Új Ember, 1999 (55. évfolyam, 1/2632-52/2683. szám)
1999-05-09 / 19. (2650.) szám
8 UfSinfe*^______ Kultúra______________ 1999. május 9. Csalogány utca Nem a mai, nagyforgalmú budai utca az én Csalogány utcám, hanem a régi, háború előtti, macskaköves, falusiasan csendes, vízivárosi utcácska, mely gyermekkorom legszebb emlékei közül való. Ahol földszintes kis házak állottak egykoron, melyeknek udvarán kacsák topogtak, baromfiak kapirgáltak, és kispénzű emberek kifőzdéből, ételhordóban vitték haza az ebédjüket, mert már akkor sem tellett mindenkinek arra, hogy a Zöld Hordóban ebédeljen. És ha idetévedt egy-egy automobil, mi gyerekek, kifulladásig szaladtunk utána, hogy a füstjét beszívhassuk, mert környékünkön jobbára csak sváb szekerek fordultak elő, melyeknek hosszú kocsirúdja mellé apró lovacskák voltak fogva, és a czeignadrágos, kötényes fuvarosok éneklő hangon kiáltozták: Rejbszandot, virágföldet tessenek! E hangokra előjöttek a háziasszonyok, mert akkoriban kőporral súrolták a sparheidtől kormos lábasokat, és a virágföldet sem nejlonzacskóban árusították, mint manapság. Vasárnaponként öreg verklis állított be kétkerekű hangszerével az udvarokba, hogy szórakoztassa a lakókat, és a koncert végén, mi gyerekek segítettük tolni a macskaköves kaptatón a becses instrumentumot. A babonás pestieknek sem kellett feltétlenül Óbudára vagy Újpestre villamosozniuk, hogy jósnőre találjanak, akiktől azt hallhassák, amit amúgyis hallani szerettek volna... És működött az utcánkban egy szabóság is, hol munkájuk fölé görnyedve dolgoztak a segédek, a mester pedig úgy forgatta a faszenes vasalót, ahogyan a ministránsok szokták a templomudvaron a füstölőt. Macskaköves utcák, roskadozó lépcsők és álmos házak között vezetett az út a Toldy Gimnázium felé, mely épület tornyos-bornyos tetejével, faragott kiszögelléseivel leginkább egy várkastélyhoz hasonlított, melynek egyik erkélyéről déli tizenkét órakor szakállas puska eldördülte jelezte a delet. (Ha a pedellus tudta volna, hogy egyszer magam is itt leszek diák, bizonyára gondosabban zárja be a főreál-gimnázium oroszlános kilincsű tölgyfakapuját!) E lövéssel egyidőben megszólalt a Szent Anna-templom harangja, a Fő utcai Erzsébet nővéreké válaszolt rá, a Kapucinus-templomévalváltakozva. Ekkor húzta le a redőnyt Szigetvári úr a papír- és írószerüzletében, hogy elköltse szerény ebédjét. E kicsiny bolt a "Ponty utcai öregdiákhoz" volt címezve, mivel Szigetvári úr fiatalabb éveiben a Ponty utcai kereskedelmibe járt... Ő maga szegény agglegény volt világéletében, aki jobb lehetőség híján az üzletében lakott, soha nem volt alkalmazottja, engem nem számítva, ki mint kisdiák, a nyári szünetben elszegődtem hozzá. Bár büszkén törölgettem a port az üzletben, azért alig vártam, hogy a szomszéd házban lakó kis copfos pajtásomhoz, munka után, játszani mehessek! A kislány nevét elfeledtem, csak a játékára, a kis borítékokra, felragasztható bélyegekre és az "igazi" bélyegzőjére emlékezem... És jött a háború, mely túlharsogott mindent, nem szóltak a harangok, elnémult a verkliszó, mindenütt romok, lótetemek, halottak hevertek, és kártyavárként dőlt össze az a bérház is, lakóit maga alá temetve, melyben egy copfos