Új Ember, 1983 (39. évfolyam, 1/1905-52/1956. szám)

1983-01-02 / 1. (1905.) szám

Bölcsek jöttek napkeletről Vízkereszt ünnepének evangéliuma (Mt 2,1—12) elbeszéli a nap­keleti bölcsek látogatását, akiknek égi jel adta tudtukra a Messiás születését. Érkezésük több, mint Jézus gyermekkorának egy esemé­nye, mert arra az emberi elutasításra mutat rá, melyet Jézusnak egész életében tapasztalnia kellett: „Tulajdonába jött, de övéi nem ■fogadták be” (Jn 1, 11), ezért Izrael helyére az egyház lép, mely minden népet meghív a Krisztusban megjelent üdvösségre. Amikor Jézus megszületett a júdeai Betlehemben, Heródes király napjaiban bölcsek jöttek napkeletről Jeruzsálembe és az újszülött Messiás királyt keres­ték. Az evangélista nem ad köze­lebbi felvilágosítást kilétükről, amelyre inkább csak következ­tethetünk az elbeszélésből. A bölcsek, az eredeti görög szöveg szerint „mágusok”-csillagászok s egyben csillagjósok. Pogányok voltak, akik „napkeletről”, Me­zopotámiából érkeztek. Elindulá­suk okát és célját tudakozódásuk fedi fel: „Hol van a zsidók új­szülött királya? Láttuk csillagát napkeleten és eljöttünk, hogy hódoljunk neki.” A csillagban isteni jelet láttak és annak kész­ségesen engedelmeskedve elin­dultak a Messiás keresésére. Készségükkel éles ellentétben áll az a hatás, melyet kérdezőskö­­désük kivált Jeruzsálemben. „Zavarba jött” Heródes király és vele egész Jeruzsálem. A Messi­ás eljövetelének híre nem öröm­ujjongás, hanem zavart, félelmet vált ki. A bölcs tudakozódásra Heró­des összehívja a nép hivatalos vezetőit, a főpapokat és az írás­tudókat, akik válaszul Mikeás prófétát idézik: „Te Betlehem, Júda földje, nem vagy olyan ki­csi Júda nemzetségei között, hi­szen belőled származik majd a vezér, aki népemnek, Izraelnek pásztora lesz.” (Mik 5,1) Betle­hem Dávid király családjának ősi helye volt. A hivatalos ve­zetők tanácskozása még jobban aláhúzza: tudomást szereztek a Messiás születéséről, mégsem keresték, pedig Betlehem csak 8 kilométerre feküdt Jeruzsálem­től. Kinyilatkoztatásból szerzett tudomásukból nem született meg az a döntés, amellyel elfogadnák a Messiást. Heródes ezen kívül titokban is tudakozódik a bölcseknél a csil­lag megjelenése felől. Igazi szán­dékát a jóindulat látszata mögé rejti: „Menjetek és szerezzetek pontos értesülést a gyermek fe­lől. Ha megtaláltátok, jelentsé­tek nekem, hogy én is elmenjek és hódoljak neki.” Pedig értesü­lését vélt vetélytársa meggyilko­lására akarja felhasználni. A bölcsek elindulnak a prófé­tai jövendölés alapján. A csillag újra megjelenik és megerősíti őket, hogy helyes úton járnak. Ennek láttán megörülnek, ellen­tétben az izgatott Heródes és Jeruzsálem zavarával. Betlehem­ben megtalálják Jézust, anyjá­val, Máriával. Az evangélista szűkszavúan, de annál nagyobb nyomatékkal írja: a bölcsek a gyermek előtt „leborultak és hó­doltak neki. Majd elővették kin­cseiket, s ajándékokat adtak ne­ki: aranyat, tömjént és mirr­­hát.” A környezet egyszerűsége nem zavarja őket. A külső lát­szat ellenére rendületlenül bíz­nak a csillag által kapott kinyi­latkoztatásban. A történet mély­sége és nagyszerűsége éppen ab­ban van, hogy minden körül­mény között követik a titokzatos hívást. A történelem nagy pilla­nata ez. Az idők teljessége elér­kezett. A kereszténység előtti emberiség évszázezredek tapo­gatózása után elérte célját: meg­találta Istentől küldött Üdvözí­tőjét, és hódol neki. A bölcsek története az egész emberiség vá­lasza, amellyel a Messiás szüle­tését fogadja. Félreérthetetlen a felhívás, tegyünk mi is úgy, mint a bölcsek. A jelenet gyorsan véget ér. A bölcsek isteni utasítást kapnak, hogy ne térjenek vissza Heró­­deshez, s többé nem szerepelnek az