Új Ember, 1989 (45. évfolyam, 1/2217-53/2268. szám)

1989-02-26 / 9. (2225.) szám

»V . Mégis hogyan? ''Bevallom, idei nagyböjtömet megjelölte Juhászné, a Nők Lapja budapesti olvasója (4. szám), „Hitek, keresések” címmel közreadott levelével. Gondolom, sok olvasónk is felfigyelt erre a levélre és gondola­tokat ébresztett benne. Azok számára, akik nem ol­vasták, röviden összefoglalom Juhászné mondaniva­lóját és ehhez kapcsolom, milyen gondolatokat éb­resztett bennem. Juhászné vallomása nem egyéni problémát tár fel. ő maga is írja: „Vajon ahányan kérdezik maguktól ugyanezeket nőtársaim és mennyire igényük ez?” Őt ugyanis az foglalkoztatja, hogy „a lelkieket, a lelkületünket is valahogy rendezni kel­lene.” De mégis hogyan? 1956-ban született. Eddig a családjának, munkájának élt. De ma már azt is sze­retné tudni, hogy „milyen a lelki akaratom és eb­be milyen hit adja az alapot?” Szülei — a „kettős nevelést” elkerülendő — nem nevelték vallásosan. Persze azért szigorú erkölcsi normák érvényesültek nevelésében. A református dédmama többször elvit­te istentiszteletre, egy apáca nagynéni megkeresztel­tette titokban katolikus szertartás szerint, lenyűgözte olykor a bazilikai liturgia. 45-től párttag apja min­dig arra intette, lelkiismerete szerint döntsön élet­­problémáiban. „De hogyan döntsék?” „Emberi tehe­tségeinken túl a Mindenhatóhoz fordulunk...” „Je­­­­lenleg alapvetően materialista vagyok, egy kicsit er­délyi protestáns, megkeresztelt katolikus és zsidó is a hatodik, vagy hetedik ízből való, és egy kicsit fa­talista is.” Első gondolatom volt a levél olvastán: hol, konkrétan milyen lehetőséget kínál egyházunk Budapesten Juhásznénak és sok-sok társának arra, hogy megismerje a keresztény üzenetet? Köz­zé kellene tenni egy ilyen „műsort”, hol, ki, milyen témáról, milyen hallgatóságot „megcélozva” tart so­rozatot, kurzust, ahová be lehet kapcsolódni. Hiszen vannak ilyenek, csak nem lehet tudni, csupán szű­­kebb körben. Hozzászoktunk ahhoz, hogy semminek ne legyen „füstje”, „nehogy baj legyen belőle”. Ta­lán itt volna az ideje a jobb, szervezettebb informá­ciónak. Nemcsak Juhászné, de mindnyájan többé-kevésbé tájékozatlanok vagyunk a hit dolgaiban, pedig templomba járunk. Rászorulunk ismereteink bővíté­sére, méginkább korszerűsítésére, és nagyon rászo­rulunk arra, hogy felmerülő kérdéseink, kételyeink „végére tudjunk járni”. Sokat beszélünk mostanában a „felnőtt oktatás” szükségességéről és szervezetteb­ben meg is indult már, de még nincs elég híre, nem jutott tudomására mindazoknak, akik keresnek. A levél olvastán azonban nem csak ilyen, a vallási információ megfelelő propagálására vonatkozó gondolataim támadtak. Felmerült bennem a kérdés, hogy ha szerencsénkre meg is „spórolhattuk” itt a hazai egyházunkban a zsinat utáni korszak egyházi, teológiai „túlkapásait”, szél­sőséges kísérleteit, vajon „­megspórolhatjuk-e” a zsinati szellemet, a zsinati teológia szolid, rendsze­res beépülését egyházi közgondolkodásunkba? Azért merült fel bennem ez a kérdés, mert van két nyug­talanító adatom. Az 1968-ban írt ún. Holland Kate­kizmus, csak most, húsz évvel később jelenhetett meg magyarul, akkor is Újvidéken,­­ következés­képp nehezebben beszerezhető. Annak idején renge­teget olvashattuk, hogy „milyen eretnek”, pedig csak