Új Ember, 1982 (38. évfolyam, 1/1853-52/1904. szám)

1982-02-07 / 6. (1858.) szám

KATOLIKUS SZEMMEL.­ JOHANNA NŐPÁPA került szóba a ,,Fele sem igaz” című, nép­szerű tv-vetélkedő legutóbbi adásában. Az egyik válaszadó, Hege­dűs Géza „a játékon kívül” — dokumentumok bizonyságát emleget­ve — kijelentette, hogy a nőpápa esete történelmi tény. — A törté­nészek szerint azonban Johanna papissza legendáris alak, akinek létét már csak azért sem igazolhatják cáfolhatalan adatok, mivel uralkodásának feltételezett időpontján más ült a pápai trónon. A legenda szerint ugyanis IV. Leó 855-ben bekövetkezett halála után egy Johannes Anglicus néven tudós és jámbor férfiként élő nőt vá­lasztottak meg pápának, aki két évig uralkodott. Tudjuk azonban, hogy IV. (Szent) Leó pápa 855. július 17-én hunyt el, s utódját, III. Benedeket már ugyanabban az évben (mégpedig szeptember 29-e előtt) pápává választották. Ezeket az adatokat valóban igazolják történelmi dokumentumok: közvetlenül a Liber Pontificalis (Pápai Könyv, mely a pápák névsorát és életrajzát tartalmazza), közvetve egy 855. október 7-én keltezett okmány, egy emlékérem (III. Benedek és a 855. szeptember 28-án elhunyt I. Lothár császár képével) és egy korabeli levél. A legendáról viszont nem áll a történészek rendelkezésére korabeli feljegyzés, csak mintegy 400 évvel későbbi híradás: Jean de Mailly Világkrónikájában, majd Martinus Polonius Krónikájában, amely révén a legenda szárnyra kapott. Husz János a konstanci zsinaton pápa-ellenes indítékból hivatko­zott rá, ez azonban csak a legenda elterjedését, de semmiképpen sem a hitélet igazolja. (A pápaság korabeli ellenségei, például Photios so­hasem említette, holott jó oka lett volna rá!) A legenda továbbélését mutatja, hogy később az a tévhit is elter­jedt, hogy attól fogva a megválasztott pápákat lyukas körszékbe ül­tetik és megvizsgálják a nemét. Ilyen szertartás azonban sohasem volt. (Ijjas Antal: Húsz évszázad viharában, 161.) „A legenda keletkezésének... megvan a maga névlélektani oka” — írja Félegyházy József ’Az egyház a korai középkorban’ című munkájában —: „azok a szomorú idők és helyzetek adtak rá al­kalmat, melyek a X. században következtek a pápaságra — az idő­sebb Theodórától való függés ideje és a pápákat emelő és buktató hatalmas római asszony két lányának, különösen Marozia Senat­­rixnak emléke.” Giczy RADIKÁLISAN JÉZUS EVANGÉLIUMA SZERINT ÉLT. Rövid, de annál tartalmasabb megemlékezést közöl az evangélikus lelkészi szakfolyóirat, a Lelkipásztor múlt évi decemberi száma Ferenczy Erzsébet tollából. A cikkíró Árpádházi Szent Erzsébetet méltatja, aki — mint olvashatjuk — „mind a német, mind a magyar, mind a római katolikus, mind az evangélikus keresztyénség számára a fér­jükért, családjukért és a rászorulókért élő asszonyok példaképe. Az Isten a házastárs és az emberek iránti szeretet csodálatos összhangját valósította meg életében... radikálisan Jézus evangéliuma szerint élt.” A szerző — ökumenikus lelkülettel — az Ágostai Hitvallás, illetve az Apológia XXI. cikkeire hívja fel evangélikus hittestvérei figyel­mét: „A szentekről megemlékezhetünk azért, hogy kövessük hitüket és jó cselekedeteiket... Istennek hálát kell adnunk, hogy irgalmas­ságát ilyen példákon mutatja meg ...” Íme, a közös utak egyike, mely közös Atyánkhoz vezet. (t. s.) CSAK ANNYIT MOND János apostol 1. levelében a