Új Ember, 1989 (45. évfolyam, 1/2217-53/2268. szám)
1989-02-26 / 9. (2225.) szám
»V . Mégis hogyan? ''Bevallom, idei nagyböjtömet megjelölte Juhászné, a Nők Lapja budapesti olvasója (4. szám), „Hitek, keresések” címmel közreadott levelével. Gondolom, sok olvasónk is felfigyelt erre a levélre és gondolatokat ébresztett benne. Azok számára, akik nem olvasták, röviden összefoglalom Juhászné mondanivalóját és ehhez kapcsolom, milyen gondolatokat ébresztett bennem. Juhászné vallomása nem egyéni problémát tár fel. ő maga is írja: „Vajon ahányan kérdezik maguktól ugyanezeket nőtársaim és mennyire igényük ez?” Őt ugyanis az foglalkoztatja, hogy „a lelkieket, a lelkületünket is valahogy rendezni kellene.” De mégis hogyan? 1956-ban született. Eddig a családjának, munkájának élt. De ma már azt is szeretné tudni, hogy „milyen a lelki akaratom és ebbe milyen hit adja az alapot?” Szülei — a „kettős nevelést” elkerülendő — nem nevelték vallásosan. Persze azért szigorú erkölcsi normák érvényesültek nevelésében. A református dédmama többször elvitte istentiszteletre, egy apáca nagynéni megkereszteltette titokban katolikus szertartás szerint, lenyűgözte olykor a bazilikai liturgia. 45-től párttag apja mindig arra intette, lelkiismerete szerint döntsön életproblémáiban. „De hogyan döntsék?” „Emberi tehetségeinken túl a Mindenhatóhoz fordulunk...” „Jelenleg alapvetően materialista vagyok, egy kicsit erdélyi protestáns, megkeresztelt katolikus és zsidó is a hatodik, vagy hetedik ízből való, és egy kicsit fatalista is.” Első gondolatom volt a levél olvastán: hol, konkrétan milyen lehetőséget kínál egyházunk Budapesten Juhásznénak és sok-sok társának arra, hogy megismerje a keresztény üzenetet? Közzé kellene tenni egy ilyen „műsort”, hol, ki, milyen témáról, milyen hallgatóságot „megcélozva” tart sorozatot, kurzust, ahová be lehet kapcsolódni. Hiszen vannak ilyenek, csak nem lehet tudni, csupán szűkebb körben. Hozzászoktunk ahhoz, hogy semminek ne legyen „füstje”, „nehogy baj legyen belőle”. Talán itt volna az ideje a jobb, szervezettebb információnak. Nemcsak Juhászné, de mindnyájan többé-kevésbé tájékozatlanok vagyunk a hit dolgaiban, pedig templomba járunk. Rászorulunk ismereteink bővítésére, méginkább korszerűsítésére, és nagyon rászorulunk arra, hogy felmerülő kérdéseink, kételyeink „végére tudjunk járni”. Sokat beszélünk mostanában a „felnőtt oktatás” szükségességéről és szervezettebben meg is indult már, de még nincs elég híre, nem jutott tudomására mindazoknak, akik keresnek. A levél olvastán azonban nem csak ilyen, a vallási információ megfelelő propagálására vonatkozó gondolataim támadtak. Felmerült bennem a kérdés, hogy ha szerencsénkre meg is „spórolhattuk” itt a hazai egyházunkban a zsinat utáni korszak egyházi, teológiai „túlkapásait”, szélsőséges kísérleteit, vajon „megspórolhatjuk-e” a zsinati szellemet, a zsinati teológia szolid, rendszeres beépülését egyházi közgondolkodásunkba? Azért merült fel bennem ez a kérdés, mert van két nyugtalanító adatom. Az 1968-ban írt ún. Holland Katekizmus, csak most, húsz évvel később jelenhetett meg magyarul, akkor is Újvidéken, következésképp nehezebben beszerezhető. Annak idején rengeteget olvashattuk, hogy „milyen eretnek”, pedig csak