... 1968-ban költöztünk át az Ágos­ton térre, ahol ma már 13 gondo­zóval és egy mosónővel működik a területi szociális gondozás. A minisztériumi irányelvek szerint gondozásban az részesülhet, aki kora, egészségi állapota miatt mozgásában erősen korlátozott (pl. testi fogyatékos) vagy önma­gával tehetetlen — és nincs gon­dozásra köteles és arra képes hozzátartozója. Feltétlen gondo­zásba kell venni azonban az il­letőt, ha a hozzátartozó mulasz­tása miatt élete, vagy testi épsé­ge veszélybe kerül. — Ez azt is jelenti, hogy igen kibővült a gon­­­dozottak és a gondozási felada­tok köre.­­. Egy hivatalos feljegyzésben ol­vasható: „Mivel a gondozottak többnyi­­­re önálló életvitelre alkalmat, nők, így a lakásszerzéstől (ponto­­sabban valamiféle lakhatási /­.­­­hetőség biztosításától) a jövete­­­lem (nyugdíj, közsegély, fáradt beosztásáig és minden napon fölmerülő problémában segíté­get kell nekik nyújtani... A hatásos gondozók teljes műnka­idejükben tényleges gondozó­­munkát végeznek.” * Mennyi időt igényel ez a mun­­ka? — Néha többet, mint nyolc óra — válaszolja Fröhlich Éva, húsz-egynéhány éves gondozónő. Nem fárad bele, nem fásul el...? — Nem, nem hiszem. Remé­lem, nem. Minden ember és min­den helyzet más. Csak kívülről látszik olyan egyformának az emberi nyomorúság. Meg hát az a tudat, hogy lehet segíteni, az ember érzi, hogy szükség van rá ... És változatos is ez a mun­ka. Nemigen mondhatom vala­mire is, hogy ez nem az én dol­gom . .. Ismerőseinek, barátainak mi a véleménye a maga munkájáról? — Volt, aki kinevetett, hogy hülyeség, volt, aki jött segíteni... * Két gondozó két gimnazista korú fiú segítségével egy most hozott vaskályhát állít üzembe egy cigánycsaládnál, a Mecsek­­oldalban. Az amputált lábú férfi és az asztmától fuldokló asszony siránkozó hangon hálálkodik. — Két nyolcvan év körüli testvérnél tiszta ágyat húz, fölsöpör a gon­dozónő. Hosszan elbeszélget ve­lük, s közben tiszta ruhát ad rá­juk. Úgy öltözteti a két nehezen mozgó öreget, mint a gyerekeket. — A Pécshez csatolt községbe, Vasasra mikrobusszal tűzifát hoznak a gondozók. Kosarakkal hordják be a kamrába. Az öreg házaspár (pontosabban: élettár­sak) elfelejtett tüzelőt rendelni. — Az Ágoston téri irodába egy harminc év körüli cigány férfi jön, valami használható ágyat szeretne, ha lehet. „Tetszik tud­ni, négyen vagyunk, és csak két ágyunk van.”* — Vannak, akiket csak átme­netileg gondozunk — magyaráz­za a vezető gondozónő —, az is feladatunk, hogy mondjuk oly­kor egy börtönből szabadultat is átsegítsünk az újrakezdés nehéz­ségein. Ilyen és más esetekben is próbálunk valami albérletet keresni, míg sikerül elintézni fel­vételét a lnkásszállásra, szociá­lis otthonba. Mi valahogy állan­dó útkeresésben vagyunk. Nin­csenek kialakult sémáink, járat­lan utakat kell kitaposnunk. „Kedves Edit néni” — kezdi levelét a börtönből F. Feri. A hu­szonhat éves cigányfiú most van tizenkettedszer börtönben. Álla­mi gondozott volt, nyolc éve is­merik őt a gondozók. Többször szereztek már neki munkahelyet, de sehol se állta meg a helyét. Legutóbb utcaseprő volt, ott se. Szereztek neki albérletet, de on­nan is lopott. Most levelet ír a börtönből, tele helyesírási hibá­val és ragaszkodással. — Rengeteg bajunk volt már vele — mondja Werner Edit —, és lesz is. De vele is vesződni kell. Hát mondhatom neki, hogy men­jen el, hagyjon békén, én nem törődöm vele? Ugye, hogy nem? Ugye, hogy nem?... (Folytatjuk) Kipke Tamás Segítő kapcsolat (1.) — Gondozók és gondozottak —• Vasad! Péter Kérdések Uramhoz Tiéd vagyok egészen. Nem élek, csak Veled. De mindig újra kérdem: hogyan szeresselek? Fölzúgva, mint a tenger vagy lengve, mint az ág? Kinyíljak reggelente, akár egy szál virág? Szóljak tüzes szavakkal, kössek szó­csokrokat? Versengve csillagokkal, úgy süssek, mint a Nap? Nem kell Néked varázslat, csak az, ami vagyok. Nem tudnak nálam többet adni az angyalok. Te vagy a csönd, s a fény is. Róluk Rád ismerek. Csöndből ragyog ki fényed, szívedből Istened.

Next