Újszövetségben. Helyükre az egyház lép, amely Jézus Krisz­tusban megtalálja Messiását és kitart a hűségben­. Az evangé­lium hirdetésével és a népek megtérésével az egyházban foly­tatódik a bölcsek története. Rózsa Huba Azon a napon, amikor közele­dett a szent pillanat, hogy a föld­re kellett születnie a Világ Meg­váltójának. Mihály arkangyal, a mennyei seregek fejedelme maga elé szólította alattvalóinak ama csapatát, melynek feladata volt, hogy Krisztus születésének jó hírét hirdesse az emberek között. — Kedveseim — adta ki a ren­delkezést —, mihelyst felkel az esti csillag a pusztaság fölött, el­indultok Betlehem városába. Lesz már talán éjfél is, mire odaértek. Ne menjetek be a városba, annak egyetlen házába se, hanem — látjátok odakint a mezőn azokat a nyájakat és mellettük azon pász­torokat ?!... — Látjuk, mennyei seregek fe­jedelme — válaszolták egy hang­gal az angyalok —, alig van raj­tuk egy-egy rongyocska, igen di­deregnek ... — Azokhoz mentek ... Az angyalok egy kicsinykét cso­dálkoztak. Ám az öröm, hogy megszületőben van a kisded Jé­zus, minden egyéb gondolatot el­fújt belőlük, kavarogva, keve­­regve szaladni kezdtek, ahogyan a bárányok szoktak futni? Csak egy vékonyka, sószínű hajú angyal állt továbbra is egy­helyben. Pislogott, mint aki rö­vidlátó s csak azért nem visel pá­paszemet, mert akkor azt még nem találták fel. — Te, kedves, miért nem in­dulsz? — fordult hozzá csodálkoz­va Mihály arkangyal. — Azon gondolkozom, hogy miért csak a szegény, tudatlan, a pusztában magányosan élő pász­toroknak kell hirdetnünk az öröm­hírt? Hadd menjek én be Betle­hembe, ott is hirdetni a jó hírt. Mihály arkangyal összevonta szemöldökét. Azon volt, hogy eré­lyesen rászól a sószínű hajú an­gyalra. De gondolt egyet és oda­fordult a Szentháromsághoz meg­kérdezni, mit tegyen ezen okos­kodó beosztottjával? Síiért a pásztorok? Írta: Sinkó Ferenc — Hagyd csak, hadd menjen! — hallatszott a szelíd, mégis szívet remegtető, mennydörgő hang a Trónus felől, amely úgy ragyo­gott, hogy az arkangyal se tekint­hetett bele. — Menj tehát — adta tovább a parancsot Mihály arkangyal. Az okoskodó angyal — nem volt szüksége se szárnyra se holmi járműre, máris ott termett Bet­lehemben. Kiválasztotta a leg­szebb házat ,amelyben a Dúsgaz­dag lakott. A Dúsgazdag éppen lakmározott. — Te ki vagy? Hogy kerülsz ide? — ripakodott az angyalra. — Az Úr küldötte vagyok. Nagy örömet hirdetek nektek. Megszü­letett a Messiás, a világ megvál­tója. — Hol? kérdezte a Dúsgazdag és csúfondárosan elhúzta a szá­ját, mint aki jó tréfát hall. — Itt Betlehemben. Barmok istállójában. Édesanyja rongyokba pólyázta... — Szegény, kósza bolond. Nem tudod, hogy a Messiásnak fehér lovon kell érkeznie, fényes kísé­rettel? Arany korona lesz a fején, gyémántok ragyognak köntö­sén ... Ki engedte be? — fordult szolgáihoz. Senki nem tudta megmondani. — Dobjátok ki! — parancsolta a Dúsgazdag. Mielőtt hozzányúlhattak volna, eltűnt az angyal. A szomszéd ház­ban jelent meg, amely szürke volt és dohszagú. Az írástudó la­kott itt. Épp egy vaskos könyvte­kercset forgatott. — Ki vagy? Mit akarsz? — kérdezte anélkül, hogy az írás­ból felemelte volna a szemét. — Nagy örömet hirdetek! Meg­született a Messiás! — Igen, vannak írástudók és bölcsek, akik azt mondják, hogy az írások szerint most kell meg­születnie a Megváltónak, mégpe­dig itt Betlehemben. Én azonban más véleményen vagyok. Szerin­tem rosszul értelmezik az íráso­kat!. .. Ülj csak le, majd én meg­magyarázom neked. Biztosan iga­zat adsz nekem. Meg se várta a választ, kezdte kigöngyölni tekercseit. Az angyal egy kis ideig hallgatott. Nem so­káig. — Nem sokra megyek az öröm­hír hirdetésében, ha itt ragadok — gondolta magában. És eltűnt. Mire az írástudó észrevette, hogy látogatója nincs ott, az már egy harmadik házban jelent meg. Az Elöljáró lakott benne, nagyte­kintélyű, hivatalos személy, He­ródes jóbarátja és bizalmasa. — Ki vagy? — rivallt az an­gyalra, mielőtt az megszólalha­tott volna. — Az Úr küldött, hogy ... — Heródes? — Nem! A Magasságbeli... — Az kicsoda? És mit akar? — Megszületett a Világ Meg­váltója! .. . — Heródes tud róla? — Nem! — Akkor elküldte Heródeshez. Neki add elő az ügyet, engem nem érdekel.