Új Ember, 1986 (42. évfolyam, 1/2062-52/2113. szám)

1986-01-05 / 1. (2062.) szám

KATOLIKUS SZEMMEL AZ IFJÚSÁG ÉVE volt az 1985. esztendő az ENSZ ajánlata szerint. A világon mindenfelé az ifjúságra, az ifjúság helyzetére és problémáira terelődött a figyelem, hazánkban is. De történt-e valami? Nem untuk-e meg a „nemzetközi évek” sorozatát vagy nem értékeltük-e le valamiféle „hivatalos megemlékezéssé”? Jól tudjuk, hogy egy-egy kampányszerű esztendő nem tudja lényegileg megváltoztatni a világ arculatát az aján­lott „témakörben” sem, mégis sokat várunk ezektől a figyelemfelhívá­soktól: a töprengésen és szolidaritáson kívül programokat, ötletcserét és segítséget... Egyházi vonatkozásban is. II. János Pál pápa jó előre apostoli levelet intézett a világ ifjúságához, és virágvasárnapon nem­zetközi találkozót rendeztek a keresztény fiatalok számára Rómában, ezen — püspöki vezetéssel — a magyar fiatalok képviselői is részt vet­tek. Karácsony előtt a Szent István Társulat kiadásában és Kiss László kiváló fordításában megjelent a pápai levél magyarul is. ,,Bennetek van a remény, mert tiétek a jövő, ahogyan ti a jövőé vagytok” — írja leve­lében a pápa. Amilyenné nevelődnek és alakulnak a ma gyermekei és fiataljai, olyan lesz a jövő magyar egyháza is! Felelősek vagyunk értük, ahogyan az egyház jövőjéért is! II. János Pál pápa nagycsütörtöki levele az egyház papjaihoz, amelyet az ifjúságnak szóló levéllel együtt jelen­tetett meg a kiadó, szintén ezt hangsúlyozza: „Az ifjúkortól függ nagy­mértékben az ember jövője, egy meghatározott és egyedülálló személy jövője. Az ifjúkor ezért minden ember életében a különleges felelősség időszaka. A fiatalok iránti szeretet mindenekelőtt ennek a felelősségnek a felismerését jelenti és azt a készséget, hogy ebben velük osztozzék.” Ha ez a nemzetközi év és benne a Szentatya levelei mást nem tettek volna, minthogy az ifjúság iránti felelősségérzetünket fölszították, már elérték céljukat. És akkor „az ifjúság éve” nem múlik el 1985-től, ha­nem kezdődik, hogy minden évben ismétlődjék. (d. a.) NÉGY GYERTYA — NÉGYMILLIÓ KILOBBANT LÁNG... Advent­ben egyesével gyertyák gyúlnak a fenyőkoszorún, jelezve, hogy kö­zeleg a Megváltó születésének­ ünnepe. A négy gyertya a négyhetes készületi időt jelzi. Most azonban másféle négy égő gyertyáról szeretnék szólni; azok­ról, amelyek a Mai Magazin novemberi számának hátlapján világí­tanak, dideregve. A négy gyertya halvány fényében egy magába ros­­kadt lány gubbaszt. A négy gyertya talán a négy „esetet” jelenti — négy abortuszt. A négy gyertya egy szép magyar paraszti bölcsőben világít... A demográfiai gondjainkat kicsit is ismerő és követő olvasó rög­vest megérti, mire is utalnak még ezek a gyertyák. Sajnálatosan egy­beesik a kép megjelenése egy rendkívül sajnálatos rekorddal: azzal a négymilliós számmal, amelyet nemzetünk 1985-ig elért a művi vetélések terén. A kétes színvonalú naptárak, kártyák helyett ezt a képet kellene sokszorosítani, talán azzal a didaktikai módosítással, hogy a lángokban angyalarcú gyerekek képe sejlene fel. Fekete Gyula nyilatkozta egyszer, hogy annyira önző a mai társa­dalom, hogy a holnap társadalma elöl is elveszi a javakat, az emberi nem reprodukálásában és a fogyasztási szokásokban, mindent fel akar élni. A Háromkirályok talán végre meghozzák a magyar családok szá­mára is a felismerést, a három legnagyobb ajándékot. A HÁROM ÉLETET, három-négy emlékgyertya helyett­ ESDE TÖBB A BŰNÖZŐ GYEREK. 