kislánnyal oly sokat játszottam, nevettem... Azóta sok-sok év múlt el, új ház épült a régi helyén, ismeretlen emberek gyermekei játszanak itten... Hogyan kérdezhetném tőlük felnőttként: nem találtak-e régi játékot, mely egy kislányé volt valamikor régen? Burger János , Kibédi Ervin Évszakok A platánok is kirügyeztek És zöldbe borult a világ, A természet nem marad veszteg Új ruhát öltött minden ág. A vizek is mind felgyorsulnak És mindenki csak arra vár, Hogy vajon mit hoz majd a holnap? S hirtelen beköszönt a nyár. Még alig jött meg, máris elmegy S helyébe lép őszi sugár, Hulló levél és múló percek Jön zúzmara és fagyhalál, így múlik el minden felettünk, A gyors madár már tovatűnt S hogy szerettünk észre se vettük, így röppent el az életünk. (Két éve halt meg Kibédi Ervin) Tóth Sándor Vizek imádságában - Beer Miklósnak -Még meder a meder A zúgást zúgás váltja fel Harmatos időn az évszak Rózsája énekel Virradatra pattan Csobban a Láng jele Megannyi túlpart-évszak Vizeknek éjjele Uram, áradásunk tornyod szögletében rejlik Oltsd híveidnek szomját Míg csöndesen betelik Tavasza a télnek Virágok esdekelnek Lépcsőkön gyönge ágak Sátrai szerelmednek V__________________| A rózsa a legszentebb virágszimbólum Május színpompás hónapja a virágok koronázásáé, melyben királynőjük, a rózsa változatos színekben, karcsú alakjával, nemes illatával nemcsak a szemet gyönyörködteti, hanem szimbolikája szerint az ókortól kezdve napjainkig a legdrágább szellemi és érzelmi kincseink reprezentánsa. A rózsa a keresztény szimbólumrendszerben elsősorban az Úristen jelképe, aki Mózesnek az égő vadrózsabokorban mutatkozott be legsajátosabb lényegét érintő nevén: JAHVE, az Aki Van. Az abszolút létet azóta a virágok közül a rózsa jeleníti meg, a kereszténység pedig a megváltó Krisztust, az ő szent Anyját, Máriát, valamint az isteni erények közül a szeretetet jelképezi rózsával, melynek sokszirmú változatában a szerelemtől a hősies életáldozatot kívánó vértanúságig minden benne foglaltatik. Az Istenség jelképe a középkori templomok főkapuja fölött az ú.n. rózsaablak, melynek mély tüzű színes üvegein ragyog át az "Örök fény Napja, melynek nincs alkonya". Éppen szimbolikája miatt a rózsa már a keresztény ókorban a kivételes növények közé tartozott, ezért foglalta írásba a III. századból való Traditio Apostolica. *Néha virágokat is ajánlanak fel, de csak rózsát és liliomot ajánljanak fel, mást ne." Ez a szabály az ősliturgia offertóriumára, fölajánlási adományaira utal. Szintén eucharisztikus vonása van a felvidéki Szepsi templomában a reneszánsz pasztofóriumon (szentségház) látható hatalmas kőrózsának, amely itt kétségtelenül Krisztus valóságos szentségi jelenlétére (praesentia realis) utal. A csipkebokor ötszirmú stilizált vadrózsája a Megváltó öt szent sebére emlékeztet, amint ezt már Luther Márton is magáévá tette, s követőinek azóta is ez az embléma a jelvénye (Luther-rózsa). A rózsát mint Krisztus-jelképet immár ezer esztendeje a legrégibb pápai érdemrend, az aranyrózsa szentesítette, amelyet minden esztendőben nagyböjt negyedik vasárnapján — Laetare, vagy amint egy 1635-ből való naptárunk jelzi: Rózsavasárnap — a pápa Rómában az ú.n. Jeruzsálemi