Új Ember, 1986 (42. évfolyam, 1/2062-52/2113. szám)
1986-01-05 / 1. (2062.) szám
KATOLIKUS SZEMMEL AZ IFJÚSÁG ÉVE volt az 1985. esztendő az ENSZ ajánlata szerint. A világon mindenfelé az ifjúságra, az ifjúság helyzetére és problémáira terelődött a figyelem, hazánkban is. De történt-e valami? Nem untuk-e meg a „nemzetközi évek” sorozatát vagy nem értékeltük-e le valamiféle „hivatalos megemlékezéssé”? Jól tudjuk, hogy egy-egy kampányszerű esztendő nem tudja lényegileg megváltoztatni a világ arculatát az ajánlott „témakörben” sem, mégis sokat várunk ezektől a figyelemfelhívásoktól: a töprengésen és szolidaritáson kívül programokat, ötletcserét és segítséget... Egyházi vonatkozásban is. II. János Pál pápa jó előre apostoli levelet intézett a világ ifjúságához, és virágvasárnapon nemzetközi találkozót rendeztek a keresztény fiatalok számára Rómában, ezen — püspöki vezetéssel — a magyar fiatalok képviselői is részt vettek. Karácsony előtt a Szent István Társulat kiadásában és Kiss László kiváló fordításában megjelent a pápai levél magyarul is. ,,Bennetek van a remény, mert tiétek a jövő, ahogyan ti a jövőé vagytok” — írja levelében a pápa. Amilyenné nevelődnek és alakulnak a ma gyermekei és fiataljai, olyan lesz a jövő magyar egyháza is! Felelősek vagyunk értük, ahogyan az egyház jövőjéért is! II. János Pál pápa nagycsütörtöki levele az egyház papjaihoz, amelyet az ifjúságnak szóló levéllel együtt jelentetett meg a kiadó, szintén ezt hangsúlyozza: „Az ifjúkortól függ nagymértékben az ember jövője, egy meghatározott és egyedülálló személy jövője. Az ifjúkor ezért minden ember életében a különleges felelősség időszaka. A fiatalok iránti szeretet mindenekelőtt ennek a felelősségnek a felismerését jelenti és azt a készséget, hogy ebben velük osztozzék.” Ha ez a nemzetközi év és benne a Szentatya levelei mást nem tettek volna, minthogy az ifjúság iránti felelősségérzetünket fölszították, már elérték céljukat. És akkor „az ifjúság éve” nem múlik el 1985-től, hanem kezdődik, hogy minden évben ismétlődjék. (d. a.) NÉGY GYERTYA — NÉGYMILLIÓ KILOBBANT LÁNG... Adventben egyesével gyertyák gyúlnak a fenyőkoszorún, jelezve, hogy közeleg a Megváltó születésének ünnepe. A négy gyertya a négyhetes készületi időt jelzi. Most azonban másféle négy égő gyertyáról szeretnék szólni; azokról, amelyek a Mai Magazin novemberi számának hátlapján világítanak, dideregve. A négy gyertya halvány fényében egy magába roskadt lány gubbaszt. A négy gyertya talán a négy „esetet” jelenti — négy abortuszt. A négy gyertya egy szép magyar paraszti bölcsőben világít... A demográfiai gondjainkat kicsit is ismerő és követő olvasó rögvest megérti, mire is utalnak még ezek a gyertyák. Sajnálatosan egybeesik a kép megjelenése egy rendkívül sajnálatos rekorddal: azzal a négymilliós számmal, amelyet nemzetünk 1985-ig elért a művi vetélések terén. A kétes színvonalú naptárak, kártyák helyett ezt a képet kellene sokszorosítani, talán azzal a didaktikai módosítással, hogy a lángokban angyalarcú gyerekek képe sejlene fel. Fekete Gyula nyilatkozta egyszer, hogy annyira önző a mai társadalom, hogy a holnap társadalma elöl is elveszi a javakat, az emberi nem reprodukálásában és a fogyasztási szokásokban, mindent fel akar élni. A Háromkirályok talán végre meghozzák a magyar családok számára is a felismerést, a három legnagyobb ajándékot. A HÁROM ÉLETET, három-négy emlékgyertya helyett ESDE TÖBB A BŰNÖZŐ GYEREK. 