néhány megjegyzéssel korrigálta a felülvizsgálatára kiküldött bíborosi bizottság, tehát egészében inkább pozitív lett volna, ha már húsz éve használhatnánk. A másik adatom, hogy a „II. Vatikáni Zsinat taní­tása” című kötet, amely egyedül tartalmazza az ösz­­szes zsinati dokumentumot magyar nyelven, nagyon szolid kommentárokkal, eddig összesen 7000 példány­ban jelent meg és kelt el. Ez azt sejteti, hogy a zsi­nati dokumentumokat alig ismeri helyi egyházunk. Van mit „behoznunk” ... Dehát a keresők — Juhászné és mi mindnyájan — nem csak hitismeretekben kívánnak tájékozódni. Ju­hászné is ezt kérdezi: „A kiegyensúlyozott lelki erő, valamilyen hit elfogadása, vajon jobb alapot adna az élet nehézségeinek elviseléséhez, a közös erőfeszí­tésekhez?” Igen, mindenki keresi az egyházközsége­ket, egyházi közösségeket, amelyek persze örvende­tes módon vannak, élnek, már nem mindenütt csak „hivatalos órákat” tartó „irodát” jelent a plébánia, városokban sem. (Szükséges az iroda, és a hatóság, de nem szeretjük, ha az egyházi életben előtérbe ke­rül, az élő közösség rovására.) De vajon túlzok-e, amikor azt állítom, hogy e téren is van mit „behoz­nunk”? Nagyon tisztelem Juhásznét, ismeretlenül is. Bátran megfogalmazta problémáját, ezzel jelét adta, hogy mennyire komolyan, „existenciáli­­sak­’ keres. Biztosan előbbre tart, mint akárhányan közülünk, akik — mivel birtokon belül tudjuk ma­gunkat — alig keressük a jobbat, mélyebb és telje­sebb kapcsolatot Urunkkal. Sajnálom is Juhásznét, mivel őt és ki tudja, hány százezer kortársát, akiket meg akartak óvni a „ket­tős neveléstől”, csak a szülői nevelés eligazító erejé­től „óvhatták meg”. (Ne ítélkezzünk persze szülei fe­lett, hiszen ők is neveltetésükben kapták azt a „készséget”, hogy félelmükben feladják szülői jogai­kat.) Sajnálom Juhásznét mert — mint írja — az elmúlt tíz év nem adott biztos alapot a választásá­hoz. Mégis nagy most a jelentősége, hogy félelem nélkül, szabadon, okosan és szívvel keresse — nem a személytelen igazságot — hanem „emberszerető Istenünket”. Rosdy Pál Kitárták ajtajukat Istennek Ezzel a címmel jelent meg nemrég Párizsban (367 lapon) P. André Léve újabb interjúkötete (Ils ont ouvert leur porté á Dieu, Centurion, 1988). Az asszumpcionista szerzetespap, neves újságíró, több katolikus lap munkatársa, illetve volt fő­­szerkesztője most 65 beszélgetést közöl: neves és ismeretlen személyek vallomásait az istenkeresés­ről. (Több más könyv után 1985-ben már közzé­tette Ha Istenről beszélnénk című interjúkötetét, amelyből válogatásit közöltem Arcod keresem, című könyvemben.) Ez az újab interjúsorozat, amely a La Croix című katolikus napilapban jelent meg, remény­ségre h­angol bennünket. A megkérdezett nők és férfiak, híres szakemberek vagy egyszerű család­anyák, dolgozók, Isten-tapasztalatukról, emberi feladatukról, testvéreikkel való kapcsolatukról, túl­világhitükről vallanak. Lehetetlen itt pár bekez­désben érzékeltetnünk a könyv gazdagságát; ép­pen csak ízelítőt adunk néhány vallomásból, re­mélve, hogy valamelyik magyar katolikus kiadó megjelenteti az egészet. Isten „Annyira éhezem Istent, hogy földön kúszva is keresném őt mindenfelé, bármit is mondott róla bárki.” (Zohra, mohamedán-keresztény nő.) — „Istennek nincs szüksége sem a mi imáinkra, sem szabálytartásunkra; azt