néhány megjegyzéssel korrigálta a felülvizsgálatára kiküldött bíborosi bizottság, tehát egészében inkább pozitív lett volna, ha már húsz éve használhatnánk. A másik adatom, hogy a „II. Vatikáni Zsinat tanítása” című kötet, amely egyedül tartalmazza az öszszes zsinati dokumentumot magyar nyelven, nagyon szolid kommentárokkal, eddig összesen 7000 példányban jelent meg és kelt el. Ez azt sejteti, hogy a zsinati dokumentumokat alig ismeri helyi egyházunk. Van mit „behoznunk” ... Dehát a keresők — Juhászné és mi mindnyájan — nem csak hitismeretekben kívánnak tájékozódni. Juhászné is ezt kérdezi: „A kiegyensúlyozott lelki erő, valamilyen hit elfogadása, vajon jobb alapot adna az élet nehézségeinek elviseléséhez, a közös erőfeszítésekhez?” Igen, mindenki keresi az egyházközségeket, egyházi közösségeket, amelyek persze örvendetes módon vannak, élnek, már nem mindenütt csak „hivatalos órákat” tartó „irodát” jelent a plébánia, városokban sem. (Szükséges az iroda, és a hatóság, de nem szeretjük, ha az egyházi életben előtérbe kerül, az élő közösség rovására.) De vajon túlzok-e, amikor azt állítom, hogy e téren is van mit „behoznunk”? Nagyon tisztelem Juhásznét, ismeretlenül is. Bátran megfogalmazta problémáját, ezzel jelét adta, hogy mennyire komolyan, „existenciálisak’ keres. Biztosan előbbre tart, mint akárhányan közülünk, akik — mivel birtokon belül tudjuk magunkat — alig keressük a jobbat, mélyebb és teljesebb kapcsolatot Urunkkal. Sajnálom is Juhásznét, mivel őt és ki tudja, hány százezer kortársát, akiket meg akartak óvni a „kettős neveléstől”, csak a szülői nevelés eligazító erejétől „óvhatták meg”. (Ne ítélkezzünk persze szülei felett, hiszen ők is neveltetésükben kapták azt a „készséget”, hogy félelmükben feladják szülői jogaikat.) Sajnálom Juhásznét mert — mint írja — az elmúlt tíz év nem adott biztos alapot a választásához. Mégis nagy most a jelentősége, hogy félelem nélkül, szabadon, okosan és szívvel keresse — nem a személytelen igazságot — hanem „emberszerető Istenünket”. Rosdy Pál Kitárták ajtajukat Istennek Ezzel a címmel jelent meg nemrég Párizsban (367 lapon) P. André Léve újabb interjúkötete (Ils ont ouvert leur porté á Dieu, Centurion, 1988). Az asszumpcionista szerzetespap, neves újságíró, több katolikus lap munkatársa, illetve volt főszerkesztője most 65 beszélgetést közöl: neves és ismeretlen személyek vallomásait az istenkeresésről. (Több más könyv után 1985-ben már közzétette Ha Istenről beszélnénk című interjúkötetét, amelyből válogatásit közöltem Arcod keresem, című könyvemben.) Ez az újab interjúsorozat, amely a La Croix című katolikus napilapban jelent meg, reménységre hangol bennünket. A megkérdezett nők és férfiak, híres szakemberek vagy egyszerű családanyák, dolgozók, Isten-tapasztalatukról, emberi feladatukról, testvéreikkel való kapcsolatukról, túlvilághitükről vallanak. Lehetetlen itt pár bekezdésben érzékeltetnünk a könyv gazdagságát; éppen csak ízelítőt adunk néhány vallomásból, remélve, hogy valamelyik magyar katolikus kiadó megjelenteti az egészet. Isten „Annyira éhezem Istent, hogy földön kúszva is keresném őt mindenfelé, bármit is mondott róla bárki.” (Zohra, mohamedán-keresztény nő.) — „Istennek nincs szüksége sem a mi imáinkra, sem