szeretetről, amennyit meglepetésü­tően nem tudunk elfelejteni: „Nem az a szeretet lényege, hogy mi szeretjük istent, hanem, hogy ő szeret ninget..." Ez szinte szembensül közkeletű vonasos lonogasunával, aminek valami Szüntelen, aktív tevenenyiseg a magja. S amely sze­rint önműködően magunkkal kell foglalkoznunk — sokszor arány­ta­­lanul eltotozva, nemegyszer tévesen fontoskodva — ahelyett, hogy Istennel törődnénk. Az ember azt hiszi, bűnei már-már döntőbbek Istennél is, ezért gyónásainkat kicsinyes aggodalmak befolyásolják­. Holott Isten­­határtalan irgalma és „hajszálnyira’ biztos ítéletének metszőpontjában „állva ’) látja, átlátja az embert, és örömmel felejti el nyomorúságát az igaz megbánásra. Hajlamos az ember arra, hogy — Istenről szinte megfeledkezve — természetes és nem­ természetes úton-módon kitágítsa lelki űrméreteit és lelki gimnasztikával iga­zolja, mily buzgó, mennyire természetfölötti, milyen hatékony az ő vallásossága. Isten nem vallásos; „Isten az Isten”, írja Pilinszky Já­nos. Vallásosságunk oly ritkán tudja elkerülni az önközpontúságot, amiből sok káros, de legalábbis fölösleges vonás következik: „be­célozzuk” magunknak az ideálisnak képzelt típust, azt próbálgatjuk, művelgetjük, utánozgatjuk, figyeljük a másikat, ő hogyan csinálja, mennyiségi fogadalmakat teszünk imádságban, liturgiában, külsősé­gekben, s közben nem vesszük észre, mint valami kényszerzubbonyt, szabunk magunknak egy magatartást, ami makacsul ellene szegül a hit szabadságának. A vallásos embernek talán egy nagy tette le­het: odafordulhat Istenhez, arra húzódhatik, ahonnan a melege jön s hagyja, hogy ez a meleg elárassza, dolgozzék benne és általa. A szeretet lényege „nem az” mondja határozottan az apostol, „hogy mi”, hanem, hogy ő. Ez egyértelmű. Mi, én — ez nem egyértelmű. (v. p.) SZABAD SZOMBAT ÉS LELKIPÁSZTORKODÁS. Máriássy Judit írja az „Élet és Irodalomban" az év elejétől megvalósított szabad szombat tapasztalataival kapcsolatban: „Hol várják nyitott kapuk az egyént, aki sokak közé vágyik? Reggeltől estig a katolikus temp­lomokban és a mozikban ...” (Szabad szappanozni. És, jan. 15.) Vagy­is az írónő arról panaszkodik, hogy kevés lehetősége van a több szabad időt nyert dolgozónak az időtöltésre és a szórakozásra, egyál­talán, hogy emberek közé kerüljön és a munkás napok körülményeit valahogy feloldja és megváltoztassa. Amit mellékesen mond a kato­likus templomokkal kapcsolatban, számunkra figyelmeztetés kell, hogy legyen. Mindenekelőtt azért, mert, sajnos, nincs mindenütt így, mint Budapesten. Többször tapasztaltuk, hogy vidéken igen sok ka­tolikus templom hétköznapon, szombaton is zárva van. Továbbá pe­dig fel kell ismernünk a szabad szombat lelkipásztori lehetőségeit és alkalmait. Ismét egy „pont”, amellyel elfelejtettünk foglalkozni: az emberek (hivő emberek) életében bekövetkezett életforma-változások milyen hatással vannak a hitéletre és a lelkipásztorkodásra? Égés­­sereg hivő ember a szabad szombat és vasárnap összekapcsolásával szabadabbá vált a közösség számára is, alkalmasabbá a kap­csolat teremtésére, több ideje lett hitéletének fejlesztésére. És nyil­ván igényesebbé is vált: várja, hogy ezt a több szabad időt vallásilag is tartalmasabban, hatásosabban kihasználhassa. Kétségtelen, hogy a szabad szombat bevezetése a lelkipásztoroknak újabb megter­helést jelent, az amúgy is zsúfolt hétvége még zsúfoltabbá