Új Ember, 2001 (56. évfolyam, 1/2737-52/2787. szám)
2001-04-29 / 17. (2752.) szám
2001. április 29. Kultúra Egy személyes élményről A száz éve született Németh Lászlóval kapcsolatosan egy személyes élmény idéződik fel bennem. Egyesek — talán bizonyos „megosztási politika" érdekében — többször is hangsúlyozták, hogy az író, református lévén, sok tekintetben kritizálta a katolikus szellemiséget, annak jelenlétét az irodalomban. Ez az állítás nem állja meg a helyét, illetve pontosításra szorul. 1962-ben, egy Városmajorban tett közös sétánkon alkalmam nyílt közvetlenül is meggyőződni a nagy író toleranciájáról, megértő álláspontjáról. Nem vitás, hogy volt idő, amikor néhány nyugat-európai katolikus író, Bernanos, Mauriac és Graham Greene egyes műveiben a „múltból felsíró nosztalgiát" vette észre, mint primér vonást, és nem a kegyelem vagy a katarzis megélhető lehetőségét, ám nem ez volt a végső ítélete a katolikus irodalomról, szellemiségről. Azon a sétán (amelyen főképp gödöllői „témakörben" merültünk el, mivel anyám iskolatársa volt kedvelt sógornőjének, Démusz Magdának) mély elismeréssel nyilatkozott az élő magyar irodalom katolikus elkötelezettségű képviselőiről, többek között Sík Sándorról és Pilinszky Jánosról. Pilinszkyt kiváltképp nagyra értékelte, világlátását, tömör és egyedi líráját kiemelve a hazai költészet átlagos köréből. Az akkor már törékeny egészségű író hiteles és értő megnyilatkozását tudattam Pilinszkyvel egy találkozásunk során, aki örömmel fogadta ezt a „kitüntetéssel" egyenértékű elismerést. És amint Cs. Varga István e hasábokon közölt tanulmányából is kitűnik: 1970-ben Pilinszky Anna kései című versét a Nagyvárosi ikonok kötetében éppen Németh Lászlónak ajánlotta. szeghalmi Németh László gondolataiból „A vallás tanította meg a lelket két lábon járásra, most, hogy elveszítettük a vallást, a keresztények maradhatnának meg két lábon járóknak." (Gondolatok a foszló agyban — 1964.) „Isten nélkül mégse megy a dolog. Az erkölcs legreménytelenebb, legnagyobb erőfeszítéseit az ember nem bírja egyedül." (Napló) „Egy ember élete elsősorban erkölcsi harc. A világ erői körülfogják s ő vagy szolgáltatja magát, vagy rájuk kényszeríti a természetébe írt magasabb megbízatást; életből szeretdet, természetből jellemet formál. Az erkölcs az alakító erő, mellyel körülményeink uraivá válunk, s egy ember általában annyit ér, amekkora erkölcsének alakító ereje.” (Proust világa) „Az Isten több, mint az ember — s az ember több, mint az istenek." (Sophokles) „A kereszténység sosem gondolkozott 'tömegekben'. Világát egy élet váltotta meg, a szentek az ő nagy győzelmét próbálták egyéniségükben és viszonyaik közt megismételni; az aprószentek serege, az egyszerű üdvözítűek megint csak győztes lelkek voltak, még kisebb körben. Az emberek mint egyének törték az üdvösség útját s egyéniségük mértéke az volt, mennyi egyetemest és örököt tudtak egyéni színükben felmutatni." (Kiadatlan tanulmányok. I. 600.) (Válogatta: Hölvényi György) Ezt a címet viseli az az írói arcképgyűjtemény, melyet 1942-ben adott ki a Szent István Társulat, a félmúlt, a századforduló jónéhány hazai elbeszélőjéről. A tanulmányokban a nyomukba lépő nemzedék tesz tanúvallomást róluk, hogy fölelevenítse elhalványult emléküket. Bevezetőjében Márai Sándor megállapítja: „A magyar széppróza e nagy mesterei soha nem élvezték a népszerűség verőfényét. Magányban éltek és alkottak. Megbecsülték, számon tartották őket, de a nagyközönség inkább csak nagy magányosokat látott a magyar szellem e ködlovagjaiban... E magányosság oka, hogy egytől egyik „csak írók" voltak. Szerep és mű közül Ambrus, Lövik, Kaffka, Krúdy s a többiek: ez utóbbit, a hálátlanabbat vállalták... Elindították nemzedékek számára az új magyar kifejezés, gondolkodás szellemi folyamatát." Legtöbbjüknek azonban legföljebb neve rémlett elő a háttér homályából, nem egészen ismeretlenül, de írásaik címét, karakterét, légkörét már alig kapcsolta hozzá a fölületes köztudat. Kivált a novellistákét, akiknek munkáival inkább a lapok „vonal alatti" rovatában találkoztak az olvasók, mint önálló köteteiben. Pedig épp ebben a korszakban zárkózott föl ez a műfaj irodalmunkban