Új Ember, 1982 (38. évfolyam, 1/1853-52/1904. szám)
1982-02-07 / 6. (1858.) szám
KATOLIKUS SZEMMEL. JOHANNA NŐPÁPA került szóba a ,,Fele sem igaz” című, népszerű tv-vetélkedő legutóbbi adásában. Az egyik válaszadó, Hegedűs Géza „a játékon kívül” — dokumentumok bizonyságát emlegetve — kijelentette, hogy a nőpápa esete történelmi tény. — A történészek szerint azonban Johanna papissza legendáris alak, akinek létét már csak azért sem igazolhatják cáfolhatalan adatok, mivel uralkodásának feltételezett időpontján más ült a pápai trónon. A legenda szerint ugyanis IV. Leó 855-ben bekövetkezett halála után egy Johannes Anglicus néven tudós és jámbor férfiként élő nőt választottak meg pápának, aki két évig uralkodott. Tudjuk azonban, hogy IV. (Szent) Leó pápa 855. július 17-én hunyt el, s utódját, III. Benedeket már ugyanabban az évben (mégpedig szeptember 29-e előtt) pápává választották. Ezeket az adatokat valóban igazolják történelmi dokumentumok: közvetlenül a Liber Pontificalis (Pápai Könyv, mely a pápák névsorát és életrajzát tartalmazza), közvetve egy 855. október 7-én keltezett okmány, egy emlékérem (III. Benedek és a 855. szeptember 28-án elhunyt I. Lothár császár képével) és egy korabeli levél. A legendáról viszont nem áll a történészek rendelkezésére korabeli feljegyzés, csak mintegy 400 évvel későbbi híradás: Jean de Mailly Világkrónikájában, majd Martinus Polonius Krónikájában, amely révén a legenda szárnyra kapott. Husz János a konstanci zsinaton pápa-ellenes indítékból hivatkozott rá, ez azonban csak a legenda elterjedését, de semmiképpen sem a hitélet igazolja. (A pápaság korabeli ellenségei, például Photios sohasem említette, holott jó oka lett volna rá!) A legenda továbbélését mutatja, hogy később az a tévhit is elterjedt, hogy attól fogva a megválasztott pápákat lyukas körszékbe ültetik és megvizsgálják a nemét. Ilyen szertartás azonban sohasem volt. (Ijjas Antal: Húsz évszázad viharában, 161.) „A legenda keletkezésének... megvan a maga névlélektani oka” — írja Félegyházy József ’Az egyház a korai középkorban’ című munkájában —: „azok a szomorú idők és helyzetek adtak rá alkalmat, melyek a X. században következtek a pápaságra — az idősebb Theodórától való függés ideje és a pápákat emelő és buktató hatalmas római asszony két lányának, különösen Marozia Senatrixnak emléke.” Giczy RADIKÁLISAN JÉZUS EVANGÉLIUMA SZERINT ÉLT. Rövid, de annál tartalmasabb megemlékezést közöl az evangélikus lelkészi szakfolyóirat, a Lelkipásztor múlt évi decemberi száma Ferenczy Erzsébet tollából. A cikkíró Árpádházi Szent Erzsébetet méltatja, aki — mint olvashatjuk — „mind a német, mind a magyar, mind a római katolikus, mind az evangélikus keresztyénség számára a férjükért, családjukért és a rászorulókért élő asszonyok példaképe. Az Isten a házastárs és az emberek iránti szeretet csodálatos összhangját valósította meg életében... radikálisan Jézus evangéliuma szerint élt.” A szerző — ökumenikus lelkülettel — az Ágostai Hitvallás, illetve az Apológia XXI. cikkeire hívja fel evangélikus hittestvérei figyelmét: „A szentekről megemlékezhetünk azért, hogy kövessük hitüket és jó cselekedeteiket... Istennek hálát kell adnunk, hogy irgalmasságát ilyen példákon mutatja meg ...” Íme, a közös utak egyike, mely közös Atyánkhoz vezet. (t. s.) CSAK ANNYIT MOND János apostol 1. levelében