1980-ban 2680 gyerek követett el büntetőjogi vétséget Magyarországon, 1984-ben már 3825. Növekszik a fiatalkorú bűnelkövetők száma is: közülük 1980-ban 6535, 1984-ben már 9691 fiatal került szembe a törvénnyel. Ezen a tényen töprengve Szalayné dr. Kígyós Éva pszichológus így ír a Gyermekünk novemberi számában: „A bűnöző — legyen az felnőtt vagy gyerek — nem születik bűnözőnek, hanem azzá válik ... Hogyan jut el egy nyolc-tízéves gyerek oda, hogy tudatosan szembeforduljon környezetével, lopjon vagy csoportba szerveződve raboljon, garázdálkodjon?... Az érzelmeket — az erőszakosakat is — különösen az élet első éveiben, de még óvodáskorban is a család érleli, alakítja. Totyogó kisgyermekeink csak az anya és az apa szeretetéért hajlandók megtanulni és teljesíteni egyre bővülő világuk „nem szabad”-jait. Ám ha ez a szülői szeretet nem egyértelmű, benne durvaság vagy megalázás is érvényesül, ha hiányzik a megértés, az együttérzés, ha durván sérti a fejlődő gyerek önérzetét — mindebbe egész világa rendülhet bele. Egyúttal érvényüket vesztik a normák, a szabályok. Ha itt, a személyiség alapjainak kialakulásánál következik be törés, akkor és csak akkor válik sodorhatóvá a gyerek a bűnözés felé. Ilyenkor játszanak fontos szerepet az életében az oly sokszor emlegetett rossz példák: a filmeket, a televíziós műsorokat elöntő agresszív, erőszakos hősök, a környezet durvasága és kíméletlensége. A gyerek bűne mindig lázadás. Szembenállás a környezettel, mivel ez a környezet nem volt elég jó ahhoz, hogy elfogadtassa a gyerekkel önmagát.” SZÉCHENYI ISTVÁN INTELMEZ BÉLA FIÁHOZ. Németh László kitűnő Széchenyi című történelmi drámájában a 19. századi magyar főpapok között kiemelkedő Lonovics József érsek a gondolkodó Széchenyit így jellemzi: „Minden fej Isten kápolnája. De a Széchenyié: székesegyház." A „legnagyobb magyar” naplója után most a Magvető Kiadónál megjelent kötet a családapa Széchenyi István gondjait, nevelési próbálkozásait tárja elénk számos dokumentumban. Látja ,,bizalmas fia” értelmi és erkölcsi képességeinek határait. Igyekszik a fiában felismert „lehetőség” kibontakoztatásához nagy élettapasztalatából merítve segítséget nyújtani. Katolikus szellemisége segítette, erősítette, hogy a magában hordozott és a világon megtapasztalt veszedelmekkel folytonosan harcoljon. Jól tudta, hogy az „üdvösséget” nem lehet örökölni, azt mindenkinek magának kell külső és belső harcok árán megszerezni. Széchenyi István az ember tökéletesedését nem tudta elképzelni a köz, pontosabban a nemzet szolgálata nélkül. Döblingi keserű magányában vallja: ......abban az országban és azon nép körében kell legjobb erőidet latba vetned, ahol Isten megteremtett!’’ Fegyelmet, mindennapi helytállást kíván Béla fiától. „Nos, lásd. Barátom, nekem mindennél drágább fiam, én már megfigyeltem, hogy minden emberi tehetség, akár testi, akár lelki, csak szüntelen gyakorlással, tréninggel érheti el a legmagasabb fokot.” A kötetet olvasva óhatatlan, hogy össze ne vessük a magunk szülői gondjait Széchenyi Istvánéval. Rá kell döbbennünk, hogy a kor és a társadalmi körülmények különbözősége ellenére az alapállás közös. A nagybirtokos arisztokrata apa nem gazdasági oktatást ad fiának, hanem erkölcsi követelményeket állít elő. A szülői szeretetből nem az engedékenység, a parttalan „megértés” következik, hanem az igényesség. E kötet közreadása megint csak tisztelgés volt Széchenyi István