szabálytartásunkra; azt akarja, hogy boldogok legyünk a vele való közösség révén.” (Clare Teresa nővér.) — „Ismerem Jézus Krisztust, minthogy úgy akarok küzdeni, mint ő.” (Xavier, szakszervezeti vezető.) — „Az Egyházat nem távolról kell megítélni, hanem építeni kell.” (Michel Tanguy.) — „A papok egyre kevesebben lesznek; arra van szükség, hogy egyre jobban hasonlítsanak Jézus Krisztusra.” (Darry Cowl.) — „A szerzetesek és szerzetesnők számára nincs nyugdíjba vonulás: a végsőkig szenvedélyesen keressük a lehetőséget, hogy megismétessük Jézus Krisztust.” (Cécile nővér.) Az emberi feladat P. Valadier jezsuita, az Études főszerkesztője többek között ezeket jegyezte meg: „Életünk ürességében is megélhetjük Isten gyermekei életét. A rendkívüli ez: a legközönségesebb mindennapi életünk, amelyet Jézus értékessé tett: ő maga is megélte ezt a mindennapi életet.” „Istennel sohasem rendezett a viszonyunk, de ő mindig szeret bennünket.” — P. Congar neves domonkos teológus, aki már évek óta tolókocsihoz van kötve, az interjú elején kijelenti: „Kétségtelenül ezt mondhatom: Szeretem Istent. Gondolok itt a Jánosevangélium záradékára, ahol Jézus ezt kérdezi Pétertől: »Szeretsz engem?« Péter válasza: »Igen, te tudod, hogy szerették téged.« Ezt teljes őszinteséggel és igazsággal én is elmondhatom. De én keveset használom a szeretet szót; kevésbé az érzelmek és a pszichológia síkján fejezem ki magamat, inkább az engedelmes bizalomra gondolok. Szerető engedelmesség, igen, ahogy ezt a zsoltárok is kifejezik.” „Isten felé a sebeken és sikertelenségeken át is közeledhetünk.” (Egy falusi pap.) — „Ha valaki elveszíti a bátorságot, ez annyi, mint ezt mondani Istennek: »Nem vagy jelen«, vagy »Nem létezel !«...” (P. Talec.) — „Úgy tekintek Krisztusra, mint olyan emberre, aki fellázadt mindaz ellen, ami eltapossa az életet, ami nehéz, ami megmerevedett. Az emberek azt hitték, élnek, de ő megmutatta, hogy igazában mit is jelent élni.” (Héléne.) Testvéreink „Közeli testvéredre vetett tekinteted fog majd megítélni.” (Michel del Castillo.) — „Nem lehet gyűlöletben élni, mert ez betegség.” (Babeth, elvált asszony.) — „Azt hiszem, hogy az emberek világa fantasztikusan nagyszerű lehetne, ha toleránsok lennének.” (Marina Vlady.) — „Az ember sohasem annyira Isten képmása, mint amikor megbocsát.” (Noél Colombier.) — „Egy nagyon gonosz emberrel szemben állva ezt mondom magamnak: Tégy úgy, mintha most született volna; kezdj vele elölről mindent, mintha még minden reménység lenne.” (Mme Soleil.) Túlvilág „Amit tudok, helyet készít annak, amit majd megtudok.” (Jean Guitton.) — „Ebben az évben 41 francia jezsuita meghalt. Ezt mondom magamban: igaz, valamennyiünknek ez a sorsa, és a koporsóba nem fér be sok, hacsak az nem, hogy szerettünk, és mindig tudunk szeretni.” (P. Manaranche S. J.) — „Halálomról beszélünk. Vagyis arról a boldogságról, hogy hamarosan belépek Isten örömébe.” (P. Dániel Fabre.) — „Meghalni természetes dolog, és nem rettenetes, amikor az ember a Feltámadásra gondolhat.” (Thérése.) — ..Parasztjaink elrettentőnek tartják a Paradicsomot, ahol az unalmas szemlélődés vár ránk. Szent Ágoston jobban kifejezi a valóságot: »Örökké vágyakoznak arra, amit birtokolnak.