a szeretetről, amennyit meglepetésütően nem tudunk elfelejteni: „Nem az a szeretet lényege, hogy mi szeretjük istent, hanem, hogy ő szeret ninget..." Ez szinte szembensül közkeletű vonasos lonogasunával, aminek valami Szüntelen, aktív tevenenyiseg a magja. S amely szerint önműködően magunkkal kell foglalkoznunk — sokszor aránytalanul eltotozva, nemegyszer tévesen fontoskodva — ahelyett, hogy Istennel törődnénk. Az ember azt hiszi, bűnei már-már döntőbbek Istennél is, ezért gyónásainkat kicsinyes aggodalmak befolyásolják. Holott Istenhatártalan irgalma és „hajszálnyira’ biztos ítéletének metszőpontjában „állva ’) látja, átlátja az embert, és örömmel felejti el nyomorúságát az igaz megbánásra. Hajlamos az ember arra, hogy — Istenről szinte megfeledkezve — természetes és nem természetes úton-módon kitágítsa lelki űrméreteit és lelki gimnasztikával igazolja, mily buzgó, mennyire természetfölötti, milyen hatékony az ő vallásossága. Isten nem vallásos; „Isten az Isten”, írja Pilinszky János. Vallásosságunk oly ritkán tudja elkerülni az önközpontúságot, amiből sok káros, de legalábbis fölösleges vonás következik: „becélozzuk” magunknak az ideálisnak képzelt típust, azt próbálgatjuk, művelgetjük, utánozgatjuk, figyeljük a másikat, ő hogyan csinálja, mennyiségi fogadalmakat teszünk imádságban, liturgiában, külsőségekben, s közben nem vesszük észre, mint valami kényszerzubbonyt, szabunk magunknak egy magatartást, ami makacsul ellene szegül a hit szabadságának. A vallásos embernek talán egy nagy tette lehet: odafordulhat Istenhez, arra húzódhatik, ahonnan a melege jön s hagyja, hogy ez a meleg elárassza, dolgozzék benne és általa. A szeretet lényege „nem az” mondja határozottan az apostol, „hogy mi”, hanem, hogy ő. Ez egyértelmű. Mi, én — ez nem egyértelmű. (v. p.) SZABAD SZOMBAT ÉS LELKIPÁSZTORKODÁS. Máriássy Judit írja az „Élet és Irodalomban" az év elejétől megvalósított szabad szombat tapasztalataival kapcsolatban: „Hol várják nyitott kapuk az egyént, aki sokak közé vágyik? Reggeltől estig a katolikus templomokban és a mozikban ...” (Szabad szappanozni. És, jan. 15.) Vagyis az írónő arról panaszkodik, hogy kevés lehetősége van a több szabad időt nyert dolgozónak az időtöltésre és a szórakozásra, egyáltalán, hogy emberek közé kerüljön és a munkás napok körülményeit valahogy feloldja és megváltoztassa. Amit mellékesen mond a katolikus templomokkal kapcsolatban, számunkra figyelmeztetés kell, hogy legyen. Mindenekelőtt azért, mert, sajnos, nincs mindenütt így, mint Budapesten. Többször tapasztaltuk, hogy vidéken igen sok katolikus templom hétköznapon, szombaton is zárva van. Továbbá pedig fel kell ismernünk a szabad szombat lelkipásztori lehetőségeit és alkalmait. Ismét egy „pont”, amellyel elfelejtettünk foglalkozni: az emberek (hivő emberek) életében bekövetkezett életforma-változások milyen hatással vannak a hitéletre és a lelkipásztorkodásra? Égéssereg hivő ember a szabad szombat és vasárnap összekapcsolásával szabadabbá vált a közösség számára is, alkalmasabbá a kapcsolat teremtésére, több ideje lett hitéletének fejlesztésére. És nyilván igényesebbé is vált: várja, hogy ezt a több szabad időt vallásilag is tartalmasabban, hatásosabban kihasználhassa. Kétségtelen, hogy a szabad szombat bevezetése a lelkipásztoroknak újabb megterhelést jelent, az amúgy is