Új Ember, 1996 (52. évfolyam, 1/2476-52/2527. szám)

1996-10-20 / 42. (2517.) szám

2 fif&mée^_______Katolikus szemmel_______1996. október 20. Lapszél Kormányváró A miniszterelnök október 10-én este úgy érezte, személyesen meg kell magyaráznia a megmagyarázhatatlant. Lehet, hogy idegessége miatt, de kiderült , magyarul is csak rengeteg hibával tudja kifejezni magát. Ami igazán megrémített, az határozott kijelentése volt, mellyel szándéka szerint — gondolom — a közvéleményt próbálta megnyugtatni: „Garanciát vállalok arra, hogy ha a korrupció legkisebb gyanúja is felmerül, ugyanolyan határozottsággal, ha tetszik könyörtelenséggel fogunk fellépni, mint tettük az ÁPV RT esetében.” A korrupció gyanúja már régen felmerült, a határozottság legalább fél évet késett, és kiváltója nem belső vizsgálat eredménye, hanem már kirobbant botrány volt, a könyörtelenség pedig nem mindig (csak) azokra sújt le, akikre kellene. — Ha tehát ez a garancia, akkor régen rossz. Kormányváró? Igen, várunk egy új, etikus, hiteles kormányt, mert a jelenlegi már eljátszotta a becsületét, s nem csak a mostani eset kapcsán. (H. G.) Megdöbbentő arányok Mérhetetlen nagyok a gazdasági különbségek az egyes országok között és országokon belül is. Olykor meg is mérik ezeket az arányokat, és a megdöbbentő adatok közül talán a legmegdöbbentőbb, hogy sokan, igen sokan már meg sem döbbennek ezeken. Egy adat az ENSZ fejlesztési programjának legutóbbi jelentéséből: A világ 358 leggazdagabb emberének jövedelme egyenlő a világ legszegényebb 2 milliárd 300 millió emberének, vagyis az emberiség 45 százalékának jövedelmével. Nálunk az utóbbi időszakban igen sokat emlegetett felzárkózást kevés területen sikerült elérni, de ezen — sajnos — sikerült. A jövedelmi különbségekben már „világszínvonalon” vagyunk. Azt állítják, hogy ez a piacgazdaság természetes velejárója. Mintha annak nem volna egy jelzős alakja: a szociális piacgazdaság. Ennek pedig éppen az a sajátossága, hogy szükség esetén beavatkozzék a kedvezőtlen folyamatokba, kiigazítsa a veszélyes és méltánytalan eltolódásokat. Alapvető feladata ez az államirányításnak az egészséges gazdaság kialakítása, az arányos közteherviselés, a rászorultak, a kiszolgáltatott helyzetben lévők, az élet elesettjeinek védelmében. Elmulasztása pedig tömegeket sújtó bűne. A jövedelmi arányok jelenlegi helyzete égbekiáltó vétke, alapvető változtatásokat sürgető kötelessége a világnak és az egyes országoknak. Sajnos Magyarországnak is. Neke— Mosolygós erőszakosság Adományokat gyűjtenek. Szerte az országban, de különösen Budapesten az ember lépten-nyomon szembe találja magát velük. Szinte észrevétlenül előtted teremnek. Akinek csak tehetik, elállják az útját, mosolyogva, s szelíd hangon előadják, hogy adományokat gyűjtenek templomukra, sőt egy egész völgyszakaszt be akarnak építeni, s kérdik, nem volna-e akár egyetlen forintod tervük támogatására. Ha elutasító választ kapnak, esetleg még arra kérnek, ismételd el utánuk ékes ismeretlen nyelven, hogy légy boldog!, s ez a jelenlévő gyermeked számára is szépen fog hangzani — mondják, s még hozzáteszik: ők igazán jót akarnak... Nem tudom. Én csak azt szeretném, hogy ne zaklassanak fölöslegesen, s anyanyelvemen kívánjak bárkinek boldogságot. Dicsértessék a Jézus Krisztus! p.7. Kanadai levél — kommentárral Kedves Főszerkesztő Úr! Már régóta készülök ezzel a levéllel (nyílt levéllel?) válaszolni augusztus 18-i „A magyarok királya" című cikkedre. Az érintett téma, a nemzet testéből kiszakadt, menekülni kényszerült magyarok sorsa, érthetően igen közelről érint. A kérdés itt „külföldön" helyzetünk