Új Ember, 1999 (55. évfolyam, 1/2632-52/2683. szám)
1999-05-09 / 19. (2650.) szám
1999. május 9. __________Üzenet___________ II. János Pál pápa üzenete a Tömegtájékoztatás 33. világnapjára „Baráti jelenlét azok számára, akik az Atyát keresik" Közeledünk Jézus Krisztus, Isten megtestesült Igéje születésének kétezredik évfordulójához, a Nagy Jubileumhoz, ahhoz az ünnephez, amely kaput nyit a harmadik keresztény évezredre. Ebben az utolsó előkészítő éven az egyház Istenhez, Atyánkhoz fordul, szemlélve végtelen irgalmának misztériumát. Ő az Isten, akitől minden élet származik és akihez majd visszatér; és Ő az, aki születésünktől halálunkig barátként és útitársként kísér el bennünket. Az idei Tömegtájékoztatási Világnapra a következő témát választottam: „Tömegtájékoztatási eszközök: baráti jelenlét azok számára, akik az Atyát keresik". A téma két kérdést foglal magában: a tömegtájékoztatási eszközök milyen módon működhetnek együtt Istennel, ahelyett, hogy ellene működnének? Milyen módon jelenthetnek „baráti jelenlétet" azok számára, akik életükben Isten szeretetteljes jelenlétét keresik? A téma magában foglalja egy tény felismerését, és ez okot ad a hálára: a tömegtájékoztatási eszközök olykor lehetőséget nyújtanak az Isten-keresők számára, hogy új szemszögből olvassák mind a természet könyvét, amely az ész birodalma, mind a Bibliát, a kinyilatkoztatás könyvét, amely a hit birodalma. Végül a téma felhívást és reményt is tartalmaz: a tömegtájékoztatás világának felelősei egyre inkább kötelezzék el magukat, hogy segítsék, ne pedig akadályozzák annak kutatását, mi is az emberi élet lényege a maga teljességében. Embernek lenni annyit jelent, mint kutatni, és ahogy a közelmúltban megjelent, Fides et ratio kezdetű enciklikában hangsúlyoztam, minden emberi kutatás végső fokon Isten kutatása: „A hit és az ész olyanok, mint két szárny, amelyekkel az emberi szellem felemelkedik az igazság szemléléséhez. Isten helyezte el az ember szívében azt a vágyat, hogy megismerje az igazságot — vagyis Őt magát —, hogy ismerve és szeretve Istent, eljuthasson a saját magáról szóló teljes igazságra is" (1). A Nagy Jubileum Isten ünneplése lesz, aki minden emberi kutatás célja, a végtelen irgalom ünneplése, amelyre minden férfi és nő vágyik, akkor is, ha gyakran akadályozza őket a bűn, amely Szent Ágoston kifejezése szerint olyan, mint amikor a helyes dolgot téves helyen keressük (vö. Vallomások X. 38). Bűnt követünk el, amikor Istent ott keressük, ahol nem lehet megtalálnunk. Ezért az idei Tömegtájékoztatási Világnap témájának utalása azokra, „akik az Atyát kutatják", minden férfire és nőre vonatkozik. Mindenki keres, de nem mindenki a megfelelő helyen. A tömegtájékoztatási, eszközök rendkívüli hatást gyakorolnak napjaink kultúrájára, és ezért sajátos a felelősségük, hogy tanúságot tegyenek az igazságról az életet, az emberi méltóságot, szabadságunk és a kölcsönös függőség valódi jelentését illetően. Az emberi kutatás útján haladva az egyház barátságot kíván kötni a tömegtájékoztatási eszközökkel, tudva azt, hogy az együttműködés minden formája mindenki javát szolgálja. Az együttműködés azt is jelenti, hogy jobban megismerjük egymást. Olykor az egyház és a tömegtájékoztatási eszközök közötti kapcsolatoknak árthat a kölcsönös félreértés, amely félelmet és bizalmatlanságot szül. Igaz, hogy az egyházi kultúra és a tömegtájékoztatási eszközök kultúrája különböznek egymástól, egyes pontokon az ellentét valóban nagyon erős. Ennek ellenére nincs rá ok, hogy a különbözőségek lehetetlenné tegyék a barátságot és a párbeszédet. Gyakran a legmélyebb barátságokban éppen a különbözőségek serkentenek az alkotó szellemre és a kapcsolatteremtésre. Az emlékezés kultúrája, amely az egyház sajátja, megmentheti a tö.