1980-ban 2680 gyerek követett el bün­tetőjogi vétséget Magyarországon, 1984-­ben már 3825. Növekszik a fia­talkorú bűnelkövetők száma is: közülük 1980-ban 6535, 1984-ben már 9691 fiatal került szembe a törvénnyel. Ezen a tényen töprengve Sza­­layné dr. Kígyós Éva pszichológus így ír a Gyermekünk novemberi számában: „A bűnöző — legyen az felnőtt vagy gyerek — nem születik bű­nözőnek, hanem azzá válik ... Hogyan jut el egy nyolc-tízéves gyerek oda, hogy tudatosan szembeforduljon környezetével, lopjon vagy cso­portba szerveződve raboljon, garázdálkodjon?... Az érzelmeket — az erőszakosakat is — különösen az élet első éveiben, de még óvodás­korban is a család érleli, alakítja. Totyogó kisgyermekeink csak az anya és az apa szeretetéért hajlandók megtanulni és teljesíteni egyre bővülő világuk „nem szabad”-jait. Ám ha ez a szülői szeretet nem egyértelmű, benne durvaság vagy megalázás is érvényesül, ha hiány­zik a megértés, az együttérzés, ha durván sérti a fejlődő gyerek ön­érzetét — mindebbe egész világa rendülhet bele. Egyúttal érvényüket vesztik a normák, a szabályok. Ha itt, a személyiség alapjainak kiala­kulásánál következik be törés, ak­kor és csak akkor válik sodorható­vá a gyerek a bűnözés felé. Ilyenkor játszanak fontos szerepet az életében az oly sokszor emlegetett rossz példák: a filmeket, a tele­víziós műsorokat elöntő agresszív, erőszakos hősök, a környezet dur­vasága és kíméletlensége. A gyerek bűne mindig lázadás. Szemben­állás a környezettel, mivel ez a környezet nem volt elég jó ahhoz, hogy elfogadtassa a gyerekkel önmagát.” SZÉCHENYI ISTVÁN INTELMEZ BÉLA FIÁHOZ. Németh László kitűnő Széchenyi című történelmi drámájában a 19. századi magyar főpapok között kiemelkedő Lonovics József érsek a gondolkodó Szé­chenyit így jellemzi: „Minden fej Isten kápolnája. De a Széchenyié: székesegyház." A „legnagyobb magyar” naplója után most a Magvető Kiadónál meg­jelent kötet a családapa Széchenyi István gondjait, nevelési próbál­kozásait tárja elénk számos dokumentumban. Látja ,,bizalmas fia” ér­telmi és erkölcsi képességeinek határait. Igyekszik a fiában felismert „lehetőség” kibontakoztatásához nagy élettapasztalatából merítve se­gítséget nyújtani. Katolikus szellemisége segítette, erősítette, hogy a ma­gában hordozott és a világon megtapasztalt veszedelmekkel folytono­san harcoljon. Jól tudta, hogy az „üdvösséget” nem lehet örökölni, azt mindenkinek magának kell külső és belső harcok árán megszerezni. Széchenyi István az ember tökéletesedését nem tudta elképzelni a köz, pontosabban a nemzet szolgálata nélkül. Döblingi keserű magá­nyában vallja: ......abban az országban és azon nép körében kell leg­jobb erőidet latba vetned, ahol Isten megteremtett!’’ Fegyelmet, mindennapi helytállást kíván Béla fiától. „Nos, lásd. Barátom, nekem mindennél drágább fiam, én már megfigyeltem, hogy minden emberi tehetség, akár testi, akár lelki, csak szüntelen gyakor­lással, tréninggel érheti el a legmagasabb fokot.” A kötetet olvasva óhatatlan, hogy össze ne vessük a magunk szü­lői gondjait Széchenyi Istvánéval. Rá kell döbbennünk, hogy a kor és a társadalmi körülmények különbözősége ellenére az alapállás kö­zös. A nagybirtokos arisztokrata apa nem gazdasági oktatást ad fiá­nak, hanem erkölcsi követelményeket állít elő. A szülői szeretetből nem az engedékenység, a parttalan „megértés” következik, hanem az igényesség. E kötet közreadása megint csak tisztelgés volt Széchenyi István előtt. Elolvasása szülőnek