és az idő múlásának megfelelően költőink, íróink „lángoló" szavai, érzései útján a feltámadás nélküli elmúlás tragédiáját vetíti elénk. Cikkedben Wass Albertet, Tűz Tamást idézted s én hozzá tehetném Márai Sándor Halott beszédét. Márai keserű lemondással, de félreérthetetlenül mondja ki, hogy mi egy jellegzetes kultúra, egy nemzettelenné vált jelentős közösség elmúlásának vagyunk részesei. Nem egyének, a Joe-ká, Jack-ekké vagy Steve-eké vált Józsefek, Jánosok vagy Istvánok elhalását siratjuk hanem azt, hogy a „külföldi" mintha egy kísérleti laboratóriummá vált volna ahol a nemzethalál folyamatát mutatják be, felgyorsított képekben de a hozzátartozók érdeklődése nélkül. Tapasztalatom az, s ezt Te jobban tudhatod: ha a külföldre kényszerült magyarok jövője egyáltalán említésre kerül otthon, az gyorsan a kommunisták 40 évében megszokott csend csattanójához vagy, s ez ma a legjobb eset, kényelmetlen s szégyenkező mit csinálhatunk visszavonulásához vezet. Az otthoni elfásulást a Kárpát medence magyar kisebbségei is érzik. Mint a vallás, a külföldi magyarok ügye is magánügy lett amiről legokosabb hallgatni. Megengedhető-e ez a csönd? Mintha a magyarság pusztulásának kérdése csak akkor jöhetne szóba ha a szegények, az éhesek eltűnnek az otthoni utcákról a materialista gazdagodás elérte célját. A szabad piacon nincs ára a magyar jövőnek? Pedig mi sem világosabb, hogy eredményt nem érhetünk el egyszerre az élet minden terén. Ugyancsak világos, hogy egy életképes népnek mindig és minden körülmények között van elég munkája keresni az utakat kultúrája, jellege fenntartásához, kiterjesztéséhez. A magyarság életképessége tudatában a mai tapasztalatoknak másutt kell keresni az okát. Elképzelheted, hogy cikked tartalma és újszerű beállítottsága meglepett, hiszen a külföldi magyarok sorsát Szent István már egy évezredet túlélő nemzetépítése valóságához kapcsolva a külföldi magyarok sorsának pillanatnyiságát domborította ki. Szent István „valósága" a szentistváni nemzethez szól s a nemzeti keretben van értelme. Szent István a külföldön élő felelősséget érző magyarokat minden bizonyára az egységes haza igéző képén túl olyan értelmes tettekre ösztönözhetné mint a nagyobb számú magyar vagy magyar származásúak településén már meglévő kultúrközpontok kibővítése az élő és mindig megújuló, magas színvonalú magyar kultúra bemutatására. A magyar művészek, a tudományos élet magas szintű iskolái, népi és sportegyesületek közreműködésével közös áldozatokkal közös rendezvényeket szervezhetnének magyarok s a befogadó nép számára. Gondolhatunk arra is, hogy kultúrközpontok útján diákcseréket vagy olyan nyelv-s magyarságismereti tanfolyamokat hívhatunk életre amelyek alkalmat adnak a többségi nyelvterület előnyeinek kihasználására a kulturális élet minden terén. Az ezzel járó munkát s a szükséges „kulturális adót" bizonyára vállalnák a külföldi magyarok, hiszen ez értelmet adna a magyarsághoz való tartozásuknak s magyarság számára hasznos, noha nem hivatalos képviseletüknek. Az ide vezető utak keresésének, e kérdéseknek tisztázásának, megvitatásának és a gyakorlati kivitelezés módjának megszervezése, ki tudja, talán a katolikus sajtó kezdeményezésére vár? Tisztelettel köszönt: Bácsalmási István * * * Bácsalmási István egyike azoknak a külföldre szakadt magyaroknak, akik megőrizték és felelősséggel vállalják magyarságukat, s ez semmiféle feszültséget nem okoz a befogadó nemzetbe történő beilleszkedésük természetes folyamatában. Levelében súlyos kérdéseket vet föl, amelyekre kötelességünk válaszolni. Talán az a gondolata döbbenthet rá