Új Ember, 1984 (40. évfolyam, 1/1957-52/2008. szám)

1984-08-05 / 32. (1988.) szám

A kupola titkai Amikor a turista a lüktető életű város, Szekszárd centrumába megérkezik, cso­dálkozva látja az elmúlt évszázadok ve­retes, jól átgondolt, remekül megkompo­nált terét, a Béla teret. Ahogy körülte­kint a barokk, copf, klasszicista épületek során, ahonnan sugár irányban indulnak szerte az utcák, szinte mágnesként vonz­za a tér középpontjában álló, nyitott ka­­pujú templom. A belépőt valósággal lenyűgözik a kí­vülről nem is sejtett, hatalmas méretek. Ugyanakkor megdöbbenti a gazdag, dús díszítés leromlott állapota. Mielőtt a sok­rétű látványt, az impozáns építészeti for­mákat alaposabban szemügyre vennénk, hallgassuk meg Dörnyei István apátplébá­nost, a helység és egyben szülővárosa ki­tűnő ismerőjét, aki így foglalja össze a templom történetét: —­I. Béla királyunk 1061-ben alapítot­ta a szekszárdi bencés apátságot. A ko­lostor templomát a XV. században gót stílusban építették át. Ezt a templomot a törökök lerombolták. A török uralom alóli felszabadulást követően, a romos apátság helyén, a XVII. század végén barokk plébániatemplom épült, amely azonban 1794-ben leégtett. Ezek után ke­rült sor a mai templom felépítésére, 1802—1805 között. Thaller József az or­szág legnagyobb egyhajós, későbarokk templomát tervezte meg. Művészileg ér­tékes berendezései közül mindenekelőtt a 15 féle márványból készült mozaik-be­­rakású főoltárt kell megemlítenem. Ha­sonlóan értékes munka a bronz fedelű márvány keresztelőkéz, és eredeti a szó­szék, tetején a Jó Pálsztár szobrával, mellvédjén pedig a Jézus életéből vett eseményeket ábrázoló domborművekkel. Ritkaságként említeném meg a templom nyugatti falához simuló mellékoltárképet, amely Szent Lászlót ábrázolja, amint Szekszárdot felajánlja a Szűzanyának. Szent László ugyanis a város védőszentje. A templom díszítése ikonográfiáiig jól átgondolt együttes. A festményeket ere­detileg Schmidt akadémikus készítette, majd 1888-ban Graits Ede restaurálta. Még egy restaurálás történt 1928-ban, amikor is Gróh István, a budapesti Ipar­művészeti Főiskola rektora a meglevő freskókat újabb részletekkel is kiegészí­tette. Eddig is óriási erőfeszítéseket tet­tünk a templom állagmegóvására, s most következik, illetve folytatódik a belső felújítása. Ez lehetetlen lett volna a szek­szárdi hívek megértő és bőkezű adako­zása nélkül, amire a jövőben is rá va­gyunk utalva, s örömmel fogadjuk hoz­zá más egyházközségek, különösen a ko­rábbi szekszárdi lakosok támogatását is. A szentély két kupola képének restau­rálása befejezés előtt áll. Amint meg­tudtuk, ezt a munkát Zsirai Szabó Zoltán pap, művészettörténész, festő végzi, őt kértük meg, hogy a templom belsejéről és saját munkájáról — a kupolák titkairól — beszámoljon. — A barokk művészeti korszak — mondja a művész — az egyház hatalmas megújulási időszakának, ünneplő életér­zésének, belső erejének kifejezési formá­ja volt. Amikor a régi templom leégett és a mainak az építéséhez hozzáfogtak, ez a történelmi erőkitörés már a vége felé járt. És mégis, hogy mekkora telje­sítményekre volt még képes, azt bizonyít­ja itt Szekszárdon ez az építészeti re­mekmű is. „Meg kell menteni!” — jelen­tette ki a nagy építtető és mecénás, Cser­háti József megyéspüspök. Minthogy