és fiúnak erősítő példa a minden­napokban. H. Gy 2 A Szent Család ünnepén A Magyar Katolikus Püspöki Kar Körleveléből A Püspöki Kar körlevelet adott ki Szent Család ünnepére, melyet hazánk templomaiban karácsony másnapján vagy Szent Család va­sárnapján olvastak fel. A körlevél II. János Pál pápának a keresz­tény családokhoz intézett buzdítása alapján (Familiaris consortio) nyújt gondolatokat a családi élet mai vál­ságában. Az I. részben emlékeztetnek a főpásztorok arra, hogy a családot, a legősibb, legtermészetesebb em­beri közösséget Isten Fia megszen­telte, és a házasságkötést szentségi rangra emelte. Ha a család válság­ba jut, a társadalom is válságba kerül. 1984. évi adatok hazánkról: növekszik a házasságkötés nélküli együttélések száma. 1984-ben közel 30 ezer házasság bomlott fel. 1983- ban és 84-ben 21 ezerrel többen haltak meg, mint amennyien szü­lettek. Tartsunk komoly lelkiisme­­retvizsgálatot! A II. rész gyökeres szemléletvál­tozást sürget. A gyermekáldás el­fogadása, a házasságra való jó fel­készülés erkölcsi, lelkiismereti kö­telesség. Az abortusz az isteni tör­vény szerint súlyos bűn. Van er­kölcsileg helyes születésszabályozás is, amelyre a női szervezet maga nyújt alapot. Ezzel az adottsággal élhetnek a hitvestársak, ha körül­ményeik nem teszik lehetővé Isten áldásának elfogadását. A gyermeknevelés és családi ott­hon alapfeltétele a kölcsönös, egy­másért való áldozatos szeretet. Már kicsi korban neveljük önzetlen­ségre, lemondásra a gyerekeket. Legyenek családi imáink, vasár- és ünnepnapjaink. Éljen a hála szí­vünkben szüleink iránt, törődjünk az öregekkel, betegekkel. Legyünk megértéssel a fiatalok iránt! Végül a fiatalokat kérik: győzzék le a rosszat jóval! A tartalmas életet, az igazi boldogságot, a becsület, a tisztesség, a szorgalmas munka és a legfőbb erények biztosíthatják. Építsük felelősséggel egyházunk és hazánk jövőjét! „Popieluszkót manipulálták*9 A több mint egy éve meggyilkolt Jerzy Popielusz­ko varsói papot Jó­zef Glemp bíboros, lengyel prímás szerint „manipulálták” olyanok, akik „nem az egyház emberei” vol­tak. Popieluszko a szó szoros ér­telmében áldozat volt — mondotta a bíboros a „Famiglia Cristiana” című olasz hetilapnak adott nyilat­kozatában — de nem részletezte, kik voltak pontosan, akik manipu­lálták. Arra a kérdésre, hogy Rómába akarta-e küldeni Popieluszkot to­vábbtanulásra, azt mondta a prí­más, hogy a pap néhány barátja kérte tőle, küldje Popieluszkot Ró­mába, hogy megmentse, ő a dol­got szabad döntésre bízta, de Po­pieluszko válasza az volt, hogy csak akkor megy el Lengyelország­ból, ha püspöke kifejezetten küldi. A bíboros ilyen utasítást nem akart neki adni, mert az állampolgárok állami kiutasítására emlékeztetett volna. A Popieluszko által kezdeménye­zett „a hazáért” bemutatott szentmi­sékről a bíboros azt mondta, hogy „mi azt kívánjuk, legyenek ezek a misék az igazi katolikus ima alkal­mai, nem pedig olyan tüntetések, amelyek nem egyházias jellegűek”. Popieluszko „emlékiratait”, amelyet Lengyelországban titokban terjesz­tenek és amelyek Glemp bíborost is bírálják, a bíboros nem olvasta — jelentette ki. Gyakran beszélt Popieluszkóval arról, hogy meg kell értenie különleges helyzetét, és többször figyelmeztette, ne avat­kozzék politikai ügyekbe. A jelenlegi lengyel helyzettel kap­csolatban nyilatkozatában azt hang­súlyozta Glemp bíboros, hogy visz­­sza kell találni a párbeszédhez, ha azt kívánják, hogy az ország előre­lépjen és az