* Tovább nem próbálkozott a só­színű hajú angyal. Innen is el­tűnt. Csak egy könnycseppet vitt el a szemében. Egy pillantás alatt a pusztában termett. Épp az angyali énekszó végére érkezett oda. A többiek nem kérdezték, merre, milyen si­kerrel és tanulsággal járt. El vol­tak foglalva a dicsőséggel meg a békességgel. Beállt tehát a sor végére. S az utolsó Áment együtt énekelte a többi angyallal... Hatalom és dicsőség Akinek teljes hatalom adatott, annak szabadságában áll arról le is mondani. Íme Simone Weil gondolata Is­tennek nem hatalmáról és di­csőségéről, hanem lemondásáról. Ez a valóban szokatlan megfo­galmazás nem más, mint egy ré­gi, elfeledett gondolat feléleszté­se; a filozófusnő itt azt akarja mondani, amit már Szent Pál is előlegezett első korintusi leve­lében: „Isten gyöngesége pedig erősebb az embereknél.” (1, 25) Mi ez az oktalanság és mi ez a gyöngeség? Miben nyilatkozik meg Istennek nem a hatalma, hanem a lemondása? Ez a lemondás, Simone Weil szerint, kettős: először magában a teremtésben, másodszor a Megtestesülésben mutatkozik meg. Ha ugyanis az anyag kérlelhe­tetlen mechanizmusára gondo­lunk — másrészt az értelmes te­remtmények szabad akaratára, akkor ez ellenkezik azzal, hogy az Isten „király” képében jelen­jék meg a világban! Simone Weil erős kifejezést használ: „inkább koldushoz hasonlít”. Hívja az embert, kéri szeretetét. Megen­ged katasztrófákat, összeomláso­kat Bibó István hagyatékából, szo­katlan szerencse folytán, két verselemzés került elő — a Con­fessio c. folyóirat közölte őket 1979/4. számában — melyek kö­zül az első, József Attila „Négy­kézláb másztam" c. versének elemzése, pontosan ebbe a tárgy­körbe vág. „Négykézláb másztam, álló Is­tenem / Lenézett rám és nem emelt fel engem. / Ez a szabad­ság adta értenem / hogy lesz még erő lábra állni bennem.” Íme a beprogramozott szabadság. Az emberi létezés alapfeltéte­le, hogy az isteni segítség vala­miképpen mindenkiben magában rejtőzik — írja Bibó — ki kell verekednünk ezt a szabadságot, hogy lábra tudjunk állni. A ke­resztény teológia Istent az embe­ri tulajdonságok felső fokával ruházza fel. Ez alaposan elemez­ve aligha tartható. A végtelen igazságosság például ütközik a végtelen szeretettel. Ugyanígy vagyunk a predestinációval, s az előrelátó mindentudással is. Isten együttérez velünk, tehát együttérzési lehetőségéhez tar­tozik, hogy ne legyen mindenha­tó, hogy legyenek nem minden­ható helyzetei — lásd a Filip­­piekhez írt levél „kiüresített” Krisztusát. Ebből fakad az em­ber szabadsága is, szabadon dönt a maga dolgairól, nincs de­terminálva. Ahány igazság, any­­nyi szeretet. „Isten úgy van ve­lem és mellettem, hogy itt ha­gyott magamra." Dietrich Bonhoeffer, protes­táns teológus — még merészebb. „A velünk levő Isten azonos az­zal az Istennel, aki elhagy ben­nünket. A Biblia Isten tehetet­lenségéhez és szenvedéséhez irá­nyítja az embert.” (Mk 15, 34) * Csak vázlatosan mutattuk be ezt a szemléletet, mely Isten sze­repét csökkenteni látszik, az em­berét pedig növeli. Az igazságos­ság, a szeretet és az emberi sza­badság viszonyának nagy teoló­giai problémájáról van itt szó — írja Bibó István. Ez bővebb