válik. Mégis örömmel kell vállalnunk ezt az ígéretes áldozatot. (d. a.) MONDATOK: „Vannak dolgok, amelyekben először hinnünk kell ahhoz, hogy megláthassuk őket.” (Cervantes) „A kiszáradt folyómedret senki sem értékeli csupán azért, mert valaha folyó volt.” (Rabindranath Tagore) „Nagy műveket nem erővel, hanem kitartással lehet létrehozni.” (Samuel Johnson) „Az eredetiség: visszatérés a forrásokhoz.” (Antoni Gaudi) „A pislákoló mécses mellől szívesen nézegetünk a fényes jövőbe.” (Robert Karpacz) " ..A boldogság gyümölcseit nem az igazságtalanság fájáról szedhet­jük le.” (perzsa mondás) Olvasóink írják — srátus&aptunk Első alkalommal jelentkezik az olvasók rovata az új esztendőben. Amióta csak létezik a sajtó, min­den szerkesztőségnek leghőbb vá­gya, hogy eleven kapcsolatban áll­jon olvasóival: visszhangja legyen az Írásnak. Régi tapasztalat az is, hogy kifogásaikat hamarább köz­tik az olvasók, mint elismerésüket. Az elmúlt év az Új Ember törté­netében mintha rácáfolt volna erre a tapasztalatra: több elismerő le­velet kaptunk olvasóinktól, mint elmarasztaló ítélkezést. Mindket­tőt köszönjük. Az elismerés nem tesz elbizakodottá, a kritika nem szegi kedvünket. Szívesen ajánlanánk az egyszer volt vízimolnár javaslatát, aki jó­kora táblára ezt írta fel a malom­ban: „Ha meg van elégedve, mondja el másoknak. Ha, pedig nincs, mondja el a molnár­nak.” A molnár javaslatának má­sodik felére őszintén bíztatjuk ol­vasóinkat! Nem így az első felére, hiszen példányszámunk nem kor­látlan, de példányszámelosztásunk évvégi felülvizsgálata és az elő­fizetések megújítása során nyert tapasztalataink azt sugallják, hogy olvasóink és terjesztőink segítsé­gét kérjük ahhoz, hogy mind a kilencvenezer példányunk oda ke­rüljön, ahol hétről hétre valóban várják és szívesen fogadják. Még nyíltabban szólva: a mostani pél­dányszám mellett nem engedhet­jük meg magunknak — és olvasó­ink sem —, azt a régebbi időkből megrögzödött vélekedést, hogy ka­tolikus embernek illik leg­alább egy katolikus lapot járatni. Azok igényelték a katolikus saj­tót, akik úgy érzik, hogy ez segít­ségükre van korszerű keresztény életalakításukban. A helyzet vi­szont olyannak látszik, hogy ép­pen ezek közül nagyon sokan nem jutnak hozzá lapunkhoz, mások viszont csak „járatai”, de nem használói újságunknak. Álljunk meg ennél a szónál és ol­vassuk el Szikszai István miskolci káplán levelének néhány sorát. „Csupán azért fogtam tollat, hogy megköszönjem munkájukat, a cikkeket, tanulmányokat és so­rozatokat __Külön is megköszö­nöm a hit ismereteit terjesztő so­rozatokat híveim nevében is, akik értesülhetnek a világegyház jelen­tősebb eseményeiről, így feleleve­nedik bennük a már elfelejtett hittani ismeretanyag és újabbak­kal bővül... Most az ötödik ol­dal sorozatát használjuk fel a bérmálásra készülve. Felsőtagoza­tosokkal kivágjuk a cikkeket és beragasztjuk egy nagyalakú füzet­be, bal oldalra. Az összefoglaló kérdések a cikk alá kerülnek. A másik oldalra a témához vágó ké­peket gyűjtünk, amiben az idő­sebb hittanosok is segítenek. Ez a füzet megmarad emléknek és em­lékeztetőnek . .. Sajnos újabban már kevés a példányszám, állan­dóan kérik!...” Üzenjük mindazoknak, akik a lelkipásztori munkájukban jól tud­ják használni az Új Embert, de nem áll rendelkezésükre elegendő példányszám, közöljék velünk igényeiket. Ha nem is azonnal — vagy a kért mennyiségben — de igyekszünk megoldást találni a se­gítésre. * Több levél is érkezett a világ éhezőinek kérdésével foglalkozó karácsonyi cikkünkre. Tartalmuk nagyjából azonos Kastaly Károly­­né budapesti olvasónk és családja levelével: „Amióta Kalkuttai Teréz Anyá­ról olvastam, szüntelenül foglal­koztat a világ éhezőiről való gon­doskodás. Itt azonban konkréta­n­ó akikiritá is.is.K­ia Sy­a n, mok kellenének, hogyan, mit cse­­lekedjen a segítőkész ember? Azt hiszem, a dolog nem is olyan egy­szerű, mint első pillanatban lát­szik. Az «És a földön békesség« c. cikk szerzője meggyőzi az olva­sókat a helyzet tarthatatlanságá­ról és felébreszti a keresztény lel­kiismeretet. De mit tehet egy se­gíteni szándékozó család, hogyan és hová küldje erre a célra meg­takarított pénzét?” A világ éhezőivel foglalkozó le­velekben olvasható olyan javaslat is, hogy hozzon létre a Magyar Püspöki Kar egy bizottságot, mely az adományokat gyűjti. Ez a része a dolognak ,,bizottság” nélkül is megoldott. Már nem is egyszer volt templomi gyűjtés Kalkuttai Teréz anya megsegítésére. A gyűj­tés eredményét a Püspöki Kar el­nöke gyógyszerekre váltva el­juttatta rendeltetési helyére. Bíbo­rosunk most a lengyel nép megse­gítésére kérte a katolikus hívek áldozathozatalát, aminek eredmé­nye a Magyar Vöröskereszten át szintén eljutott céljához. Nem a gyűjtés és célbajuttatás módozatán kellene talán módosí­tani, hanem azon, hogy a gyűjté­seknek jobb eredményük legyen! Hiszen —, hogy Kalkuttai Teréz Anyunál maradjunk — az a gyógy­szermennyiség, amit esetenként eljuttatunk, szinte csak csepp a tengerben. Éppen most jelent meg egy híradás arról, hogy Teréz Anya munkatársai az elmúlt nyolc év során 134 000 csecsemőt vettek gondozásba, akiket az utcára ki­téve találtak. De mennyi az elha­gyott öregek és betegek száma, akiket szintén ruházattal, élelem­mel, gyógyszerekkel és tápszerek­kel kell ellátniok! Örülünk, hogy karácsonyi cik­künkkel sikerült felhívni olvasó­ink figyelmét a világ éhezőire. Ennél valóban tovább kellene lép­nünk, de — úgy véljük — nem „bizottság” alakításával, hanem a templomi gyűjtések jobb eredmé­nyével. * „A lelkipásztorkodás időszerű problémái: a nők papságáról ki­adott deklaráció címmel írás je­lent meg az Új Ember egyik ta­valyi számában. Ebben olvasom: »A nyugati és keleti egyház egy­öntetű hagyománya, hogy nőt pappá szentelni nem szabad«... Továbbá "Ha valakit, akkor Má­riát kellett volna ebben a kariz­mában részesíteni, de az Úr aka­rata nem ez volt.« Teológiai tanulmányaimat az idén fejeztem be, de nem azért végeztem el, hogy pappá szentel­jenek. Csoporttársaimmal való beszélgetéseim során sem tapasz­taltam ilyen irányú óhajt, de azt igen, hogy megfelelő szolgálatot biztosítsanak (hivatalosan is) ré­szünkre az egyházban. Időt, pénzt és munkát pazaroltak ránk. Ben­nünk pedig hatalmas energia fe­szül. Az nem lehet, hogy csak úgy elsikkadjon! Itt nem azon kell most vitáz­ni, szenteljünk-e nőket pappá vagy nem, hanem, ha más minő­ségben is, de egyenlő jogokat, meg­becsülést élvezzünk mi is az Anya­­szentegyházban. Hiszen a "válasz­tott nép királyi papságnak" mi, nők is tagjai vagyunk. Sajnos, még azt sem mondhat­juk általános gyakorlatnak, hogy a nőket befogadják az egyházköz­ségi tanácsokba. Takaríthatják, díszíthetik a templomot, gyűjt­hetnek templomi felszerelésre vagy orgonajavításra, lehetnek háztartási