Szent Kereszt Bazilikában áld meg. Azért itt, mert évszázadok óta a kínszenvedés ereklyéit őrző templomban tartják a stációt az ünnepi szentmisével. III. Ince pápa ez alkalomból mondott beszédében értelmezi az aranyrózsát, e szerint a művészi arany ötvösmunka, melynek belsejében balzsammal átitatott vatta van, anyagi mivoltában a Megváltó istenségére, testére és lelkére emlékeztet. Egy-egy ilyen aranyrózsa ma már múzeumok féltve őrzött kincse. Tudomásom szerint a magyar történelem nagyjai közül Nagy Lajos király, majd fél évszázadra rá szeretett Erzsébet királynénk kapott ilyet. E legmagasabb elismerésben azok részesülhettek, akik Krisztus és az Ő Egyháza ügyéért tett szolgálataikkal tűntek ki. Intézmények is jeleskednek az aranyrózsa érdemjelével. Az utóbbi években a czestochowai pálosokat érdemesítette e kitüntetéssel I. János Pál pápa, akik aranyrózsájukat Fekete Mária kegyképük mellé függgesztették. Barokk kori templomi énekköltészetünk számos darabjában szerepel Jézus Krisztus a rózsa jelképében. Egy régi székely karácsonyi ének e szavakkal hirdeti meg az ünnepet: "Mostan kinyílt egy szép rózsa virág, akit régen vár az egész világ!” Első nyomtatásban megjelent katolikus énektáraink a rózsa-szimbolizmust különösen a kisded Jézusra alkalmazzák. Talán még II. Rákóczi Ferenc is énekelte az "Ó, Jézus szűzen született szép rózsaszál" és a “Szép violácska, kedves rózsácska, szerelmes kisded szép Jézuska" kezdetű, bensőséges hangulatú karácsonyi dalokat, ugyanis a XVII. században már közismert szövegek a Vezérlő Fejedelem karácsonyi elmélkedéseivel, imádságaival mutatnak rokonságot. Lírai hangvételükkel mintha a háromszáz esztendős győri kegyképet idézné a Szűz Anya altatója: “Aludj el fiacskám, rózsaszálam, aludj el violám, én zöld ágam.” Igen kvalitásos, alig ismert szentkép díszíti a székesfehérvári Papi Otthon kápolnájának oltárát, amely egykor a karmelita templommal egybeépült rendház része volt. Ismeretlen barokk festő műalkotásán a gyermek Jézus anyja élén rózsát vesz át a kis Keresztelő Jánostól. A rózsa eucharisztikus vonatkozására már utaltam a szepsi szentségházzal kapcsolatban, melynek szimbólumtartalma szent énekeinkben is tükröződik. Bozóky Mihály pilismaróti kántor 1797- ben megjelent Énekeskönyve az Oltáriszentséget, mint “Velünk lakó tiszta Ostyát" ünnepli. Az égő csipkebokrot metaforaként alkalmazza: "Csipkebokor, ha megtartá fogyhatatlan épségét, ez az erős égi király hogy fogyatná szépségét! Szeretete lánggal égő olthatatlan nagy tüzében, Él egészen az Ostyának legparányibb részében." Ugyanakkor itt olvassuk Jézusról, az Örök Főpapról" Üdvöz légy szép Rózsa, lelkünknek Orvosa, Világnak szép Napja, Melkizedek Papja! Kinek egy áldozatja az eget megnyitja, Ó, világ Megváltója, kegyelem adója, kígyó megrontója." A keresztfáról Krisztus testeúgy piroslik, mint a most nyílt piros rózsa". Az 1703-ban a pozsonyi klarisszák köréből gróf Sigray Erzsébet Róza"Jó illatú Rosás kert" címmel a régi magyar devociós irodalom egyik sikerkönyvét indította el, amely számos kiadást élt meg. Vörösmarty Mihály “A szegény asszony könyvében anyja imakönyvéről ír: "Könyvét hívják Rózsáskertnek, melyben szent rózsák teremnek”. Ebben