azon­ban a templom nem I. vagy II. osztályú műemlék, ezért ezt a hatalmas feladatot az egyháznak állami támogatás nélkül, a maga erejéből kellett végrehajtania. Így indult meg a munka 1983 tavaszán a pécsi püspökség restaurátori műhelyé­nek a közreműködésével. »Kalász Gyula kanonok szellemi irányítása mellett. Hogyan került e nagy vállalkozás része­sévé? — A munkálatok a múlt év őszén, meg­felelő képzettségű festőrestaurátor hiánya miatt megakadtak. Ekkor esett Cserháti püspök úr választása rám, plébánosom, Tóth János, a budapesti Külső-ferencvá­rosi Szent Kereszt templom apátplébá­nosa pedig megértéssel fogadta kérése­met és minden segítséget megadott hoz­zá, hogy a munkát elvállalhassam. A fel­adat nehézségeit még csak növelte, hogy a két kupola közül az egyikkel már ka­rácsonyra — tehát közel egy hónap alatt — el kellett készülnöm. Ez a freskó Jé­zus születését jeleníti meg, és az volt a kérés, hogy azt a hívek már az ünnep­kor láthassák. Én magam a feladatot mintegy küldetésnek is tekintettem, Ba­bits Mihály megfogalmazásának a szel­lemében: „Hiszem, hogy a nehéz nem le­hetetlen, mert ha nem hinném, akkor a nehezet én tenném lehetett ellenné.” Tehát éjjel-nappal dolgoztam — és nem egy­szer késő éjszaka mondtam el a napi misémet, a karácsonyi freskó közelségé­ben, Betlehem hangulatában. Milyen állapotból varázsolta elő a most már teljes színpompában meglevő két kupola-képet (Karácsony, és a Napkeleti bölcsek imádása)? — Tetszik a szó: „varázsolni”. Ugyanis a két falikép tisztítás után ugyancsak Alsó kép: Jeremiás próféta (50%-ban új alkotás) FOTÓK: KAPITÁNY roncsolt állapotban volt. A karácsonyi kompozícióról hiányzott négy szereplő, a többi pedig­­töredélyesen, egyik-másik szinte értelmezhetetlenül, vagy többféle­képpen értelmezhetően jelentkezett, s az egész kompozíció közel 90%-ban szétron­­csolódott, így a kép egészét tekintve in­kább rekonstruálásról, mint szorosan vett restaurálásról beszélhetünk. Ami pe­dig a falfelületet illeti, az egészen elkese­rítő állapotot mutatott: ötféle minőségű felület szabálytalan egyvelegét. Milyen szakmai szempontok vezették a munka folyamán? — Elsősorban a restaurálás követelmé­nyeit tartottam szem előtt, legalábbis ott, ahol ez lehetséges volt, így például a Háromkirályok kompozícióján a csege­­lyekben levő négy próféta figurájánál, ahol a kisebb fokú rongálódás a hiányok restaurátori módszerrel való pótlását tet­te lehetővé. Ez azonban nem jelenti azt, hogy maga a munka pusztán technikai feladat. Sőt, aki a technikai módszereket túl, vagy egyoldalúan hangsúlyozná, az a profán művészi alkotással szemben is vétene, itt a templomban pedig arról ten­ne tanúbizonyságot, hogy sejtelme sincs a hely szakralitásáról és az ebből követ­kező elvárásokról. A templomban nem preparált múmiákra van szükség, hanem élő, funkciót betöltő műlvéisizi alkotásra. A hívők a vizuálisan megelevenedett, mint­egy az élő kinyilatkoztatást akarják szemlélni. A művésznek tehát akkora alázattal és olyan imádságos átéléssel kell a magas fokú technikát és művészi fel­­készültségét a Lélek szolgálatába állíta­nia, hogy méltóképpen és az Igét­ sugár­­zóan jelenítse meg a legnagyobb titko­kat. A rövid kis szakmai bepillantás után vajon miképpen látja az újságíró tapint­ható közelségből a két kompozíciót? A