akarja, hogy boldo­gok legyünk a vele való közösség révén.” (Clare Teresa nővér.) — „Ismerem Jézus Krisztust, mint­hogy úgy akarok küzdeni, mint ő.” (Xavier, szak­­szervezeti vezető.) — „Az Egyházat nem távolról kell megítélni, hanem építeni kell.” (Michel Tan­guy.) — „A papok egyre kevesebben lesznek; arra van szükség, hogy egyre jobban hasonlítsanak Jé­zus Krisztusra.” (Darry Cowl.) — „A szerzetesek és szerzetesnők számára nincs nyugdíjba vonulás: a végsőkig szenvedélyesen keressük a lehetőséget, hogy megismétessük Jézus Krisztust.” (Cécile nő­vér.) Az emberi feladat P. Valadier jezsuita, az Études főszerkesztője többek között ezeket jegyezte meg: „Életünk üres­ségében is megélhetjük Isten gyermekei életét. A rendkívüli ez: a legközönségesebb mindennapi életünk, amelyet Jézus értékessé tett: ő maga is megélte ezt a mindennapi életet.” „Istennel soha­sem rendezett a viszonyunk, de ő mindig szeret bennünket.” — P. Congar neves domonkos teoló­gus, aki már évek óta tolókocsihoz van kötve, az interjú elején kijelenti: „Kétségtelenül ezt mond­hatom: Szeretem Istent. Gondolok itt a János­­evangélium záradékára, ahol Jézus ezt kérdezi Pétertől: »Szeretsz engem?« Péter válasza: »Igen, te tudod, hogy szerették téged.« Ezt teljes őszin­teséggel és igazsággal én is elmondhatom. De én keveset használom a szeretet szót; kevésbé az érzelmek és a pszichológia síkján fejezem ki ma­gamat, inkább az engedelmes bizalomra gondolok. Szerető engedelmesség, igen, ahogy ezt a zsoltá­rok is kifejezik.” „Isten felé a sebeken és sikertelenségeken át is közeledhetünk.” (Egy falusi pap.) — „Ha valaki elveszíti a bátorságot, ez annyi, mint ezt mon­dani Istennek: »Nem vagy jelen«, vagy »Nem lé­tezel !«...” (P. Talec.) — „Úgy tekintek Krisz­tusra, mint olyan emberre, aki fellázadt mindaz ellen, ami eltapossa az életet, ami nehéz, ami megmerevedett. Az emberek azt hitték, élnek, de ő megmutatta, hogy igazában mit is jelent élni.” (Héléne.) Testvéreink „Közeli testvéredre vetett tekinteted fog majd megítélni.” (Michel del Castillo.) — „Nem lehet gyűlöletben élni, mert ez betegség.” (Babeth, el­vált asszony.) — „Azt hiszem, hogy az emberek világa fantasztikusan nagyszerű lehetne, ha tole­ránsok lennének.” (Marina Vlady.) — „Az ember sohasem annyira Isten képmása, mint amikor megbocsát.” (Noél Colombier.) — „Egy nagyon gonosz emberrel szemben állva ezt mondom ma­gamnak: Tégy úgy, mintha most született volna; kezdj vele elölről mindent, mintha még minden reménység lenne.” (Mme Soleil.) Túlvilág „Amit tudok, helyet készít annak, amit majd megtudok.” (Jean Guitton.) — „Ebben az évben 41 francia jezsuita meghalt. Ezt mondom magam­ban: igaz, valamennyiünknek ez a sorsa, és a koporsóba nem fér be sok, hacsak az nem, hogy szerettünk, és mindig tudunk szeretni.” (P. Ma­na­­ranche S. J.) — „Halálomról beszélünk. Vagyis arról a boldogságról, hogy hamarosan belépek Is­ten örömébe.” (P. Dániel Fabre.) — „Meghalni természetes dolog, és nem rettenetes, amikor az ember a Feltámadásra gondolhat.” (Thérése.) — ..Parasztjaink elrettentőnek tartják a Paradicso­mot, ahol az unalmas szemlélődés vár ránk. Szent Ágoston jobban kifejezi a valóságot: »Örökké vá­gyakoznak arra, amit birtokolnak.