Új Ember, 1999 (55. évfolyam, 1/2632-52/2683. szám)

1999-12-12 / 50. (2681.) szám

1999. december 12. Kultúra __________Uf(míe& 7 EVOE Gyurkovics Tibor Pál apostol Rodoszon Érdekes, ami Pálnál olyan körülményes, Jézusnál oly egyszerű. Hiába. Ő nem he­lyettesíthető Pál apostollal sem, pedig eme férfiú ugyan­csak rászolgált arra, hogy Is­ten hírnöke, nekünk fő­ma­­gyarázónk, kebelbélink le­gyen, mintegy ember­ rokon, nem isten. Ugyebár, azt azért tudomásul kell vennünk, Pál mégiscsak gyarló ember volt, nagy hite ellenére, Jézus meg maga az Úr. Idén Rodosz szigetén jár­tam, ahol a partmarásban egy barlangtestben még azt is mu­tatták, hol vergődhetett Pál hajója a sziklák közti résben. Megrendítő volt ott matarászni, ahol Pál is küsz­ködött a hajón, hogy minde­nüvé elvigye Jézust, akit oly sokáig üldözött. Nos, ott ámuldoztam, mire tellett ennek a férfiúnak. Aki a maga szakszerűen kemény fogalmazásában tárta elibénk hirdetett igazát. Többek közt azt is, „mert kegyelemből tar­tattatok meg, hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándé­ka ez, nem cselekedetekből, hogy senki ne kérkedjék" (Ef 2,8-9). Rodosz szigetén is eltű­nődtem Görögország impo­náló és szent lomhaságán, ahogy igazán nem tüleked­tek megfelelni a sokcsillagos Európai Unió lengedezésé­­nek, versenyt a szél játéká­val. Megvoltak, valami régi be­­lenyugvó kötelezettséggel, mint igazi görögök, nem az újkori hajszában, de emelt lábbal és fővel futottak a tisz­ta ókori partokon - Pál apos­tol nyugalmasan bölcs nyo­mába. A nagy versenykiírás, amit Amerika diktál minden kutatónak, pályázónak, pa­rasztnak és gyárosnak, nem válik be, hosszútávon sem. Isten titokzatos igazítása nem a versenyt, de nem is a senyvedést mutatja. Azt a várakozást, ami a cselekedet saját méhében hordozza Isten fölszabadító ígéretét: „Facienti, quod est in se. Deus non denegat gra­­tiam..." Ki megcselekszi, ami tőle telik, attól Isten nem tagadja meg a kegyel­met. Ahogy Páltól sem a rodo­szi hajótörés utáni partot. A spenótzöld színű, emeletes dublini autóbusz oldalán világhírűvé lett, ír­ként számontartott írók arc­képei: James Joyce, Bernard Shaw, Oscar Wilde, Yeats, a köl­tő, Beckett, a drámaíró, s fölöt­tünk a buzdító felirat: Olvas­sátok őket! Megcsiklandoz az ötlet: Mi lenne, ha a kék, pesti BKV-buszok falán így reklá­mozva látnám Illyést, Móric­­zot, Babitsot, Kosztolányit? Az­zal az előnnyel, hogy kínála­tuk - szemben a mindig leg­jobbnak kikiáltott kávéval, mosószerrel - sohasem köve­telne kizárólagos, kirekesztő fogyasztást, élvezetet? Dublin székesegyházában a keserű lángelme, Swift, Gul­liver megalkotója nyugszik s a vidéki város ódon fogadójá­ban is a nagy írók kalapos, szemüveges fényképei alatt reggelizem. Akik a helyi kéz­­mívesipar, a finom gyapjú és kötöttáru, az ezüst- és kris­tálykészletek mellett így soro­lódnak be nemzeti jelképnek. Az írek büszkén, mondhat­nám görcsösen vallják magu­kénak a zöld szigeten szüle­tett, bár angol nyelven alko­tott és híressé vált szerzőiket. A jórészt kelta ősnyelvét is elvesztett, bár most felújítani törekvő kis nép