hatalmas felelősségünkre, hogy a külföldi magyarság ügyével nem foglalkozunk súlya szerint. Teljes joggal hivatkozik a diktatúra idején hozott intézkedésekre, melyek következtében a külföldi magyarokkal csak „szigorúan ellenőrzött" kapcsolatot tarthattunk, s alig volt módunk megismerésükre, hiszen amiről nem szabad beszélni, írni, az mintha nem is léteznék. Közöny vagy más okok — netán a kényszerűségek okozta reflexek— magyarázzák a levélben említett „elfásulást", a fontos kérdések iránt megmutatkozó kiábrándultságot majdnem mindenütt tapasztaljuk, s ez is magyarázza, hogy késik a kibontakozás, s a nagy többség elfordult a közélettől. A jószándékúak és a tenni akarók aktivizálása nélkül pedig elképzelhetetlen hazánk felvirágoztatása. Úgy véljük, a püspöki kar szociális körlevelének egyik legnagyobb érdeme, hogy megmozgatja a tenni vágyókat. A körlevél helyzetértékelését pedig kiegészíthetjük azzal is, ami Bácsalmási István levelének lényege: bárhol éljünk is, tennünk kell egymásért, a magyarság megmaradásáért és megőrzéséért. Az Új Ember lehetőségei szerint igyekszik bemutatni a kisebbségi magyarság lelki életének eseményeit, a helyi egyház újjáépítésének gyakran hősies küzdelmeit. A nyugati magyarság helyzete és lehetőségei merőben mások, de ■— igaza van a levélírónak — részt kell vállalnunk az ő lelkiségük alakításában, magyarságtudatuk megőrzésében is. Készségesen várjuk tehát a Nyugat-Európában és a tengeren túl élő keresztény közösségek híradásait, s igyekszünk kéréseiket teljesíteni. A magyarság számának csökkentését az is előidézte, hogy előbb „kitántorgott Amerikába másfélmillió emberünk", aztán hasonló kényszerű népvándorlás indult nyugat felé 1945-ben, 1948 körül és 1956 végén, amikor százezernyi nagyra hivatott, tehetséges fiatal is a távozást választotta. Még egy ilyen vérveszteséget nem viselnénk el, s hogy következményeit kiheverjük, ahhoz közös gondolkodásra és cselekvésre volna szükség. Már csak azért is örömmel várjuk olvasóink és barátaink leveleit, ötleteit, tanácsait. Rónay László /*XX1 kt Új helyzet — új remények Befejeződött az Egri Főegyházmegye zsinata Az egri székesegyházban október 11-én befejeződött a főegyházmegye zsinata. Az idén Pünkösdre elkészült dokumentum- tervezetet kilencven küldött vitatta meg tizennyolc szekcióban. A hat napon át tartott megbeszélések végeztével Seregély István érsek és munkatársai tájékoztatást adtak a végzett munkáról. A zsinat zárópercében az első szó az Istenhez szóló háláé és a köszöneté mindazoknak, akik közreműködtek a munkában — mondotta Seregély István. A zsinati dokumentum a résztvevők módosító javaslatainak figyelembe vételével hosszabb távra meghatározza az egyházmegye életét és megújulásának irányát. Az anyag stiláris átdolgozás után a főpásztor elé kerül, aki „a nagy többséggel megszavazott javaslatokat kivétel nélkül érvényesnek tekinti", és amint ígérte hamarosan jóváhagyja, hogy minél előbb a lelkipásztori munka szolgálatára lehessen. A főpásztor jóváhagyása után a dokumentumot kiadják és mindenki számára elérhető lesz. Ezután a Zsinati Végrehajtó Bizottság fog dolgozni azért, hogy a dokumentumban foglaltak megvalósuljanak. A főpásztor határozott szándékának megfelelően a zsinaton részt vevők fele világi hívő volt, fele-fele arányban nők és férfiak. A részvételi arányból adódóan rendkívül kiegyensúlyozott véleményalkotásra nyílt lehetőség. Az Egri Főegyházmegyében — csakúgy, mint az egész országban — kevés a pap, s átlagéletkoruk is magas. Jelenleg hatszázezer megkeresztelt hívő él itt, lelki gondozásukat kétszáz aktív pap látja el. Ez az ideális