zsúfolt hétvége még zsúfoltabbá válik. Mégis örömmel kell vállalnunk ezt az ígéretes áldozatot. (d. a.) MONDATOK: „Vannak dolgok, amelyekben először hinnünk kell ahhoz, hogy megláthassuk őket.” (Cervantes) „A kiszáradt folyómedret senki sem értékeli csupán azért, mert valaha folyó volt.” (Rabindranath Tagore) „Nagy műveket nem erővel, hanem kitartással lehet létrehozni.” (Samuel Johnson) „Az eredetiség: visszatérés a forrásokhoz.” (Antoni Gaudi) „A pislákoló mécses mellől szívesen nézegetünk a fényes jövőbe.” (Robert Karpacz) " ..A boldogság gyümölcseit nem az igazságtalanság fájáról szedhetjük le.” (perzsa mondás) Olvasóink írják — srátus&aptunk Első alkalommal jelentkezik az olvasók rovata az új esztendőben. Amióta csak létezik a sajtó, minden szerkesztőségnek leghőbb vágya, hogy eleven kapcsolatban álljon olvasóival: visszhangja legyen az Írásnak. Régi tapasztalat az is, hogy kifogásaikat hamarább köztik az olvasók, mint elismerésüket. Az elmúlt év az Új Ember történetében mintha rácáfolt volna erre a tapasztalatra: több elismerő levelet kaptunk olvasóinktól, mint elmarasztaló ítélkezést. Mindkettőt köszönjük. Az elismerés nem tesz elbizakodottá, a kritika nem szegi kedvünket. Szívesen ajánlanánk az egyszer volt vízimolnár javaslatát, aki jókora táblára ezt írta fel a malomban: „Ha meg van elégedve, mondja el másoknak. Ha, pedig nincs, mondja el a molnárnak.” A molnár javaslatának második felére őszintén bíztatjuk olvasóinkat! Nem így az első felére, hiszen példányszámunk nem korlátlan, de példányszámelosztásunk évvégi felülvizsgálata és az előfizetések megújítása során nyert tapasztalataink azt sugallják, hogy olvasóink és terjesztőink segítségét kérjük ahhoz, hogy mind a kilencvenezer példányunk oda kerüljön, ahol hétről hétre valóban várják és szívesen fogadják. Még nyíltabban szólva: a mostani példányszám mellett nem engedhetjük meg magunknak — és olvasóink sem —, azt a régebbi időkből megrögzödött vélekedést, hogy katolikus embernek illik legalább egy katolikus lapot járatni. Azok igényelték a katolikus sajtót, akik úgy érzik, hogy ez segítségükre van korszerű keresztény életalakításukban. A helyzet viszont olyannak látszik, hogy éppen ezek közül nagyon sokan nem jutnak hozzá lapunkhoz, mások viszont csak „járatai”, de nem használói újságunknak. Álljunk meg ennél a szónál és olvassuk el Szikszai István miskolci káplán levelének néhány sorát. „Csupán azért fogtam tollat, hogy megköszönjem munkájukat, a cikkeket, tanulmányokat és sorozatokat __Külön is megköszönöm a hit ismereteit terjesztő sorozatokat híveim nevében is, akik értesülhetnek a világegyház jelentősebb eseményeiről, így felelevenedik bennük a már elfelejtett hittani ismeretanyag és újabbakkal bővül... Most az ötödik oldal sorozatát használjuk fel a bérmálásra készülve. Felsőtagozatosokkal kivágjuk a cikkeket és beragasztjuk egy nagyalakú füzetbe, bal oldalra. Az összefoglaló kérdések a cikk alá kerülnek. A másik oldalra a témához vágó képeket gyűjtünk, amiben az idősebb hittanosok is segítenek. Ez a füzet megmarad emléknek és emlékeztetőnek . .. Sajnos újabban már kevés a példányszám, állandóan kérik!...” Üzenjük mindazoknak, akik a lelkipásztori munkájukban jól tudják használni az Új Embert, de nem áll rendelkezésükre elegendő példányszám, közöljék velünk igényeiket. Ha nem is azonnal — vagy