« Örök vágy, mily megújulás! Mindig ugyanaz a boldogító mámor, és sohasem ugyanaz!” (Gustave Thibon.) Szabó Ferenc S. J. V___________________________ A megtérés az életet jelenti Honnét a rossz a világban? És honnét van az erkölcsi rosszért járó szenvedés és büntetés? Amióta ember él a Földön, ez a kérdés mindig elevenen áll az érdeklődés középpontjában. S ahány válasz, annyi fajta. A legegyszerűbb a külső, ellenséges erőkre hárítani a felelősséget mindenben: a rossz emberekre, a Kísértére, aki még Jézust sem kímélte meg cselvetéseitől. A Biblia arra tanít minket, hogy az erkölcsi rossz gyökere bennünk van, rosszra hajló természetünkben, végső soron az emberiségnek — az áteredő bűn által „hagyományozott” — sérült természetében. Jézus szavai is erre a megállapításra engednek következtetni: „Azt hiszitek, hogy ezek a galileaiak bűnösebbek voltak, mint a többiek, azért, mert így jártak? Mondom nektek: nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, éppúgy elvesztek ti is mindnyájan” (Lk 13,1—9). Az üdvösség a teljes emberi boldogság önmagából az emberi természetből nem következik, mert emberi természetünk önmagában „bűnös”, vagyis bűnre hajló. A megváltás, a boldog élet kezdete tehát — Jézus szerint — a megtérés, a bűnbánat, az elfordulás a rossztól. Ezért szólít fel mindnyájunkat megtérésre a Megváltó nyilvános működésének kezdetén: „Térjetek meg ...” Ez minden vallási megújulás kezdete is, s nemcsak elméletileg, hanem gyakorlatilag is: „Három év óta mindig jövök, hogy gyümölcsöt keressek ezen a fügefán, de nem találok. Vágd ki! Miért foglalja itt a helyet?” A bűnbánat, a megtérés elsőkelléke”: önmagunk helyes értékelése, bűnös mivoltunk elismerése, öntörvényűségünk „feladása”. Annyi szó, annyi súlyos feladat, röviden így lehetne öszszefoglalni: alázatos bűnbánat. Nem elég felismerni gyönge, bűnös mivoltunkat, nem elég tudni, hogy nem vagyunk tökéletesek. Legtöbbször ennek a „bűnös állapotnak” a felismerésével fel is mentjük magunkat a felelősség alól, sőt sokszor mentegetjük magunkat a külső számonkéréskor: szituációra, kényszerhelyzetre, „parancsra cselekedtem” stb.-re hivatkozva. • Ez még nem bűnbánat, nem a megtérés kezdete, ellenkezőleg: öntörvényűségünk érvelése, a megtérés lehetőségének az elhárítása. Aki ugyanis abszolút és menthetetlen törvényszerűséget lát a rosszban, nem ismeri fel a megváltás lehetőségét és szükségességét, azét a megváltásét, amely Istentől jön segítségünkre Jézus Krisztus által és az Egyházra révén. Aki viszont nem önmagába, hanem Istenbe helyezi élete bizalmát és szabadulási törekvésének reményét, az nem elégszik meg önmaga bűnösségének elismerésével, és még kevésbé fogadja megnyugvással ezt a „helyzetet”, hanem szabadságra és tisztaságra vágyik. Isten felé fordul és Hozzá törekszik élete minden mozzanatával, teljes odaadásával. Ez a fordulat a megtérés teljeségéhez tartozik. Az Isten ajándékozta hit által, valamint az Isten üzenete által felismerjük Jézus Krisztusban a Megváltót és Üdvözítőt, s a megtérésben Hozzá kapcsolódunk. Ez a Jézus hirdette bűnbánat és megtérés teljes tartalma, életünk alapvető fordulata. A megtérésre minden embernek szüksége van, mert nélküle nem tudja elérni teljes boldogságát, üdvösségét. A szekuláris gondolkodás azt hirdeti: az ember önmagában