számnak mindössze egyharmada. Háromszáztizenhárom plébániából száznegyvenöt betöltetlen, és várható, hogy a következő években még romlik az arány. A zsinat azonban nem elkeseredésre való okként tekinti ezt a problémát, hiszen Isten népe már ennél súlyosabb bajokat is átélt az egyháztörténelem folyamán. A megoldás — a II. Vatikáni zsinat szellemében — a világiak, bevonása a lelkipásztori munkába. A világi hívek ugyanis tejes értékű tagjai Krisztus egyházának. A elkövetkező idők feladata a világi személyek képzése és bevonása, minden szinten, az egyházi közösségben végzett tevékenységbe. Teljesen új helyzet alakult ki az egyházmegyében az egyházi iskolák és intézmények szerveződése, illetve újraalakulása révén. Ilyenek évtizedeken át nem működhettek, végre most a zsinaton jelentős arányban képviseltették magukat. Itt szembesült először az egyházmegye az egyházi iskolák és intézmények indításával és megfelelő színvonalú fenntartásával kapcsolatos feladatokkal, de az intézmények képviselőinek is alkalom volt a zsinat arra, hogy átfogó képet kapjanak az egyházmegyéről. Külön figyelmet fordított a zsinat a hátrányos és nehéz helyzetben lévő emberekre, s keresték a szolidaritás tettekben megnyilvánuló formáit. A munkanélküliek és hajléktalanok gondozását kiemelt feladatként kezelték, hangsúlyozva, hogy azon kell fáradozni, hogy a társadalom kivetettjeit megtartsa a keresztény közösség. Több olyan új struktúrát is létrehozott a zsinat, ami azelőtt nem volt az egyházmegyében. Ezek közül legfontosabb a pasztorális tanács. Ez az egyházközségi képviselőtestületekből indul ki azzal, hogy minden testület küldöttet választ az esperesi kerület tanácsába. A kerületi tanácsokból főesperességenként két-két személyt küldenek az Egyházmegyei Pasztorális Tanácsba. Sajnálatos tény, hogy az egyház elszegényedése folytán az ország keleti felében alig van az újrainduló szerzetesrendeknek háza és intézménye. Az egri egyházmegyében is csak olyan rendek vállalkoznak szerzetesi életre, amelyeknek valamilyen hátterük van az ország gazdagabb felében. Ennek ellenére az itt működő szerzetesrendek közmegbecsülést élveznek, amelyet részben a bátorságuk, részben az itt végzett tevékenységük alapján érdemelnek ki. Az egri egyházmegye zsinatáról szóló beszámolónk végén álljon itt néhány „zsinatoló" személyes véleménye. Seregély István érsek: „Bízom abban, hogy a zsinati dokumentumunk, egy szerencsétlen évszázad viszontagságai után valamivel közelebb visz bennünket a magyar életet építő keresztény megújuláshoz." Czakó István provikárius, zsinati elnök: „Jelentős újítást vezetett be a zsinat azzal, hogy megalakította a pasztorális tanácsot, ami többségében világiakból álló testület az érsek úr mellé rendelve." Juhász Ferenc a Szent József Kollégium igazgatója, zsinati titkár: „Az ifjúság számára olyan vezetőket kell találni, akik képesek a keresztény értékeket ennek a korosztálynak átadni." Löffler Erzsébet szekcióvezető: „Napjainkban azt tapasztaljuk, hogy a nők mindinkább kiszorulnak a közéletből. Ezért örülök, hogy a zsinaton a világiakat fele részben nők képviselték és az aktivitásuk a férfiakéval egyenlő volt." Tihanyi László zsinati társelnök: „Reggel imádsággal kezdtünk, napközben keményen dolgoztunk, este imádkoztunk, utána lazítottunk. Énekeltünk, beszélgettünk, jól éreztük magunkat. A főpásztor ugyanannál az asztalnál étkezett, mint a többiek, bármikor meg lehetett szólítani. Testvéri közösségben éltük át az elmúlt hetet, s ez bizakodással tölt el, hogy a zsinaton elhatározott célokat Isten segítségével meg is tudjuk valósítani." -szikora-