« Örök vágy, mily megújulás! Mindig ugyanaz a boldogító má­mor, és sohasem ugyanaz!” (Gustave Thibon.) Szabó Ferenc S. J. V___________________________ A megtérés az életet jelenti Honnét a rossz a világban? És honnét van az erkölcsi rosszért járó szenvedés és büntetés? Amióta ember él a Földön, ez a kérdés mindig elevenen áll az érdeklődés középpontjában. S ahány válasz, annyi fajta. A leg­egyszerűbb a külső, ellenséges erőkre hárítani a felelősséget mindenben: a rossz emberekre, a Kísértére, aki még Jézust sem­ kímélte meg cselvetéseitől. A Biblia arra tanít minket, hogy az erkölcsi rossz gyökere ben­nünk van, rosszra hajló termé­szetünkben, végső soron az em­beriségnek — az áteredő bűn által „hagyományozott” — sé­rült természetében. Jézus sza­vai is erre a megállapításra en­gednek következtetni: „Azt hi­szitek, hogy ezek a galileaiak bűnösebbek voltak, mint a töb­biek, azért, mert így jártak? Mondom nektek: nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, épp­úgy elvesztek ti is mindnyájan” (Lk 13,1—9). Az üdvösség a teljes emberi boldogság önmagából az emberi természetből nem követ­kezik, mert emberi természetünk önmagában „bűnös”, vagyis bűn­re hajló. A megváltás, a boldog élet kezdete tehát — Jézus sze­rint — a megtérés, a bűnbánat, az elfordulás a rossztól. Ezért szólít fel mindnyájunkat meg­térésre a Megváltó nyilvános működésének kezdetén: „Térje­tek meg ...” Ez minden vallási megújulás kezdete is, s nem­csak elméletileg, hanem gyakor­latilag is: „Három év óta min­dig jövök, hogy gyümölcsöt ke­ressek ezen a fügefán, de nem találok. Vágd ki! Miért foglalja itt a helyet?” A bűnbánat, a megtérés első­­kelléke”: önmagunk helyes ér­tékelése, bűnös mivoltunk elis­merése, öntörvényűségünk „fel­adása”. Annyi szó, annyi súlyos feladat, röviden így lehetne ösz­­szefoglalni: alázatos bűnbánat. Nem elég felismerni gyönge, bű­nös mi­voltunkat, nem elég tudni, hogy nem vagyunk tökéletesek. Legtöbbször ennek a „bűnös ál­lapotnak” a felismerésével fel is mentjük magunkat a felelősség alól, sőt sokszor mentegetjük magunkat a külső számonkérés­kor: szituációra, kényszerhely­zetre, „parancsra cselekedtem” stb.-re hivatkozva. • Ez még nem bűnbánat, nem a megtérés kez­dete, ellenkezőleg: öntörvényű­ségünk érvelése, a megtérés le­hetőségének az elhárítása. Aki ugyanis abszolút és menthetet­len törvényszerűséget lát a rosszban, nem ismeri fel a meg­váltás lehetőségét és szükséges­ségét, azét a megváltásét, amely Istentől jön segítségünkre Jézus Krisztus által és az­­ Egyházra révén. Aki viszont nem önma­gába, hanem Istenbe helyezi élete bizalmát és szabadulási tö­rekvésének reményét, az nem elégszik meg önmaga bűnösségé­nek elismerésével, és még kevés­bé fogadja megnyugvással ezt a „helyzetet”, hanem szabadságra és tisztaságra vágyik. Isten felé fordul és Hozzá törekszik élete minden mozzanatával, teljes oda­adásával. Ez a fordulat a meg­térés teljeségéhez tartozik. Az Isten ajándékozta hit által, va­lamint az Isten üzenete által felismerjük Jézus Krisztusban a Megváltót és Üdvözítőt, s a megtérésben Hozzá kapcsoló­dunk. Ez a Jézus hirdette bűn­bánat és megtérés teljes tartal­ma, életünk alapvető fordulata. A megtérésre minden ember­nek szüksége van, mert nélküle nem tudja elérni teljes boldog­ságát, üdvösségét. A szekuláris gondolkodás azt hirdeti: az em­ber önmagában