a kért mennyiségben — de igyekszünk megoldást találni a segítésre. * Több levél is érkezett a világ éhezőinek kérdésével foglalkozó karácsonyi cikkünkre. Tartalmuk nagyjából azonos Kastaly Károlyné budapesti olvasónk és családja levelével: „Amióta Kalkuttai Teréz Anyáról olvastam, szüntelenül foglalkoztat a világ éhezőiről való gondoskodás. Itt azonban konkrétanó akikiritá is.is.Kia Sya n, mok kellenének, hogyan, mit cselekedjen a segítőkész ember? Azt hiszem, a dolog nem is olyan egyszerű, mint első pillanatban látszik. Az «És a földön békesség« c. cikk szerzője meggyőzi az olvasókat a helyzet tarthatatlanságáról és felébreszti a keresztény lelkiismeretet. De mit tehet egy segíteni szándékozó család, hogyan és hová küldje erre a célra megtakarított pénzét?” A világ éhezőivel foglalkozó levelekben olvasható olyan javaslat is, hogy hozzon létre a Magyar Püspöki Kar egy bizottságot, mely az adományokat gyűjti. Ez a része a dolognak ,,bizottság” nélkül is megoldott. Már nem is egyszer volt templomi gyűjtés Kalkuttai Teréz anya megsegítésére. A gyűjtés eredményét a Püspöki Kar elnöke gyógyszerekre váltva eljuttatta rendeltetési helyére. Bíborosunk most a lengyel nép megsegítésére kérte a katolikus hívek áldozathozatalát, aminek eredménye a Magyar Vöröskereszten át szintén eljutott céljához. Nem a gyűjtés és célbajuttatás módozatán kellene talán módosítani, hanem azon, hogy a gyűjtéseknek jobb eredményük legyen! Hiszen —, hogy Kalkuttai Teréz Anyunál maradjunk — az a gyógyszermennyiség, amit esetenként eljuttatunk, szinte csak csepp a tengerben. Éppen most jelent meg egy híradás arról, hogy Teréz Anya munkatársai az elmúlt nyolc év során 134 000 csecsemőt vettek gondozásba, akiket az utcára kitéve találtak. De mennyi az elhagyott öregek és betegek száma, akiket szintén ruházattal, élelemmel, gyógyszerekkel és tápszerekkel kell ellátniok! Örülünk, hogy karácsonyi cikkünkkel sikerült felhívni olvasóink figyelmét a világ éhezőire. Ennél valóban tovább kellene lépnünk, de — úgy véljük — nem „bizottság” alakításával, hanem a templomi gyűjtések jobb eredményével. * „A lelkipásztorkodás időszerű problémái: a nők papságáról kiadott deklaráció címmel írás jelent meg az Új Ember egyik tavalyi számában. Ebben olvasom: »A nyugati és keleti egyház egyöntetű hagyománya, hogy nőt pappá szentelni nem szabad«... Továbbá "Ha valakit, akkor Máriát kellett volna ebben a karizmában részesíteni, de az Úr akarata nem ez volt.« Teológiai tanulmányaimat az idén fejeztem be, de nem azért végeztem el, hogy pappá szenteljenek. Csoporttársaimmal való beszélgetéseim során sem tapasztaltam ilyen irányú óhajt, de azt igen, hogy megfelelő szolgálatot biztosítsanak (hivatalosan is) részünkre az egyházban. Időt, pénzt és munkát pazaroltak ránk. Bennünk pedig hatalmas energia feszül. Az nem lehet, hogy csak úgy elsikkadjon! Itt nem azon kell most vitázni, szenteljünk-e nőket pappá vagy nem, hanem, ha más minőségben is, de egyenlő jogokat, megbecsülést élvezzünk mi is az Anyaszentegyházban. Hiszen a "választott nép királyi papságnak" mi, nők is tagjai vagyunk. Sajnos, még azt sem mondhatjuk általános gyakorlatnak, hogy a nőket befogadják az egyházközségi tanácsokba. Takaríthatják, díszíthetik a templomot, gyűjthetnek templomi felszerelésre vagy orgonajavításra, lehetnek háztartási alkalmazottak