Karácsony összbenyomása felidézi az ünnep népi és gregorián dallamainak varázslatát, mégpedig egyéni módon úgy, hogy az éjszaka titkozatos, de bársonyos sötétjéből valami kellemes fény-szín­já­ték vonzza, irányítja a tekintetet a még bepólyázatlan, karjait ölelésre kitáró kis­ded Jézus felé. A Háromkirályok verőfé­nyes, vidám színű kompozíció. A késő­barokk megfáradt, de még így is nagy hitbeli lendületét, belső életerejét sugalló kép újra él. Az arcok közül Szűz Má­ria arca egészen klasszikusan szép, nyu­godtan nevezhetnénk „Szekszárdi Ma­donnának” is. Ez a két kép a remek ornamentikával, a felújított oltárépítmény aranyozásával, szobraival (ami a Restaurátor Műhely tudását, lelkesedését dokumentálja), az egész hatalmas szentély olyan, mint egy nagy szimfónia első tétele. Az eddigi ered­mény — ahogy az apátplébános is kiemel­te — a szekszárdi hívek áldozatvállalá­sának, templomuk szeretetének kézzelfog­ható bizonysága. Reméljük, a lendület nem törik meg, és ennek segítségével a folytatás sem késik majd soká. Balássy László Bal felső képünkön: a Háromkirályok kompozíció, még tönkrement állapotban, mellette, annak egy részlete restaurálás után Bády Ferenc Amint már jelentettük, július 19-én Budapesten 72 éves korában meghalt Bády Ferenc protonotárius kanonok, főesperes, az esztergomi főegyházmegye ál­talános érseki helynöke, a Budapest-újlaki plébánia 27 éven át volt plébánosa. Bády Ferenc 1912.­­júliu­s 21-én, Nagytétényben szü­letett. 1936. június 21-én Esztergomban szentelték pappá. 1936—40 között az Országos Központi Katoli­kus Legényegylet prefektusa és titkára volt. 1940— 42-ben Budapest-Zuglóban, majd 1942—47 között Bu­­dapest-Ferencvárosban volt káplán. 1947-től az Or­szágos Központi Katolikus Legényegylet elnöke és az Actio Catholica főtitkára volt. 1950-től a Szent Er­zsébet Karitász Központ igazgatója. 1951-ben c.­apá­ti kitüntetést kapott és Budapest-Óbuda plébánosa lett, 1956-ig. 1956—57-ben az esztergomi szeminárium rektori tisztét töltötte be. 1957 óta Budapest-Újlak plébánosa volt, haláláig. 1977-ben lett protonotárius kanonok, 1978-ban esperes, 1982-től budai főesperes. A főegyházmegye pasztorális tanácsának elnöki tisz­tét is betöltötte. 1983 decemberétől általános érseki helynök volt. Bády Ferenc a katolikus papi békemozgalom ala­pító tagjai közé tartozott. 1950-től a budapesti kato­likus papi békebizottság titkára, 1951-ben a buda­pesti bizottság alelnöke és az Országos Békebizott­ság tagja, az Ecclesia Szövetkezet igazgatóságának elnöke lett. 1957-ben a püspöki kar által megalapí­tott békemű, az Opus Pacis intézőbizottságának tagja lett és a budapesti papi békebizottság elnöke. 1975- ben a Magyar Népköztársaság Zászlórendje kitünte­tésben részesült. A Katolikus Szóban rendszeresen jelentek meg cik­kei, elmélkedései. Ezekből válogatott gyűjteményes kötete nemrég ,­Az örök Advent felé..címmel az Ecclesia kiadásában látott napvilágot. Cantico del Sole A Nap (csodaszép) énekével zománc kompozíció­kon találkoztam legutóbb a Vigadó Galériában ren­dezett kiállításon. Szünesztéziától egyre inkább el­szokó érzékeim (mert annyi a zaj!) egy-két órára visszanyerték „eredendő képességüket”, és a színek, formák természet sugárzásában incanto­­ (zene) va­rázslat alá kerültek. A szentiferenci „elemi