alkalmazottak a plébá­nián, de az már egészen kivételes ünnepi alkalom, amikor ők is fel­olvashatják a szentmise olvasmá­nyát vagy a hívek könyörgését. Bíboros Atyánk május elsején szépen fejtette ki hivatásunk nagyságát és méltóságát, de ezt valóra is kellene váltani. Mert előimádkozók lehetünk teológiai tanulmány nélkül is. Boros Klára Egyetlen szó a válaszunk: egyetértünk! Szegényebbek lettünk... — Elbúcsúztunk Takács Józseftől — Havat szitáló téli napon, január 26-án az ország minden tájá­ról érkeztek a gyászolók, hogy végső búcsút vegyenek Takács József c. sajószentpéteri prépost, adácsi plébános, a Hittudomá­nyi Akadémia volt tanárától. Kádár László egri érsek-főpászto­­ron kívül még öt püspök és több, mint kétszázötven pap vette körül az adácsi templomban az elhunyt ravatalát az engesztelő szentmiseáldozat és a temetési szertartás alatt. Takács József életének útja figyelemre méltó, érdekes út. Szu­­hogyról indult, ahol 1911. június 14-én született szegény, több gyermekes családban. Édesapját már kisgyermek korában elve­szítette, de mélyen vallásos lelkű édesanyja életének irányt adó szeretettel nevelte. Középiskoláját Miskolcon sorkosztos diákként végezte, majd Egerbe jelentkezett kispapnak. A ragyogó szellemi képességű ifjút érettségi után Rómába küldte főpásztora teológiai tanulmányai végzésére. Az ősi Germanicum­ Hungaricum növen­dékének tehetsége szárnyalóan bontakozott ki. A magyar földről Rómába került kispap híre eljutott XI. Piusig, az akkori pápáig és ugyancsak ismerős lett Pacelli bíboros-államtitkár előtt is. Rómából hazakerülve rövid ózdi káplánság után egri teológiai tanár, majd a papnevelőintézet lelkiigazgatója lett. Néhány éves papnevelő munka után hétéves lelkipásztori munka követke­zett. 1950-ben nevezték ki a Központi Hittudományi Akadémia professzorává. 1956 tavaszán meg kellett válnia katedrájától és plébániaként folytatta papi munkáját. Száz és száz lekigyakor­­latot, papi rekollekciót tartott az országban. Tanítani számára egyet jelentett: tanúságot tenni Jézus Krisztusról. A meggyőződés lángja csapott ki a papoknak tartott lelkigyakorlatos elmélkedéseiből vagy a ministráns foglalkozások gyermek-szívet megdobogtató beszélgetéseiből. Takács Józsefet sokan ismerték szerte az országban és az or­szág határán túl is. Sokan félreismerték. Németh László gon­dolata: „Kemény héjban érnek a lágy magok”-őrá is illett. Akik felületesen ismerték, azok előtt talán gyakran csak a kemény, az érdes burok mutatkozott. Pedig milyen gazdagon tudott ajándé­kozni belső értékéből, lelki gazdagságából! Szenvedélyesen szerette egyházát. Ez tette féltőn aggódóvá és a hibákkal, gyarlóságokkal szemben sokszor élesen is kritikussá. Szerette népét és hazáját. Zseniális tehetsége, nyelvtudása, kül­földön is ismert neve megnyitotta előtte akárhány híres külföldi egyetem kadettájára az utat, ahol hírnév és dicsőség várt volna rá, de ő inkább választotta, hogy évtizedeken át katekizmust ta­nít. Szerette a lélek, a szellem megnyilatkozásának eszközeit, a nyelveket közöttük is különösen a magyar nyelvet teljes gazdag­ságában. A Szentírás mindennapi kenyere volt. Tökéletesen elsajátította az eredeti bibliai nyelveket. „Isten nagy ajándékának tekintem életem és benne papi hiva­tásom” — írta végrendeletében. Valóban Isten ajándéka volt. Hogy elment, fájón érezzük: szegényebbek lettünk. Nagy Lajos

Next