hordja sorsát, boldogságát és boldogtalanságát, szerencséjét vagy tragédiáját. A krisztusi gondolkodás ezzel szemben Istenben látja a bol­dogság forrását és megvalósulá­sát, a keresztény ember nyitott lélekkel várja Isten ajándékait és megváltó akaratának betelje­sedését. Számára a megtérés valóban az életet jelenti. Csanád Béla A hivő keresztény ember, amidőn­­Istenéről szól, vagy őrá gondol, egyszerre tudja, hogy a megközelíthetetlen titokról s ugyanakkor az emberhez Végtelenül közel­álló Istenről ítész tanúságot. S bár az elméhez képtelen a közte és Isten között levő távolságot áthidalni ,— ezt a lépést megtette helyette valaki más, maga az Isten, aki szeretetből emberré lett, embersorsot vállalt. Az az Isten, akiről hitünk beszél, akiről ő maga szól kinyilatkoztatásában, a mindig nagyobb és örökre felfoghatatlan Isten, s a­ki m­égis, mindany­­nyiunk jó Atyja. Szennay András Tanúskodó kötetek A 2. világháború idején német be­folyási övezethez tartozó országok­ban nem volt még egy olyan német nyelvű sajtóorgánum, amely oly nyíltan és bátran merte volna bí­rálni Hitlert és a nemzetiszocia­lizmust, mint a katolikus „Die Do­nau” hetilap. Megjelenésének szinte első számától kezdve népellenes ideológiának bélyegezte a fajelméle­tet, vitába száll a hazai és külföldi fasiszta lapokkal, és a villámhábo­rú sikereinek csúcspontján megjó­solta a náci Németország bukását. A német Külügyi Hivatal Politikai Levéltárának magyar anyagában se szeri, se száma a tiltakozó jegyzé­keknek, melyek a Die Donau el­hallgattatását­ követelik a magyar kormánytól. A lap egyes cikkeit a háború éveiben több alkalommal ismertette a londoni rádió is. A Donaut az apatini Jézus Szíve templom vikáriusa, Berencz Ádám káplán szerkesztette és adta ki 1935—1944-ig. A német hadsereg bevonulása után a lapot betöltöt­­ták, Berenczet letartóztatta a Ges­­­tapo. Az előfizetők közül ekkor so­kan félelmükben megsemmisítették a még birtokukban levő példá­nyokat. A páratlan értékű sajtóor­gánum tíz teljes évfolyama egyetlen európai könyvtárban se lelhető fel, s ez igencsak megnehezíti a kor­szakot kutató történészek munkáját. Jelen sorok írójának azonban sike­rült egy Ulm környéki falucskában rábukkannia a Donau hiánytalan évfolyamaira. Donaustettenben él ma is az a Merkl Mihály katolikus lelkész, aki Apatinban egy ideig szerkesztőtársa volt Berencznek, s a nagy világégésben, Berencz elhur­colása után sikerült megmentenie a Donaut. Merkl plébános úr — va­lamikor maga is kalocsai egyház­megyés — most fölismerve a Donau jelentőségét a hazai katolikus tör­ténetírás számára, nemrégiben úgy határozott,, hogy a birtokában levő köteteket, minden ellenszolgáltatás nélkül a kalocsai érsekség könyv­tárának adományozza. (S mert tu­domására jutott, hogy az érseki iroda másológépei is elhasználódtak, ajándékát megtoldotta egy fénymá­solóval is.) A katolikus „Donau’.’ jelentős sze­repet játszott abban, hogy hazai németségünk nem szolgálta ki ma­radéktalanul Hitlert és a nemzeti­szocializmust. Hogy ezt mennyire nem lehet elvitatni, arról fényesen tanúskodnak a Donatinak a kalocsai érsekség könyvtárába megérkezett kötetei. Berencz Ádám tíz kemény évig tartó náciellenes küzdelmének története immár a hazai kutatók­nak rendelkezésére áll. Hetényi Varga Károly i1/Ue* 3

Next