a hagyományosan legtöbbre tartott líra mellé. Csak a zárt, kerek, anekdotikus, gyakran csattanóra kihegyezett történetekhez szokott közönség nehezen kapott rá a modern életérzést, lélektani rezdülést kifejező, atmoszférikus feszültségű elbeszélés művészi értékeire és rejtett, olykor kimondatlanul maradó sugallatára. Holott épp ezzel az előadásmóddal újították meg a hagyományos beszélyt. Sűrűbbé, áttételesebbé vált kezükben a próza szövetek, az események külső váza helyett a belső történés hordozta lényegét, ebből támadt áramköre, feszültsége. A közös törekvést ki-ki a maga eszközeivel, vagy épp veleszületett eszköztelen eredetiségével fejezte ki, rajtahagyva személyes jegyét. Kitágult a szemhatár, európai távlatok nyíltak. A franciás ízlést képviselte az esszéistának indult Ambrus Zoltán, a Midás király, az Álomvilág novelláinak írója, Színi Gyula. Cholnoky Viktor széles körű kultúrája és mítoszteremtő fantáziája őskori legendákat ragad meg a Tammuz s Az alérion madár vére exotikus darabjaiban meg visszatérő hőse, Amanchich Trivulizó kalandos alakjában. Öccse, Cholnoky László groteszk novelláiban (Bertalan éjszakája, Prikk mennyei útja) tán vadabb és mélyebb Viktornál, de nincs meg az az eleganciája, egyenletes biztonsága. Két jelentős nőíró portréját is bemutatja a kötet. Tormay Cecile, a Napkelet című folyóirat alapító szerkesztője, korai novellái után regényeiben talál igazi önmagára (Emberek a kövek között, A régi ház). Az előbbi német és francia kiadásban is elismerést ért. A Nyugat oldaláról érkezett Kaffka Margit, ő is regényben, a Színek és évek hiteles,, századfordulós korfestő művében alkotta meg főművét, majd pályája derekán, spanyolnáthában halt meg. Külön kell szólni Krúdyról, a ködlovag-fogalom névadójáról és megtestesítőjéről. Ma már meglepő, hogy életében inkább a céhbeliek, s az értő olvasók szűk köre ismerte föl benne a kivételes jelenséget. Majd tíz évvel halála után Márai Szindbád hazamegy c. regénye nyomán éreztek rá megvesztegető hangjára, hogy új meg új kiadásokban, a klasszikusoknak kijáró megbecsülésben részesüljön Jókaiéval vetekedő, hatalmas életműve. Kedvező a posztumuszsorsa a fiatalon tragikus véget ért Csáth Géza novelláinak is. Kiszámíthatatlan és megjósolhatatlan, mikor és miért figyel föl a szeszélyes utókor egyegy író művére. Az övé aránylag hamar talált méltánylásra. Elébement a jövőnek, vagy a korízlés bukkant rá? Egyike azoknak, akikben a megújult magyar novella mesterére ismert az olvasóközönség, több kiadására is sor került, disszertáció is foglalkozott vele. Fölértékelődött a harmincéves korában pályáját befejezett Török Gyula két regénye is: A porban és A zöldköves gyűrű, s ez korai novelláira is kiterjeszti az érdeklődést. (Fehér virág, A halszemű három fia). Némiképp elégtételt szolgáltatott Lövik Károlynak válogatott novelláinak 1956-os kiadása (A néma bűn). Mintha inkább a korban való tájékozódás kedvéért sorolódott volna ide a Nyugat néhány költője. Annyiban nem jogosulatlanul, hogy mindvégig a rangos irodalom megtestesítői voltak, de hogy nélkülözniük kellett volna a közismert mestereknek kijáró megbecsülést, útszélre szorultak, ez Babitsról, Kosztolányiról, Tóth Árpádról, de még Juhász Gyuláról sem állítható. Karinthyról még úgy sem! Ugyanakkor különösebb fejtörés nélkül hiányolhatnánk Tömörkényt, Thury Zoltánt, Justh Zsigmondot, Peeteleit s társaikat. De a teljesség igénye éppúgy illuzórikus a válogatásban, mint a tévedhetetlen ízlés. Be kell érni helyettük gyógyíthatatlan vonzalmainkkal. A Ködlovagokat Thurzó Gábor szerkesztette, a tanulmányokat rajta kívül Lovass Gyula, Vass László, Sík Sándor, Kádár Erzsébet, Illés Endre, Szabó Zoltán és Rónay György írta. S ha végignézünk a neveken, önkéntelenül eszünkbe jut: valamennyien eltűntek már közülünk. Maguk is ködlovaggá váltak. Vidor Miklós Ködlovagok Száz évvel ezelőtt, 1901. április 18-án, Nagybányán született Németh László, esszé-, regény-, drámaíró és műfordító. A magyar literatúra történetében európai pillanatnak számító népi írói mozgalom eszmeteremtő és mintaadó személyisége volt. Valójában mindig a maga egyszemélyes mozgalmát képviselte. Életműve minőség, mennyiség