előtt. Elolvasása szülőnek és fiúnak erősítő példa a mindennapokban. H. Gy 2 A Szent Család ünnepén A Magyar Katolikus Püspöki Kar Körleveléből A Püspöki Kar körlevelet adott ki Szent Család ünnepére, melyet hazánk templomaiban karácsony másnapján vagy Szent Család vasárnapján olvastak fel. A körlevél II. János Pál pápának a keresztény családokhoz intézett buzdítása alapján (Familiaris consortio) nyújt gondolatokat a családi élet mai válságában. Az I. részben emlékeztetnek a főpásztorok arra, hogy a családot, a legősibb, legtermészetesebb emberi közösséget Isten Fia megszentelte, és a házasságkötést szentségi rangra emelte. Ha a család válságba jut, a társadalom is válságba kerül. 1984. évi adatok hazánkról: növekszik a házasságkötés nélküli együttélések száma. 1984-ben közel 30 ezer házasság bomlott fel. 1983- ban és 84-ben 21 ezerrel többen haltak meg, mint amennyien születtek. Tartsunk komoly lelkiismeretvizsgálatot! A II. rész gyökeres szemléletváltozást sürget. A gyermekáldás elfogadása, a házasságra való jó felkészülés erkölcsi, lelkiismereti kötelesség. Az abortusz az isteni törvény szerint súlyos bűn. Van erkölcsileg helyes születésszabályozás is, amelyre a női szervezet maga nyújt alapot. Ezzel az adottsággal élhetnek a hitvestársak, ha körülményeik nem teszik lehetővé Isten áldásának elfogadását. A gyermeknevelés és családi otthon alapfeltétele a kölcsönös, egymásért való áldozatos szeretet. Már kicsi korban neveljük önzetlenségre, lemondásra a gyerekeket. Legyenek családi imáink, vasár- és ünnepnapjaink. Éljen a hála szívünkben szüleink iránt, törődjünk az öregekkel, betegekkel. Legyünk megértéssel a fiatalok iránt! Végül a fiatalokat kérik: győzzék le a rosszat jóval! A tartalmas életet, az igazi boldogságot, a becsület, a tisztesség, a szorgalmas munka és a legfőbb erények biztosíthatják. Építsük felelősséggel egyházunk és hazánk jövőjét! „Popieluszkót manipulálták*9 A több mint egy éve meggyilkolt Jerzy Popieluszko varsói papot Józef Glemp bíboros, lengyel prímás szerint „manipulálták” olyanok, akik „nem az egyház emberei” voltak. Popieluszko a szó szoros értelmében áldozat volt — mondotta a bíboros a „Famiglia Cristiana” című olasz hetilapnak adott nyilatkozatában — de nem részletezte, kik voltak pontosan, akik manipulálták. Arra a kérdésre, hogy Rómába akarta-e küldeni Popieluszkot továbbtanulásra, azt mondta a prímás, hogy a pap néhány barátja kérte tőle, küldje Popieluszkot Rómába, hogy megmentse, ő a dolgot szabad döntésre bízta, de Popieluszko válasza az volt, hogy csak akkor megy el Lengyelországból, ha püspöke kifejezetten küldi. A bíboros ilyen utasítást nem akart neki adni, mert az állampolgárok állami kiutasítására emlékeztetett volna. A Popieluszko által kezdeményezett „a hazáért” bemutatott szentmisékről a bíboros azt mondta, hogy „mi azt kívánjuk, legyenek ezek a misék az igazi katolikus ima alkalmai, nem pedig olyan tüntetések, amelyek nem egyházias jellegűek”. Popieluszko „emlékiratait”, amelyet Lengyelországban titokban terjesztenek és amelyek Glemp bíborost is bírálják, a bíboros nem olvasta — jelentette ki. Gyakran beszélt Popieluszkóval arról, hogy meg kell értenie különleges helyzetét, és többször figyelmeztette, ne avatkozzék politikai ügyekbe. A jelenlegi lengyel helyzettel kapcsolatban nyilatkozatában azt hangsúlyozta Glemp bíboros, hogy viszsza kell találni a párbeszédhez, ha azt kívánják, hogy az