✓tOrfki megtájékoztatási eszközök tovatűnő „híveinek" kultúráját a feledéstől, amely aláássa a reményt; a tömegtájékoztatási eszközök segíthetik az egyházat, hogy hirdesse az evangéliumot, állandó, teljes frissességében az emberek életének mindennapi valóságában. A bölcsesség kultúrája, amely az egyház sajátja, megakadályozhatja, hogy a tömegtájékoztatási eszközök információjának kultúrája értelem nélküli tények felhalmozásává váljék, miközben a tömegtájékoztatási eszközök segíthetik az egyház bölcsességét, hogy éberen figyelje korunk új ismereteinek egész sorát. Az öröm egyházi kultúrája megmentheti a tömegtájékoztatási eszközök szórakoztató kultúráját attól, hogy lélektelen meneküléssé váljék az igazság és a felelősség elől; a tömegtájékoztatási eszközök segíthetik az egyházat, hogy jobban megértse, miként teremtsen kapcsolatot az emberekkel vonzó, sőt élvezetes módon. Ez mindössze néhány példa arra, hogy egy szorosabb, baráti szellemű és mélyebb szintű együttműködés hogyan segítheti az egyházat és a tömegtájékoztatási eszközöket abban, hogy szolgálják korunk embereit az élet értelme és önmaguk megvalósításának kutatásában. Az információs technológia robbanásszerű fejlődésével az egyének és csoportok közötti kommunikáció lehetősége világszerte soha nem volt ilyen nagy, mint most. Ennek ellenére, paradox módon, éppen azok az erők, amelyek jobb kapcsolatteremtéshez vezethetnek, olykor növekvő elidegenedést és egocentrizmust eredményeznek. Korunk tehát egyidejűleg a fenyegetés és az ígéret ideje. Egyetlen jóakaratú ember sem kiváltja, hogy a fenyegetés kerekedjen felül, még több emberi szenvedést okozva, még kevésbé egy olyan évszázad és egy évezred végén, amely túlságosan is megismerte a szenvedést. Nézzünk inkább nagy reménnyel az új évezred elé, bízva abban, hogy lesznek személyek mind az egyházban, mind a tömegtájékoztatási eszközök világában, akik készek az együttműködésre, biztosítva, hogy az ígéret legyőzi a fenyegetést, a kommunikáció az elidegenedést. Ez biztosítja, hogy a tömegtájékoztatási eszközök világa egyre inkább baráti jelenlétté válik mindenki számára, olyan „híreket" közölve, amelyek emlékezettel párosulnak, olyan információt nyújtva, amely bölcsességgel, szórakozást, amely örömmel párosul. (Javíts!) Biztosít egy olyan világot is, amelyben az egyház és a tömegtájékoztatási eszközök együttműködhetnek az emberiség javára. Erre van szükség, ha azt akarjuk, hogy a tömegtájékoztatási eszközök hatalma ne pusztító erő legyen, hanem teremtő szeretet, amely Isten szeretetét tükrözi vissza, aki „mindnyájunk Atyja, aki minden fölött áll, mindent átjár és mindenben benne van" (Ef 4,6). Bárcsak mindenki, aki a tömegtájékoztatás világában tevékenykedik, megismerné az isteni barátság örömét, hogy ismerve Isten barátságát, minden férfi és nő barátai lehessenek, akik az Atya háza felé haladnak, az Atyához mennek, akit megillet minden tisztelet és dicsőség, dicséret és hála, a Fiúval és a Szentlélekkel együtt, mindörökkön örökké. já ! Isten ügye a plakáton. Egy kép, egy mondat Nagyjából csoportosítva vannak a dolgaim, mégis, ha valamit keresnem kell az olyan, mintha kazalban turkálnék egy tű után. A múltkor támadt egy gondolatom, kellett volna hozzá egy vonatot ábrázoló kép. Felforgattam mindent... nincs és nincs. Kútba esett az ötlet, gondoltam lesújtva. Gyújtok be a kályhába, hát ott a papíron egy kis mozdony! Ezt biztosan a Jóisten tette az orrom elé. Archimedesz örülhetett úgy, amikor felfedezte a törvényét, mint én annak a mozdonynak. Aki annyira megörült annak a képnek: Bözsi néni, Nagy Erzsébet. Hogyne örült volna, hogyne hitte volna, hogy a Jóisten tette az orra elé, hiszen az ő ügyében kutatott a kép után már hajnal óta. Bözsi néni ugyanis az Isten ügyének reklámozója. Plakátokat készít, s Esztergomtól, Dorogon és Budapesten át Gyöngyösig és Salgótarjánig huszonhat helyen teszi ki őket a templomok előterébe. Az Ipoly-mentén, Ludányhalásziban él, onnan indul, hóna alatt az összetekert ír papírokkal „reklámhadjáratára" kora hajnalban, hogy egy-egy templomban lecserélje a plakátot. Többnyire busszal utazik, jó ideje nem kell már jegyet váltania. De miért is volt olyan fontos az a vonat? Miért kellett házának három helyiségében is végigbogarásznia érte az ágy alatt, a székeken, asztalon kupacokba rakott színes újságokat? Egyszerű az oka. Eszébe jutott egy atya, akinek