az imakönyvben Jézus drága vére a rózsaszínű jelzővel van ellátva, mivel egyértelműnek tartották a Megváltó vérét a piros rózsához hasonlítani. A rózsafüzér tizenöt misztériumát Gyöngyösi István Rózsakoszorú címmel mutatja be kora elmélkéődésre kész olvasóinak, amely szakrális témájú barokk költészetünk gyöngyszemei közé tartozik. A szentolvasó imádság rózsafüzér nevében a rózsa jelképisége Szűz Máriára, a lorettói litánia "titkos értelmű Rózsájára" utal, aki minden krisztushordozó őstípusa. Szájról szájra terjedő, archaikus népi imáink legtöbbjében föltaláljuk a motívumot Mária megszólításánál: "Fehér rózsa, Mária, kelj föl, Krisztus Urunkat megfogták..." Népénekeinkben fölcsendül: "Ó, áldott Szűzanya, mennyei szép rózsa!" Pázmány Péter advent hajnali misére írt latin himnuszában a názáreti Szent Szüzet tavaszi színekben pompázó rózsatőnek nevezi. Mindezek mariológiai gyökere a Mária mindenkori szüzességét valló ókeresztény tanításban lelhető föl, melynek remek liturgikus emléke az újévi zsolozsma egyik antifónája: "A csipkebokor jelképében, amit Mózes látott, hogy lángol, de el nem ég, a Te dicsőséges szüzességedet ismerjük föl: Istennek szent Szülője, esedezz érettünk. " Ezt az el nem hamvadó erényt jelzi Martino Altomonte, a győri karmeliták főoltárának oromzatképén, csakúgy, mint Johann Bergl a budapesti Egyetemi templom bejárati freskóján, ahol a bibliai jelenetet örökítették meg, Máriának e két reprezentáns barokk templomában. A májusi ájtatosság a litánia recitálásával "a legszebb hónap alkonyán" a Tridentium Pünkösdi Lelkében újjászülető barokk Róma ajándéka az Egyháznak. A sok virágtól illatos ligetekben fatörzsre függesztett kegykép előtt, vagy kecses Madonna szobrok körül szökőkutak csobogásánál hangzott föl először Néri Szent Fülöp és Kalazanci Szent József ifjúságának ajkáról — Máriát dicsérő szerenádként a májusi ének. A XIX. századra már Európa-szerte, ma pedig az egész világon megszerették a májusi ájtatosságot, amely a hazai romantikus költészetben is nyomot hagyott Rudnyánszky Gyula Esti dalában: "Rózsa levelek ölén pihenek, s reggel áldás harmatoz be, Mária.” Vajda János az Örök tavasz reményét látja Őszi tájék című versében, melynek melankóliával terhes a refrénje: "Elhervad a rózsa, lehull a levél", mégis az utolsó versszak befejező sora hoz megoldást a húsvét fényében: "De fönt a keresztfán suttogja a szél, kinyílik a rózsa, kihajt a levél." Tiszteletreméltó Béda, Anglia szent egyházdoktora mindenszenteki beszédében boldog anyaként magasztalja az egyházat, amelynek “virágai között ott virul, a rózsa és a liliom... Krisztus vitézeinek megkoszorúzására a szüzesség tündöklő fehérségét és a vértanúság bíborát jelezve". Tehát a rózsa az önfeláldozó szeretetnek jelképe, s így vált több szent ismertető jelzőjévé (attribútumává). Gondolhatunk itt Assisi Szent Ferenc tövistelen rózsájára, az irgalmas szeretet rózsákká vált kenyerére Árpád-házi Szent Erzsébet kötényében, Palermói Szent Rozália és Limai Szent Róza keresztnevét és erényeit idéző koszorújára, a krisztusi türelmet hősiesen gyakorló Szent Ritára, vagy a bájos Lisieuxi Szent Teréz feszületét koszorúzó rózsákra e biztató ígéretet szemléltetvén: "a