emberekben újraéled­jen a bizalom. Van némi fejlődés. Magyar Ferenc Szinodush Jegyzetei Várakozások és meglepetések Egyetlen szinódust sem előzött meg akkora és annyiféle várakozás, mint a december 8-án befejeződött Rendkívüli Püspöki Szinódust. Nem lehet ezen csodálkozni, hiszen a Zsinat megnyitásának huszadik év­fordulója óta könyvek tucatjai, ta­nulmányok százai, cikksorozatok, különböző konferenciák előadásai — túlnyomórészt kritikussul — elemez­ték a II. Vatikáni Zsinat eredmé­nyeit és kudarcait. Már ezekben az elemzésekben is felmerült a „re­vízió” gondolata. Az, hogy valami­féle magasszintű fórumon kellene megvizsgálni: mi az, ami a Zsinat elveiből megállta az idők próbáját és tovább kell fejleszteni, s mi az, ami kudarcot vallott? Minden bizonnyal II. János Pál pápának is sok töprengésébe ke­rült, hogy eltérve a régebbi egyhá­zi gyakorlattól — a jubileumok hu­szonöt éves ciklusainak rendszeré­től — előbbre hozza a Zsinat befe­jezésének megünneplését. Végül is úgy döntött, hogy összehívja a Rendkívüli Püspöki Szinódust az­zal a rendeltetéssel, hogy a világ­egyház püspöki konferenciáinak el­nökeivel, a Római Kúria főhivata­lainak tisztségviselőivel, a keleti egyházak és a szerzetesrendek kép­viselőivel, meghívott szakértőkkel együtt megünnepeljék a Zsinat be­fejezésének huszadik évfordulóját és számot vessenek a Zsinat eredmé­nyeivel. Valójában csak a szinódus össze­hívásának kihirdetése után szaba­dult el a találgatások és jósolgatá­­sok áradata: mire fog szolgálni ez a szinódus? A legszélsőségesebb fel­­tételezéstől, hogy ti. a pápa pontot tesz, azaz „eltemeti” a zsinatot — egészen odáig, hogy „az ünneplés csupán a felkorbácsolt kedélyek le­csillapítására szolgáló balzsam lesz!” Ezek a találgatások és jósolgatá­­sok azért valamire mégiscsak hasz­nosnak bizonyultak. Mindenekelőtt az európai helyi egyházakban kezd­ték komolyan venni ennek a Rend­kívüli Szinódusnak a jelentőségét, méghozzá a Zsinat értékeinek újra történő átgondolásával és annak a felelősségnek a mélyreható átérzésé­­vel, hogy éppen a mai időkben mennyi kára származnék az egyház­nak a zsinat mögé való visszalépés­sel, egy olyan „restaurációval”, ami valamit megtartana, valamit pedig elvetne annak a zsinatnak a taní­tásából, amely annak idején valóban ■történelmi szükségszerűségből jött létre. De az utolsó pillanatig mégis „hiábavaló erőfeszítésnek” tűnhetett egyes európai püspöki konferenciák, más katolikus csoportosulások és tekintélyes főpapok, valamint teo­lógusok nagyon is határozott állás­­foglalása a zsinat mellett. Különö­sen a sajtóban az volt a vélemény, hogy a szinóduson majd „nem lesz hangjuk” az atyáknak. Az atyáknak volt hangjuk a szi­nóduson, méghozzá igen határozott, bátran szókimondó, a válságokat el nem kendőző, a zsinati eredmé­nyeket is értékelő hangjuk, de er­ről a későbbiek folyamán szeret­nénk tájékoztatni olvasóinkat. Most arról a „meglepetésről” szeretnénk csak szólni, ami a meglepetésváró­kat alaposan meglepte. Ez pedig a szinódus összefoglaló jelentésének mindjárt az elején olvasható, és így szól: „A most összehívott szinódus célja ez volt: ünnepelni, megerősí­teni és továbbfejleszteni a II. Vati­káni Zsinatot. Hálával állapíthatjuk meg, hogy Isten segítségével való­ban elértük ezt a célt. Egy szívvel és lélekkel ünnepeltük a II. Vati­káni Zsinatot, mint Isten kegyelmét és a Szentlélek ajándékát, ami számtalan gyümölcsöt termett a vi­lágegyház és a részegyházak, vala­mint korunk emberisége