ország előrelépjen és az emberekben újraéledjen a bizalom. Van némi fejlődés. Magyar Ferenc Szinodush Jegyzetei Várakozások és meglepetések Egyetlen szinódust sem előzött meg akkora és annyiféle várakozás, mint a december 8-án befejeződött Rendkívüli Püspöki Szinódust. Nem lehet ezen csodálkozni, hiszen a Zsinat megnyitásának huszadik évfordulója óta könyvek tucatjai, tanulmányok százai, cikksorozatok, különböző konferenciák előadásai — túlnyomórészt kritikussul — elemezték a II. Vatikáni Zsinat eredményeit és kudarcait. Már ezekben az elemzésekben is felmerült a „revízió” gondolata. Az, hogy valamiféle magasszintű fórumon kellene megvizsgálni: mi az, ami a Zsinat elveiből megállta az idők próbáját és tovább kell fejleszteni, s mi az, ami kudarcot vallott? Minden bizonnyal II. János Pál pápának is sok töprengésébe került, hogy eltérve a régebbi egyházi gyakorlattól — a jubileumok huszonöt éves ciklusainak rendszerétől — előbbre hozza a Zsinat befejezésének megünneplését. Végül is úgy döntött, hogy összehívja a Rendkívüli Püspöki Szinódust azzal a rendeltetéssel, hogy a világegyház püspöki konferenciáinak elnökeivel, a Római Kúria főhivatalainak tisztségviselőivel, a keleti egyházak és a szerzetesrendek képviselőivel, meghívott szakértőkkel együtt megünnepeljék a Zsinat befejezésének huszadik évfordulóját és számot vessenek a Zsinat eredményeivel. Valójában csak a szinódus összehívásának kihirdetése után szabadult el a találgatások és jósolgatások áradata: mire fog szolgálni ez a szinódus? A legszélsőségesebb feltételezéstől, hogy ti. a pápa pontot tesz, azaz „eltemeti” a zsinatot — egészen odáig, hogy „az ünneplés csupán a felkorbácsolt kedélyek lecsillapítására szolgáló balzsam lesz!” Ezek a találgatások és jósolgatások azért valamire mégiscsak hasznosnak bizonyultak. Mindenekelőtt az európai helyi egyházakban kezdték komolyan venni ennek a Rendkívüli Szinódusnak a jelentőségét, méghozzá a Zsinat értékeinek újra történő átgondolásával és annak a felelősségnek a mélyreható átérzésével, hogy éppen a mai időkben mennyi kára származnék az egyháznak a zsinat mögé való visszalépéssel, egy olyan „restaurációval”, ami valamit megtartana, valamit pedig elvetne annak a zsinatnak a tanításából, amely annak idején valóban ■történelmi szükségszerűségből jött létre. De az utolsó pillanatig mégis „hiábavaló erőfeszítésnek” tűnhetett egyes európai püspöki konferenciák, más katolikus csoportosulások és tekintélyes főpapok, valamint teológusok nagyon is határozott állásfoglalása a zsinat mellett. Különösen a sajtóban az volt a vélemény, hogy a szinóduson majd „nem lesz hangjuk” az atyáknak. Az atyáknak volt hangjuk a szinóduson, méghozzá igen határozott, bátran szókimondó, a válságokat el nem kendőző, a zsinati eredményeket is értékelő hangjuk, de erről a későbbiek folyamán szeretnénk tájékoztatni olvasóinkat. Most arról a „meglepetésről” szeretnénk csak szólni, ami a meglepetésvárókat alaposan meglepte. Ez pedig a szinódus összefoglaló jelentésének mindjárt az elején olvasható, és így szól: „A most összehívott szinódus célja ez volt: ünnepelni, megerősíteni és továbbfejleszteni a II. Vatikáni Zsinatot. Hálával állapíthatjuk meg, hogy Isten segítségével valóban elértük ezt a célt. Egy szívvel és lélekkel ünnepeltük a II. Vatikáni Zsinatot, mint Isten kegyelmét és a Szentlélek ajándékát, ami számtalan gyümölcsöt termett a világegyház és a részegyházak, valamint