elemzést igényelne. Mégis egy­két megjegyzés hadd álljon itt. — Úgy érzem, az Evangélium levegője egészen más. Jézus szo­rosan együtt él az emberrel. Ve­lünk az Isten, az utolsó pillana­tig, amikor kézbe vesszük a fe­születet. Isten nem kényszerít, de hívja az embert, utána megy, sőt kiált, mint a gyermekre, aki kocsi alá vagy sínek közé fut: „Hányszor akartam egybegyűj­­teni fiaidat, mint ahogy a tyúk gyűjti szárnya alá a csibéit, de te nem akartad...” (Mt 23, 37) „De te nem akartad”: nem Is­ten hagy el bennünket, hanem mi őt. Istennel való egyesülé­sünk a Megtestesülés óta meg­bonthatatlan. De imádkozni is kell és soha meg nem szűnni. Ő csodálatos egyesülés, társal­gás, keveredés! Olvassuk a litur­giában — és Szent Teréz anyánk szerint az a tudat, hogy egy leg­főbb Lény, aki azt mondja ma­gáról, hogy ő a Szeretet, itt la­kik bent a szívünkben, nappal és éjjel, minden pillanatban: ez a mi előlegezett földi mennyor­szágunk. Szedő László Siklósi János Barsy Irma Fenyőfák Csúcsukon ég a betlehemi csillag, aranyláncot, gyöngyöt aggatnak rájuk, águkon gyertyák virágai nyílnak. Diók csillognak, csengők csengettyűznek, színes üvegmadarak szárnya lebben és csillagszórók szikrái repkednek És zümmögnek és sóhajtoznak a fák, és a jászolyban mosolyog a Gyermek, s a szobákon angyalok szállnak át s együtt ünnepel minden kis család, öröm villan a meggyötört szemekben, s a gond, baj fölolvad a szeretetben. Csillagok Csillag a Föld, csillagon járok csillagköveken, csillagporban, egy fényes, kék csillagon élek s majd csillagföldben nyugszom holtan. Mi volt a legszebb? Betlehemben isteni Kisded, szénaillat... Fölötte tiszta fényözönben ragyog a karácsonyi csillag. Termőág Bálint Sándor feltételezi, hogy a termőág középkori neve a ma­gyarban — kincs, a horvát nyelvben ma is így ismerik. Egyesek sze­rint a délszláv szokás a magyaroktól származik, de maga az elneve­zés tekintetében épp fordított a helyzet... Dunántúlon (elsősorban), valamint szórványosan az ország többi területén a termőágat gerendára függesztik. Személy szerint is lát­tam még 20—25 évvel ezelőtt Csongrádon gerenda alá helyezett ter­mőágat, ami akkor már általában fenyőág, borókaág volt, de két he­lyen mogyoróágat díszítettek fel. A termőág a legrégibb tudásfaszimbólum. A kincs szó helységnév­ként a XIII. századtól ismert az oklevelekből: Cumsudu, Kunchey, Kunchus, Kend­es. 1213-ra datálható oklevélben pedig a kincs szó értelme magától értedődően vagyontárgy, érték jelentéstartalommal bír. A gyümölcstermesztésben a termőág termést hozó ágat jelent va­lójában, de tágabb jelentése a növények (így az élővilág) termékeny­ségére utal. A szeretet külső jele is a karácsonyi ajándék, de nem feltétlenül kincset érő ajándék az ajándék! Az életfa-tudásra motívum a maga egyszerűségében is nagyon szép, sőt szebb a saját készítésű, esetle­nebb díszeivel, mint a drága, kész csecsebecséivel. Ez a rivalizáló ajándékozón idegen volt a néptől, a fatörzsbe állí­tott bojtorján, árvalányhaj, mogyoró is ugyanazt idézte-idézhetné. Sajnálatosképpen a fenyőfaállítás szokása egyeduralkodóvá vált, a régebbi szokásokat is elhomályosította. Bár az is igaz, hogy a kutató­feltáró munkának sokat kell tennie, hogy a hajdani népiségünk tör­téneti arculatát felidézhetővé tegye. A fára helyezett alma és dió dí­szek a termőágra utalnak, vagyis arra a nevezetes édeni fára, amely­nek tövében elkövette a balga ember az első vétkét. A termőág a nagy-nagy „helyesbítésnek", a gondviselői áldozatvállalásnak pilla­natát idézi, vagyis Jézus születését. "Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen, / s ne csak így decemberben.” (Juhász Gyula: Karácsony felé). Surányi Dezső

Next