öntudatát így őrzi. Ez is lehetséges? - tű­nődtem, már - tamáskodva - a hazafiságnak, a megmara­dásnak még a nyelvvesztés sem lehet akadálya. De aztán eszembe jutott az 1848/49-es szabadságharc sok-sok más nyelvű hőse és áldozata, vagy később, 1920- ban, a többségében még né­met ajkú Sopron hűségszava­zása - egyedül, mert csak ne­kik adatott meg - a megcson­kított magyar haza mellett. Vajon - boronghattam to­vább - Kassa és Kolozsvár, Nagyvárad, Szabadka, netán a többnyelvű Pozsony, király­­koronázások és reformdiéták székvárosa, másképp szava­zott volna? De ez már elmúlt történelem. Kis népeknek, úgy látszik, vigasztalásul nagy íróik tá­madnak. Wilde-ot nemcsak szelle­messége, hírhedt paradoxon­jai miatt érdemes újra elolvas­ni. Mondásaiban találunk ma is érvényes igazságot. Például ezt: „Manapság az emberek mindennek tudják az árát, de semminek sem tudják az érté­két." Bernard Shaw epés humo­rából is megjegyezhetjük a következőket: „Nem tud sem­mit és azt hiszi, hogy tud mindent. Világos, hogy politi­kai pályára kell lépnie." Lehet, hogy Shaw ezt nem csak íreknek írta? „A kis népek közül csak az marad meg, amelyik meg is akar maradni" - ez a Veres Péter-i mondás sokszorosan áll az ír történelemre. A több évszázados angol elnyomás, földrablások, burgonyavé­szek okozta éhínségek nyo­mán csak a múlt században egymillióan haltak éhen, s a majd nyolcmilliós lakosság, a roppant arányú kivándorlá­sok miatt, három és fél, négy­millióra csökkent. Az ír tájban a beomlott, elhagyott templo­mok, kőházak erre emlékez­tetnek... Mára azonban tarkára, pamutlilára, olajzöldre, mál­naszínűre festett házak, taka­ros, emeletes vidéki lakok, csillogó portálok, kirakatok fo­gadják hívogatón a vendéget. S az európai kereszténység el­ső századainak szentjeit, re­metéit is adó országban mo­hos, gótikus templomok, ko­lostorok, s az angol uralom szerencsés örökségeként pom­pás kastélyok kápráztatják el az idegent. A tengerektől körülölelt, sűrű esőktől öntözött ország­ban harsányan zöld és dús a fű, amelyben fekete-fehér te­henek, birkacsordák legelész­nek. A földeket sövények szabdalják és kőkerítések, amelyekből, vélte ottjártakor Heinrich Böll, akár a bábeli to­rony is felépülhetett volna. Az írek egy sokat próbált kis nép együttérzésével tud­nak rólunk, szeretnek ben­nünket. Ha megvallottuk ma­gyarságunkat - s ezt ott ve­szélytelenül tehettük - han­gulatos, félhomályos ivóik­ban, a pubokban, nyomban a barátjukká fogadtak, viharo­san kínálgattak, a nyakunkba omoltak. Egy idős taxisofőr még azt is megvallotta, 56-os forradal­munk rendítette meg annyira, hogy egyszer pénzt gyűjtött, és Magyarországra utazott, még a hetvenes években, hogy így rója le tiszteletét egy másik kis nép hősiessége előtt. S hogy az ír szerzők néha csípő modorában zárjam e kis jegyzetet, azt is megtudtuk, hogy - ellentétben a nemzet­közi szólással - kapni azért olykor jobb, mint adni. Ami­kor Mary Robinson, még köz­­társasági elnökasszonyként, arról is tájékoztatott, hogy or­szága felvirágoztatásához, európai uniós csatlakozásá­hoz annak idején 35 milliárd