hordja sorsát, boldogságát és boldogtalanságát, szerencséjét vagy tragédiáját. A krisztusi gondolkodás ezzel szemben Istenben látja a boldogság forrását és megvalósulását, a keresztény ember nyitott lélekkel várja Isten ajándékait és megváltó akaratának beteljesedését. Számára a megtérés valóban az életet jelenti. Csanád Béla A hivő keresztény ember, amidőnIstenéről szól, vagy őrá gondol, egyszerre tudja, hogy a megközelíthetetlen titokról s ugyanakkor az emberhez Végtelenül közelálló Istenről ítész tanúságot. S bár az elméhez képtelen a közte és Isten között levő távolságot áthidalni ,— ezt a lépést megtette helyette valaki más, maga az Isten, aki szeretetből emberré lett, embersorsot vállalt. Az az Isten, akiről hitünk beszél, akiről ő maga szól kinyilatkoztatásában, a mindig nagyobb és örökre felfoghatatlan Isten, s aki mégis, mindanynyiunk jó Atyja. Szennay András Tanúskodó kötetek A 2. világháború idején német befolyási övezethez tartozó országokban nem volt még egy olyan német nyelvű sajtóorgánum, amely oly nyíltan és bátran merte volna bírálni Hitlert és a nemzetiszocializmust, mint a katolikus „Die Donau” hetilap. Megjelenésének szinte első számától kezdve népellenes ideológiának bélyegezte a fajelméletet, vitába száll a hazai és külföldi fasiszta lapokkal, és a villámháború sikereinek csúcspontján megjósolta a náci Németország bukását. A német Külügyi Hivatal Politikai Levéltárának magyar anyagában se szeri, se száma a tiltakozó jegyzékeknek, melyek a Die Donau elhallgattatását követelik a magyar kormánytól. A lap egyes cikkeit a háború éveiben több alkalommal ismertette a londoni rádió is. A Donaut az apatini Jézus Szíve templom vikáriusa, Berencz Ádám káplán szerkesztette és adta ki 1935—1944-ig. A német hadsereg bevonulása után a lapot betöltötták, Berenczet letartóztatta a Gestapo. Az előfizetők közül ekkor sokan félelmükben megsemmisítették a még birtokukban levő példányokat. A páratlan értékű sajtóorgánum tíz teljes évfolyama egyetlen európai könyvtárban se lelhető fel, s ez igencsak megnehezíti a korszakot kutató történészek munkáját. Jelen sorok írójának azonban sikerült egy Ulm környéki falucskában rábukkannia a Donau hiánytalan évfolyamaira. Donaustettenben él ma is az a Merkl Mihály katolikus lelkész, aki Apatinban egy ideig szerkesztőtársa volt Berencznek, s a nagy világégésben, Berencz elhurcolása után sikerült megmentenie a Donaut. Merkl plébános úr — valamikor maga is kalocsai egyházmegyés — most fölismerve a Donau jelentőségét a hazai katolikus történetírás számára, nemrégiben úgy határozott,, hogy a birtokában levő köteteket, minden ellenszolgáltatás nélkül a kalocsai érsekség könyvtárának adományozza. (S mert tudomására jutott, hogy az érseki iroda másológépei is elhasználódtak, ajándékát megtoldotta egy fénymásolóval is.) A katolikus „Donau’.’ jelentős szerepet játszott abban, hogy hazai németségünk nem szolgálta ki maradéktalanul Hitlert és a nemzetiszocializmust. Hogy ezt mennyire nem lehet elvitatni, arról fényesen tanúskodnak a Donatinak a kalocsai érsekség könyvtárába megérkezett kötetei. Berencz Ádám tíz kemény évig tartó náciellenes küzdelmének története immár a hazai kutatóknak rendelkezésére áll. Hetényi Varga Károly i1/Ue* 3