mennyből majd rózsaesőt hintek a Földre." Szilárdfy Zoltán A II. Piusz pápa által 1458-ban megszentelt aranyrózsa Akihez már lehajolt az Isten Jó húsz éve már. Hajnal Annához jártam a Stefánia útra. Olvashatatlanul rossz verseimen túl az akkori költészet élvonalát elemezgettük. És akkor azt mondta Anna — miután a férfiakon "átrágtuk" magunkat —, figyelje Nemes Nagy Ágnest. Meg Székely Magdát. Figyelni kezdtem. De nem akarok én rangsorolni. Meg aztán mi az, hogy nőköltők? Nem és nem. De az, hogy Székely Magda egyike élő költészetünk jelentős alakjainak, kétség sem férhet. Az 1996-os, A testen túl végleg kijelöli helyét a virtuális rangsorban. Régi és új versek. Már a fölütés négysorosa. " Mintha magába a Bibliába lapoznánk. "Leüthetsz. Én nem ütök vissza. / Az én kezem gyönge a rosszra. / A hulló test helyén leüthetetlen / erősen áll az én igazi testem." Bámulva sorban mély lapjait, jön az Ismeretlen. “A sötétben megnőtt a tenger, / jön ismeretlen gyötrelemmel, / alig van part már, ami védjen, / ide jutottam. Szégyen, szégyen." Ez az első versszaka. Újhold-hang ez, Nyugat-folytatás, ahogy elvékonyul József Attila Pilinszkyben. "Olyan vagyok, mint az a fa, / mely alakját a rostba vájja. / Ő irtózatos gyökerek, / eresszetek a napvilágra." Székely Magda költészetére nagyon is jellemző, hogy a versvég fölemelkedik. Elhagyja a teret, azt a földet, melyből vétetett. Mintha Pilinszky lírája nőne itt még tovább, terebélyesedne a már-már megfoghatatlanba és elemezhetetlenbe." A választóvonal legyűrve / két létezés eggyé vegyülne / valami mégis visszatartja / vár a felfénylő pillanatra." A pillanat négysorosa. Nagy ontológiai kérdések vacogása a Papírformában: "Papírforma szerint a / rossznak kell győznie / el se indul a jó cél előtt / mégis hogy éri be". A jelenidő "vitriné" aznapi látlelettől csillog: "Nincs naplemente Csupa fény / évek vonulnak boldog évek / Folyamatos feltámadás / függőleges fényében élek", hát, valahogy így, kísérletezgetőink. Legalább ennyit. De ki tud? Álljon elő... Székely Magda szerény. Nem tör babérokra. A C.E.T című havi gazdasági és kulturális periodika főszerkesztő-helyettese. Ő a szűrő. Ahogy a vesék kiválasztanak. Mérhető kreatinin. A színvonal megtartásának kérlelhetetlen őre. Mellette, vagy inkább ezen is túl, vagyis túl a testen, a transzcendens lét, vagyis a művészet. Ébren álmodásból a valós Ébredés. Neokatolikus költészet? Ha tetszik, igen. Én fogom csak rá. Tudván a zsidó identitásról, a kettős gyökerűségről. Mégis, ez a költészet úgy egyetemes, ahogy van. Kilép minden hagyományból, de úgy, hogy féllábbal ott marad. Mert mégiscsak Mozdulatlan. "Mert elmozdulni sose vágytam / megálltam a magam helyén / volnék fa fújhatna a szél fenn / tartana lenn a televény." A könyv címadó verse bevilágít a túliba: "Követhető még / az első szakasz / de továbbhaladása / már nem az // Nem fogja be / kapkodhat bár a készség / kiterjedő / teljes személyiségét // Csak ami volt / valaha ideát / azt érzékelem egyszeri / léte káprázatát." Ezt a poézist már rég nem csak figyelni kellene, de tenni érte! Ez a költészet ha még nem zsigerünk, váljon azzá! Engedjük magunkhoz. Hozzá. Akihez már lehajolt az Isten... Koppány Zsolt