az édesapja mozdonyvezető volt. Mozdony, utazás — mindannyian utazunk. Csak le ne késsünk, az öröklét vonatáról le ne maradjunk, így perdül a gondolat, ahogyan Bözsi néni is térül-fordul, így születik a templomi plakát szövege. Már csak egy jó kép kell hozzá. Egy vonat vagy egy mozdony. Bomlanak az újságkötegek, már alig van valami az eredeti helyén, de sehol az a kép. „A Jóisten néha viccel velem. Már-már lemondtam róla, s akkor elém teszi: Nem ezt kerested?" Bözsi néni vincés nővér volt, a Fejér megyei Perkátán tanított a negyvenes években. Rendjének feloszlatása után visszatért a falujába, s édesanyja, nővére és sógora mellé beállt a gazdaságba. „Volt itt tizenöt hold föld, nekigyürkőztünk. Nem volt könnyű, hatszáz tojást kellett beadni évente, nyulat, disznót, ... majd' belepusztultunk. Dehát nem féltem én a munkától." Csakhogy Bözsi néninek egyre inkább hiányzott a gondolatok forgatásának öröme. Téli estékre könyveket vett, elmélkedett a világ folyásán, így fogant meg benne az első versike: „Ne öljön meg édesanyám / elférek még, nagy a világ!" Kép is kellett hozzá, akkor még maga festette egy anyukát gyerekekkel. Azután vitte Gyarmatra (Balassagyarmat) a paphoz, megengedné-e, hogy ezt a templomban kitegye. Abba a templomba ugyanis be-betérnek az asszonyok a gyarmati kórházból. A pap megadta az engedélyt, Bözsi néni elhelyezte az Isten ügyének első plakátját. A hatás váratlanul gyors volt. Alig egy hét múlva hírét vette, hogy egy asszony, aki Halásziból abortuszra indult a városba, már a következő vonattal vissza is tért. Kérdezte az asszonytól az édesanyja: tán, nem vállalta az orvos? „Jaj, mamám, még előbb bementem a templomba, s ott láttam azt az írást. Nem vitt rá a Lélek! Majd megnyő a többivel." Bözsi néni akkor arra gondolt, a plakáttal megmentett egy magyar gyereket. „Istenem, hát akkor nekem ezt kell csinálni!" Ennek mostanában lesz harminc esztendeje. Jöttek a témák, egymásra találtak a versikék és a képek, de ez volt a dolog könnyebbik része. Sok helyen nem engedték kitenni a plakátot, s nem mindenhol látják szívesen ma sem. Olyan nyilvánvaló hatásról, mint az első volt, azóta nem tud Bözsi néni, de nagy az öröme, ha látja, amint kiránduló csoportok, templomba betérő hívek meg-megállnak egy plakátja előtt. Pedagógusként kezdte a pályáját, s most is "okítja" az embereket. Az évek folyamán sorozatok gyűltek össze egy-egy témából: „Mitől ember az ember?", „Sok a tanult, de kevés a művelt", „A Jóistennek rosszul esik, ha nem vagyunk boldogok", „Mit ad a vallás a boldogsághoz?". Annyi rontás tör ránk mindenfelől, annyi a borzalom, valahogyan ellensúlyozni kell — mondja Bözsi néni. Jobbak lettek-e az emberek a tíz évvel ezelőtti változásokat követően? Hát nemigen. A szokásokra alapuló vallásosság mára szinte teljesen fölmorzsolódott, tudatos hit meg nem lépett a helyébe. Az emberek nem tisztelik sem Istent, sem egymást. Azt mondja a Tízparancsolat, a hét egy napját szenteld az Úrnak. Na, itt kitörne a forradalom, ha komolyan akarnánk venni, hogy egy nap az Istené. A kocsmáé bezzeg lehet minden nap, abból van négy is a falunkban. Ezért küldözi Bözsi néni képes üzeneteit, hogy a világ dolgaiban ne csak a világit vegyük észre, hanem fölfedezzük Istent. A sört, a cigarettát lehet reklámozni, az Isten ügyét miért ne lehetne? „Örülök az életnek, ajándék a Jóistentől. Nyolcvankét éves vagyok, nem hittem volna, hogy ennyi munka után még élek!" Bözsi néni — hála Istennek — él, dolgozik, gondolatai röpdösnek, mint ahogy ő maga is sebesen ügyködik, hogy újabb és újabb képes versikéket húzzon elő a témák szerint csoportosított kupacokból. Szereti az embereket? „Hát persze, hogy szeretem, pedig néha nehéz. Olykor amolyan fekete báránynak érzem magam, de aztán csak mondom újra meg újra a magamét. Belülről jön, nem tudok neki ellenállni. Hiszem, a Jóisten is szeret bennünket, nem tehetünk mi sem másként." A világ az Isten kertje, / vendégül lát minket benne. / Áldott legyen égi Gazda, / ki gyermekét jóllakatja. Szikora József Fotó: Szikora Bözsi néni: Valaki engem nagyon szeret