javára. Együttesen és nagy örömmel álla­pítjuk meg azt is, hogy a zsinat tör­vényes és érvényes kifejezése, hat­hatós közvetítése volt a hit letétemé­­nyének, amit a Szentírás és az egy­ház élő hagyományai tartalmaznak. Éppen ezért elhatároztuk, hogy to­vább haladunk a zsinat által kije­lölt úton. Teljes egyetértéssel is­mertük fel annak szükségét, hogy szorgalmazzuk a zsinat tanításának minél teljesebb megismertetését és alkalmazását, ideértve az okmá­nyoknak nemcsak betűit,­­hanem szellemét is. Csakis ily módon ju­tunk előbbre a zsinat befogadásá­ban, szellemének érvényesülésében és gyakorlati alkalmazásában.” De szólni kell itt egy másfajta meglepetésről is, ami nemcsak a szokatlanul nagy létszámban és a világ minden részéről Rómába gyü­lekezett újságírók seregét hökken­tette meg, de úgy gondolom, azokat a hívő katolikusokat is elgondolkoz­tatja, akik mostanában azt várják az egyháztól, hogy a világ mai ha­talmi erőinek környezetében úgy jelenjék meg, mint „a leghatalma­sabb”. Bizonyos, hogy ennek a vá­rakozásnak nem felel meg a szinó­dusnak az az ajánlása, amit egé­szen hétköznapi prózaisággal így le­hetne kimondani: az egyház legyen még vallásosabb mint eddig volt, ha a világ megszentelésének esz­köze akar lenni! Mert mi mást akarna mondani a záróokmány II. fejezetének 3. pontja, amely ezt a címet viseli: „Általános meghívás az életszentségre”? Idézem: „Az egyház egyszerre Krisztus miszté­riuma, a megszentelődés jele és in­tézménye. Ezért hangsúlyozta a zsi­nat, hogy minden hívő meghívatott az életszentségre (Lumen gentium 5.). Az életszentségre való meghívás a szívnek bensőséges megtérését követeli meg, és azt, hogy részt ve­gyünk a háromságos és egy Isten életében. Aki ily módon tölti be az ember vágyait. Éppen a mi korunk­ban, amikor annyian élik át a belső kiüresedést és az ebből eredő lelki krízist, az egyháznak­ hathatósan kell kifejlesztenie a bűnbánat, az engesztelés, az imádság, az adorá­­ció, az áldozat, önmagunk odaaján­­dékozása, a szeretet, az igazság ér­zékét. Az egyház egész történelme során a szentek voltak azok, akik a legnehezebb életkörülmények kö­zött is fel tudták tárni a megújulás forrásait. Ma is nagy szükségünk van szentekre, és kérjük is Istentől a szenteket. Nagy felelősséget hor­doznak azok az intézmények, ame­lyek az életszentség munkái éi, hogy az evangéliumi tanácsok alapján minél tökéletesebben töltsék be kü­lönleges küldetésüket az egyházban, és nekünk az a feladatunk, hogy bátorítsuk őket ebben a küldetés­ben. Az apostolkodó mozgalmak és a lelkiség új mozgalmai nagy re­ménnyel tölthetnek el bennünket, amennyiben vigyáznak arra, hogy megmaradjanak az egyház közössé­gében. A világiakra nagy szerep vár a mai egyházban; mindenkire a maga mindennapi elfoglaltságá­ban (család, munkahely, világi te­vékenységek, szabadidő stb.), hogy Krisztus világosságát gyújtsák fel környezetükben és átalakítsák a vi­lágot. A népi ájtatosságok, ha azoknak eredeti célját jól megért­jük és kellőképpen alkalmazzuk, a szentség táplálékát nyújthatják Is­ten népének. Méltó, hogy erre na­gyobb gondot fordítsanak a jövő­ben lelkipásztoraink...” Valóban. A világ optikáján át nézve az egyháznak ez a folyton megújított fogadkozása az életszent­ségre és a világ megszentelésére ta­lán már „unalmasan mindig ugyan­az”. Mégis ez az egyház igazi pró­batétele a mai világban. S akkor veszi őt komolyan a világ, ha ő maga ezt a fogadkozást nagyon ko­molyan veszi. (Folytatjuk.)

Next