a plébánián, de az már egészen kivételes ünnepi alkalom, amikor ők is felolvashatják a szentmise olvasmányát vagy a hívek könyörgését. Bíboros Atyánk május elsején szépen fejtette ki hivatásunk nagyságát és méltóságát, de ezt valóra is kellene váltani. Mert előimádkozók lehetünk teológiai tanulmány nélkül is. Boros Klára Egyetlen szó a válaszunk: egyetértünk! Szegényebbek lettünk... — Elbúcsúztunk Takács Józseftől — Havat szitáló téli napon, január 26-án az ország minden tájáról érkeztek a gyászolók, hogy végső búcsút vegyenek Takács József c. sajószentpéteri prépost, adácsi plébános, a Hittudományi Akadémia volt tanárától. Kádár László egri érsek-főpásztoron kívül még öt püspök és több, mint kétszázötven pap vette körül az adácsi templomban az elhunyt ravatalát az engesztelő szentmiseáldozat és a temetési szertartás alatt. Takács József életének útja figyelemre méltó, érdekes út. Szuhogyról indult, ahol 1911. június 14-én született szegény, több gyermekes családban. Édesapját már kisgyermek korában elveszítette, de mélyen vallásos lelkű édesanyja életének irányt adó szeretettel nevelte. Középiskoláját Miskolcon sorkosztos diákként végezte, majd Egerbe jelentkezett kispapnak. A ragyogó szellemi képességű ifjút érettségi után Rómába küldte főpásztora teológiai tanulmányai végzésére. Az ősi Germanicum Hungaricum növendékének tehetsége szárnyalóan bontakozott ki. A magyar földről Rómába került kispap híre eljutott XI. Piusig, az akkori pápáig és ugyancsak ismerős lett Pacelli bíboros-államtitkár előtt is. Rómából hazakerülve rövid ózdi káplánság után egri teológiai tanár, majd a papnevelőintézet lelkiigazgatója lett. Néhány éves papnevelő munka után hétéves lelkipásztori munka következett. 1950-ben nevezték ki a Központi Hittudományi Akadémia professzorává. 1956 tavaszán meg kellett válnia katedrájától és plébániaként folytatta papi munkáját. Száz és száz lekigyakorlatot, papi rekollekciót tartott az országban. Tanítani számára egyet jelentett: tanúságot tenni Jézus Krisztusról. A meggyőződés lángja csapott ki a papoknak tartott lelkigyakorlatos elmélkedéseiből vagy a ministráns foglalkozások gyermek-szívet megdobogtató beszélgetéseiből. Takács Józsefet sokan ismerték szerte az országban és az ország határán túl is. Sokan félreismerték. Németh László gondolata: „Kemény héjban érnek a lágy magok”-őrá is illett. Akik felületesen ismerték, azok előtt talán gyakran csak a kemény, az érdes burok mutatkozott. Pedig milyen gazdagon tudott ajándékozni belső értékéből, lelki gazdagságából! Szenvedélyesen szerette egyházát. Ez tette féltőn aggódóvá és a hibákkal, gyarlóságokkal szemben sokszor élesen is kritikussá. Szerette népét és hazáját. Zseniális tehetsége, nyelvtudása, külföldön is ismert neve megnyitotta előtte akárhány híres külföldi egyetem kadettájára az utat, ahol hírnév és dicsőség várt volna rá, de ő inkább választotta, hogy évtizedeken át katekizmust tanít. Szerette a lélek, a szellem megnyilatkozásának eszközeit, a nyelveket közöttük is különösen a magyar nyelvet teljes gazdagságában. A Szentírás mindennapi kenyere volt. Tökéletesen elsajátította az eredeti bibliai nyelveket. „Isten nagy ajándékának tekintem életem és benne papi hivatásom” — írta végrendeletében. Valóban Isten ajándéka volt. Hogy elment, fájón érezzük: szegényebbek lettünk. Nagy Lajos