dolláros indító segélyt kapott, visszafizetési kötelezettség nélkül. Amennyi hazánk pil­lanatnyi, de léggömbszerűen növekvő külföldi adóssága. Igen, így talán könnyebb lett volna a mi újrakezdésünk is, 1990 táján, morfondíroztunk magunkban, míg forró ölelé­sekkel, kézszorításokkal, bú­csúcsókokkal váltunk el egy­mástól... Sediánszky János A ír úr ír Ötvenhat Petőfije Hetvenéves volna Mellén fityegne pár állami kitüntetés. Vagy nem. De ves­sük is el azonnal ezt a gondo­latot. Mert úgy járnánk vele, mint Petőfi barguzini csontjai­val. Maradjon meg nekünk örökké fiatalon. Petőfi hu­szonhat évesen. Ez a másik meg, ötvenhat mártírja, lobo­gó fiatalja, a nagy elődnél egy esztendővel „idősebben". 1956. november 7-én, a készü­lő új inferno harmadnapján lőtték le géppuskasorozattal egy szovjet harckocsiból. A Klauzál utca és Dohány utca sarkán. És ha nem? Túlélte volna? Hát nem ugyanarra a sorsra jut, mint Mansfeld Pé­ter? Akiről Magyarországon még nincs utca elnevezve, an­nál inkább Lengyelországban! Szégyellhetjük magunkat! Po­litikusaink. Meg akinek dolga lenne, hogy ezzel a beláthatat­lan, szomorú, de nagyszerű örökséggel méltó módon fog­lalkozzon. Gérecz Attila ötven­hat Petőfije. Verseinek fátyo­los lebegése Radnótié. Pilinsz­ky József Atti­a-hasonlatát idézhetjük: sorsában krisztusi, tehetségében mozarti volt. És a vádak! Szocialista államrend megdöntése... és a többi, de ezt már hallottuk, tudjuk, kar­­cos filmkockák alá megkopott hangok üzennek a múltból. Csak a törvény a tiszta beszéd. De miféle törvény a gyilkoso­ké? Miféle jogrend az, ame­lyik bárány-ártatlanságú köl­tőket börtönbe dug? Akik még ott, a börtönben is írnak, írják verseiket, Tóth Bálint és Kárpáti Kamil, Gérecz és Tollas Tibor. Antológiát álmodnak össze. Ők. A Füveskertiek. De Gérecz, az öttusázó, magyar válogatott kerettag úgy dönt, hogy megszökik. És átússza a Dunát! Pedig hideg van, a víz harap, nem simogat. És elfog­ják újra, a forradalom szaba­dítja ki börtönéből. És fegy­vert fog. Harcol. Szovjet tan­kok esnek áldozatul. Akik ránk törtek. Erre a népre. A szabadságára mindig kényes hazánkra. Fogoly volt, mint Radnóti. Mártír lett, mit Radnóti. A kü­lönbség csupán az, hogy nem tarkólövés végzett vele, ha­nem sorozat. Az iszonyat horrorisztikus hierarchiái. A zsidóságát nem valló katoli­kus Radnótit származásáért ítélték lassú kínhalálra. Gé­­reczet meg azért, mert apja vi­tézi ranggal bírt, logikust?), hogy fiával is le kell számolni. Miféle ország az, ahol költők­nek kell halniuk? Ugye, a kér­dés költői? Hát persze. Nin­csen semmilyen magyarázat. Talán az isteni predesztináció, hogy lám, így lesztek példái az utókornak. Jaj, boldogabb idők! Boldogabb helyek. Zu­gai a világnak, ahol a költő is elérheti a nyugdíjkorhatárt! Mert nem hihetjük, hogy Pe­tőfi, Radnóti, Gérecz minden álma az volt, hogy mártírok lehessenek! Ne higgyük, írni akartak. Műveikkel továbbél­ni. És nem a sorsukkal. Vagy azzal is. Ágyban, párnák közt... ettől félt Petőfi. Hu­szonéves gyermek. Nem kell komolyan venni. Mit tudta ő! És mégis, így szép. Azt mond­juk: így