antropo­lógiát” ezúttal Bencze Ilona zománcképei előtt ér­tettem meg ismét, szólongatva Hold nővérünket, Szél húgunkat. Talán mert kihűlőben az „Ars-bolygó?” Egyiptom forró ege alatt kezdtek zománccal fog­lalkozni először úgy három és fél évezreddel ezelőtt, majd Görögország s a titokzatos etruszkok következ­tek, hogy aztán Róma legyen az igazi európai elter­­jesztője a szem­tetszetős műfajnak, amely a szilí­cium és az oxigén találkozásából születik a láng ma­gas hőfokán. De csak a szemnek tetszetős zománc? Amit a ne­vezett Galéria a hazai zománc-kultúrából a közel­múltban bemutatott, már egyenrangú, sőt elmélyül­tebb kifejezője a mai hiányérzésnek, melyet sokszor még szégyell bevallani az ember. Különös, de várha­tó, hogy a szigorúan vett klasszicitás értéktörvénye előbb-utóbb visszaveszi helyét a művészetet akaró emberiség tudatában. Lehet, most még csak bújkál, de holnap nem lesz-e újra követelmény? „A művé­szet különös kompromisszum idő és örökkévalóság között” — írta Babits közel 60 esztendeje — s „vá­lasztanunk kell: vagy egyszerű csatlósai és heroldjai leszünk a Kor csúcsait taposó bokszbajnoknak, elis­merve a Szellem gyengeségét és inferioritását; vagy büszke daccal fordítva hátat a Kornak, alkotásokba menekülünk, melyeknek igazsága mélyebb, mint a kor változó igazsága”. Az újklasszikus költő jóllehet az irodalomra gondolt elsősorban, de a Szellem gyön­geségét megszenvedő kor már próbálja meghaladni a bokszbajnokot (technikát) más téren is, és sajátos eszközeivel megkeresni, amit zavaros fejjel már-már elveszített. Az „új piktúra”, a zománc­művészet ugyancsak erre irányítja figyelmünket. Forma-fegyelem és szín­tisztaság, fantázia és misztikum uralkodik rajta, de nem romantikusan, hanem ahogyan egykor a Kelet (Bizánc) mesterei értelmezték. Sor Tibor sodronyzománc Madonnája „virág-hevüle­te” nyitotta számomra a sort a kiállításon (mint valami miniatűr oltár) — s testvérül szegődött hozzá Kovács Erzsébet csillag­szemű Máriája, Morelli Edit Fekete Madonnája, Bokor Nelli Mater Amid­a Sole — hatá­sú virágcsillagos Asszonya vagy Engelsz József arany­fényektől tündöklő Szentendrei Madonnája, hogy csupán néhány jeles példát említsünk a bő szám­ban előforduló, szakrális tartalmú zománc­lapokból, s azt a természettel rokon érzést, amely p­l. Kátai Mihály fás, madaras, rovaros motívumairól árad, s konvektor borítókon is megfigyelve, hogy az Illyés Gyula által elsiratott régi köznapi tárgyak, munka­eszközök emlékezetében ismét fölfedezzük a „felís” gazdagságát, a művész/mester alázatát. Radics István szigorúan zárt, formát esszenciáló fantáziával fogalmazta meg jelzőrendszerét az ör­­lángnak, a vigilate­s virrasszatok figyelmeztetésnek a balga szentek bibliai témájú zománcképein. Az összetartozás (Morelli Edit), a Családi ünnep (Farka János), a Család (Báron László) egyazon hiány zo­máncba izzított kiáltása, amelyről már a Madonnák során szóltunk. Mese, mitológia, népköltészet, de hit és szakrali­­tás elemi témaként virágzanak napjaink magyar zománc­művészetében — vonhattam le a tanulságot, önkéntelenül is arra gondolva, hogy az új módon feltámadó, immár önálló művészet, lehetőségeinek egyre bővülő perspektívájával egyszer talán amúgy igazából meghódítja az elsekélyesedett egyházművé­szetet is. (T. S.) ti­tán .

Next