korunk emberisége javára. Együttesen és nagy örömmel állapítjuk meg azt is, hogy a zsinat törvényes és érvényes kifejezése, hathatós közvetítése volt a hit letéteményének, amit a Szentírás és az egyház élő hagyományai tartalmaznak. Éppen ezért elhatároztuk, hogy tovább haladunk a zsinat által kijelölt úton. Teljes egyetértéssel ismertük fel annak szükségét, hogy szorgalmazzuk a zsinat tanításának minél teljesebb megismertetését és alkalmazását, ideértve az okmányoknak nemcsak betűit,hanem szellemét is. Csakis ily módon jutunk előbbre a zsinat befogadásában, szellemének érvényesülésében és gyakorlati alkalmazásában.” De szólni kell itt egy másfajta meglepetésről is, ami nemcsak a szokatlanul nagy létszámban és a világ minden részéről Rómába gyülekezett újságírók seregét hökkentette meg, de úgy gondolom, azokat a hívő katolikusokat is elgondolkoztatja, akik mostanában azt várják az egyháztól, hogy a világ mai hatalmi erőinek környezetében úgy jelenjék meg, mint „a leghatalmasabb”. Bizonyos, hogy ennek a várakozásnak nem felel meg a szinódusnak az az ajánlása, amit egészen hétköznapi prózaisággal így lehetne kimondani: az egyház legyen még vallásosabb mint eddig volt, ha a világ megszentelésének eszköze akar lenni! Mert mi mást akarna mondani a záróokmány II. fejezetének 3. pontja, amely ezt a címet viseli: „Általános meghívás az életszentségre”? Idézem: „Az egyház egyszerre Krisztus misztériuma, a megszentelődés jele és intézménye. Ezért hangsúlyozta a zsinat, hogy minden hívő meghívatott az életszentségre (Lumen gentium 5.). Az életszentségre való meghívás a szívnek bensőséges megtérését követeli meg, és azt, hogy részt vegyünk a háromságos és egy Isten életében. Aki ily módon tölti be az ember vágyait. Éppen a mi korunkban, amikor annyian élik át a belső kiüresedést és az ebből eredő lelki krízist, az egyháznak hathatósan kell kifejlesztenie a bűnbánat, az engesztelés, az imádság, az adoráció, az áldozat, önmagunk odaajándékozása, a szeretet, az igazság érzékét. Az egyház egész történelme során a szentek voltak azok, akik a legnehezebb életkörülmények között is fel tudták tárni a megújulás forrásait. Ma is nagy szükségünk van szentekre, és kérjük is Istentől a szenteket. Nagy felelősséget hordoznak azok az intézmények, amelyek az életszentség munkái éi, hogy az evangéliumi tanácsok alapján minél tökéletesebben töltsék be különleges küldetésüket az egyházban, és nekünk az a feladatunk, hogy bátorítsuk őket ebben a küldetésben. Az apostolkodó mozgalmak és a lelkiség új mozgalmai nagy reménnyel tölthetnek el bennünket, amennyiben vigyáznak arra, hogy megmaradjanak az egyház közösségében. A világiakra nagy szerep vár a mai egyházban; mindenkire a maga mindennapi elfoglaltságában (család, munkahely, világi tevékenységek, szabadidő stb.), hogy Krisztus világosságát gyújtsák fel környezetükben és átalakítsák a világot. A népi ájtatosságok, ha azoknak eredeti célját jól megértjük és kellőképpen alkalmazzuk, a szentség táplálékát nyújthatják Isten népének. Méltó, hogy erre nagyobb gondot fordítsanak a jövőben lelkipásztoraink...” Valóban. A világ optikáján át nézve az egyháznak ez a folyton megújított fogadkozása az életszentségre és a világ megszentelésére talán már „unalmasan mindig ugyanaz”. Mégis ez az egyház igazi próbatétele a mai világban. S akkor veszi őt komolyan a világ, ha ő maga ezt a fogadkozást nagyon komolyan veszi. (Folytatjuk.)