csodálatos. Mindig fi­atal marad. Példaképek. Tu­lajdonképpen mindegy is, mit írtak. De a sors ne győzze le a versek titániságát! Ne hagy­juk. Éljenek tovább a műveik­ben. Is. Vagy csakis. Elég a ha­lálból. Hősi életet inkább. A halál meg? Úgyis jön magá­tól. Bevárható. Annyira vág­tat felénk. Ugrani sem lesz időnk. Úgy halunk, mint Gérecz- Csak nekünk nem marad nyomunk. És neki? Kötelező olvasmány ez a köl­tő-forradalmár? Nem. De le­gyen! Ne féljünk tőle. A tehet­ségétől. Sorsától. „Túl a szitok zaján felcsendül az ének. / Zúg, dagad, hömpölyög, felujjong a lé­lek. / Megrendül a börtön, re­csegnek a zárak, / Rab torkok harsogják szerte a világnak: / Di­csőség Istennek, békesség a nép­nek. / Hallod, Názáreti? / Hoz­zád száll az ének." Fénylik ka­rácsony hozsannája. Flogy le­gyen végre béke. Koppány Zsolt 1991 májusának egyik estéjén a buszon találkoz­tam Csanád Bélával. Akko­riban egészen közel laktam a KÉSZ Élőpatak utcai központjához, az Adal­­bertinumhoz, s nem egyszer megtör­tént, hogy együtt utaztunk a Farkasréti temető felé kanyargó hegyi járaton. Megszólítani azonban mindaddig nem volt mód: rendszerint beszélgetésbe mélyedt valakivel, nem mertem zavar­ni. Azon az estén végre egyedül szállt le a szokott megállóban, s én - elsőéves hallgatója a teológián - felajánlhattam, hogy hazakísérem. Ezt csöndes öröm­mel, szinte meghatódottan fogadta. Fi­atal kora diákéletéről beszélt, arról a fe­szült izgalomról, amellyel tanítás után egy-egy tanárt, professzort a porta kör­nyékén vártak, hogy elkísérhessék egy darabon. E gesztus értékű szokás mára teljesen kiveszett, pedig fontos része, ha úgy tetszik, utómunkálata volt a tantermi oktatásnak: életre szóló lecké­ket, útmutatást kaptak a diákok egy ilyen séta során. Hiszen a görögök is, ha filozofáltak, azt legtöbbször ligetek­ben sétálgatva tették, kötetlen, szemlé­lődő beszélgetés keretében. Az igazi, mondta, a görögök peripatetikus mód­szere lenne, a séta közbeni eszmecsere a tanár és két-három tanítvány között. Pilinszky egy nyilatkozata jutott eszem­be, amelyben arról elmélkedik, hogy bátorságot jelent végig, egészen hazáig kísérni valakit az úton. Egy hirtelen váltással a zsoltárokat hozta szóba. Az lenne a legszebb, álmo­dozott, ha minden imádságos ember sorszám szerint ismerné a Zsoltárok könyvét. Példákat is hozott, kérdezget­ve: mivel kezdődik a 23. zsoltár? „Az Úr az én pásztorom..." Hát az ötvene­dik? „Miserere..." A száz­harmincadik? ...De pro­­fundis..., segített ki, rosz­­szallás nélkül. Annyi év után, ha jelző­ket keresek egyéniségéhez, effélék jut­nak eszembe: halk, szelíd, visszafo­gott... Megérkeztünk közben, ő köszö­netet mondott, elköszöntem, s boldo­gan sétáltam haza a virágzó gyümölcs­fák között. Többé nem találkoztunk — pár hét­tel később az esztergomi szeminárium­ba kerültem, s csak dedikált verseskö­tetei: a Veronika kendője, a Virággá lettünk és A kozmosz ablakai révén élvezhettem társaságát. 1996 novemberében, halálá­ról értesülve, az jutott eszembe: a koz­mosz ablakaiban gyertyák éghettek ak­kor, odabent, a Teljességben pedig az angyalok ünnepeltek: papköltő érkezik hozzájuk, énekelték, áldott, csöndes szavú művész. Zsille Gábor Odabent, a Teljességben Kibédi Ervin Vallomás életemről Benjamino Gigli nagy teno­rista volt. Caruso után a legna­gyobb, tartja a zenetörténe­­lem. Voltak és vannak csodá­latos énekesfenoménok, de egyik sem tudta elhomályosí­tani teljesen egyéni hangszín­ét s művészetének fényét. Már kamaszkoromban el­határoztam, hogy én leszek az utódja. Nemcsak világhí­rű tenorista, de olyan ember is, mint ő. Jótékony, adako­zó, nagylelkű. Zavaros álma­imban láttam magam, amint óriási közönség előtt éneke­lek teljes sikerrel. S az átvett gigantikus honoráriumból kórházat építtetek a szegé­nyeknek és jótékonysági ott­honokat az öregeknek, ár­váknak. Miként ő tette. Ilyen és hasonló ébren­ álmaim voltak. Míg a kopott józsef­városi utcákat róttam, vala­miféle tisztulás hangon dú­doltam befelé magamban az áriákat, főleg olasz dalokat. A többi normális gyerek ilyenkor lasszókat dobálva, coltokkal hadakozva, tajté­kos paripákon vágtatott ál­mai prérijén. Én egyre csak a Santa Luciát s a Sole miót da­loltam. A tenoristaságomnak azon­ban elemi akadálya volt. Az, hogy bariton a hangom. Azért mégis sikerült bejutnom a Ze­neakadémiára, így egyetlen titkos szerelmem, a muzsika közelébe kerülni. Ez a szerelem örök. És ide­ális. Kölcsönös is. Akkor jön, amikor akar, s amikor aka­rom. Ha baj van, segít, ha bá­nat ér, megvigasztal. Ihletet ad és kedvet. Tűrésre tanít és mulatásra. Ott zeng a soka­ságban és ott sír legbelül, ahol csak én hallom. S bizo­nyos, hogy ott lesz a szférák­ban is. Aztán persze megtanul­tam, hogy nem a kifejezés for­mája fontos, hanem amit mondani, megmutatni aka­runk. Idővel a színpadi, prózai múzsa cseperedni kezdett bennem. Abonyi Géza­­ korá­nak híres és kitűnő színésze, a Zeneművészeti Főiskola ki­váló pedagógusa, a színjáz- Demján Irén Advent Dér-csipkés hajnalok harangkondulása. Surranó lépések nesze. Áhított születés gyermeki Csodája. Lelkekben szeretet tüze. Ó, jöjj el, várunk Ünnepek­ ünnepe...­­________________I szás, a szép magyar beszéd tanára - ő is felfedezte ezt. Biztatására jelentkeztem a Néphadsereg Színházhoz (mai Vígszínház). Felvettek segédszínésznek. Majd a „Harag napja" című darab­ban beugrás: Hanák szerepe jelentette az elismerő nagy si­kert, a színészi szerződést. Hét éven át játszottam ennél a színháznál kisebb-nagyobb szerepeket. Egy alkalommal a Vidám Színpad meghívott, „A tanító nadrágja" című bohózatban nyurga, magas színész kellett, s a Vidám Színpad rendezője engem szemelt ki. A sors úgy akarta, hogy végleg itt is ma­radtam. Az ifjúkori tenorista álmok nem váltak valóra. Igaz, lép­tem már fel óriási közönség előtt. A Népstadionban több­ször is százezres tömeg előtt. Persze, csak mint Hacsek. De nem savanyú vigaszképpen mondom, a Hacsek is Bajazzo (bohóc)! Nem? A közönség tapsolt és nevetett. Hiszem és vallom: ez is jótékony. (Végezetül megtudhattam azt is, / Hogy Istennek ve­lem szándéka volt. / Letöröl­ni egy könnyes arcot néha, / És adni, és varázsolni mo­solyt.) (75 éve született Kibédi Ervin)

Next