és műfaji változat tekintetében is kivételes egység és teljesség, egy egyetemes kifejezőkészség megnyilvánulása. Adyról írott szavai őrá is érvényesek: ez költő, író „műve azzal, hogy itthagyta, nem kész. Nemzete szellemében kell elkészülnie." Németh László irodalmunk „templomépítő" írógéniusza. Életművének főhajója: A minőség forradalma. Esszéírása kísérlet, vallomás és vita: az emberi lélek önkeresése. Mintegy tíz regénye és harminc drámája közt klasszikusan kiemelkedő remekműveket találunk: Gyász, Iszony, Széchenyi, A két Bolyai, stb. Pilinszky János Ama kései című versét a Nagyvárosi ikonokban (1970) nyomtatásban is Németh Lászlónak dedikálta. Amint Hölderlin döbbenetes kétsorosaiban, ebben a Pilinszky-versben is hitelesen, magas művészi fokon őrződött meg valami maradandó a félelmetes XX. századból: „Ama kései, tékozló remény, / az utolsó, már nem a földet lakja, / mint viharokra emelt nyárderű, / felköltözik a halálos magasba." Ezt a verset és Németh és Pilinszky „báty és öcs" kapcsolatát először Vekerdi László elemezte. Elsőként mutatott rá arra, hogy a vers sugárzó központja, a „viharokra emelt nyárderű": Erdély-metafora, amelyet Pilinszky Némethtől kölcsönzött, és Erdély kiküzdött aranykorára utal. Pilinszky verses dedikációval adta vissza eredeti szerzőjének ezt a fenségesen szép gondolatot. Az esszéíró a háború idején is a szomszéd népekhez, a „tejtestvérekhez" fűződő sorsközösséget hirdette. Abban a „néma tejtestvériségben" hitt, amelyet „nem a politika csinált s a politika sem szaggathat el." A „tejtestvérek-eszme" adottság és utópia: a történelem erkölcsi ellenereje. Európát is a magyarságon át értelmezte: „Az európai művelődés: az első igazi polifon kultúra. Ez a szépsége, ereje, nagysága." Életcélja volt, hogy ebben a polifóniában a sorstól a magyarságnak szánt „hangjegyfüzetet" tudatosítsa. Egyik fontos vallomása evilági feladatvállalásról szól: „Szellemi és erkölcsi tulajdonságok közt én nem tudok éles határt húzni. Az ember mint feladat nyomul a világba. (...) A legértékesebb szellemi tulajdonságnak én éppen ezért a feladatfelismerést s a megoldásukhoz — erkölcsi kibontakozásukhoz - szükséges szívósságot tartom, mely emberből, a maga s a világ javára, a legtöbbet licitálja ki." Nem véletlen, hogy legfőbb példaképei az erkölcs, az emberi szellem és lélek hősei: Tolsztoj, Gandhi, Albert Schweitzer, Széchenyi... Orvosíróként ismerte fel: „A szeretet egy bizonyos fokán az ember elmeorvos." Létmodellt kereső, korszakkifejező igényű remekmű az Iszony (1947), amely Kárász Nelli és Takaró Sanyi pokollá váló házasságának történetét beszéli el. Nelli sorsképlete, alkata a kozmikus lét „egy aspektusát", értéktípusát példázza. Nem képes „a világgal elegyedni": „Kemény és ragyogó, mint feje fölött a csillagok". A regény mítosza a teljesség iskolája: az eszme áttetsző változata, az „üstökös csóvája" az eszmék holdudvarán. Hősnője szoborszerűen plasztikus. A „tudat-regény" narrációja mintaadó jelentőségű, az értékválasztást igenlő és tagadó olvasókat egyaránt magas esztétikai élményben részesíti. Az Égető Eszterben a magyar vidékiség, elmaradottság modellje fölött felhangzik a „mozarti dallam", a történelmi bizalom feleselő szólama is. Égető Eszter közösségteremtő hősnő: „a körötte támadt életfolton valami édenkertfélét próbál teremteni". Édenalapító kísérleteit szétdúlja a történelem vihara és a „férfiőrület", de mindig újrakezdi a körötte lévő szigetnyi világ humanizálását. Az Irgalom (1965) az „eszmekatedrális" koronázó regénye, testamentuma. Kertész Ágnes felismeri: az eszményítő csodálatnál nagyobb, emberibb érzés az irgalom. Ágnes az író „Medici-kápolnájának" legszebb „kariatidája", elfekvőnek látja az egész világot. Azt vallja: a sánta emberiségnek „hitet kell adni, hogy futni tud, s a lábára is vigyázni közben, hogy sántaságába bele ne gabalyodjék." Németh szellemi testamentumában döntő jelentőségű a Minőség fogalma, amelyen „azt a fényt, a megértés mélységével párosult könynyűséget és ruganyosságot" értette, amely „a görögöket a régi keleti civilizációk népei fölé emelte, s amely a nyugati civilizáció ormain is ott ragyog..." Ennek a Minőségnek az igényét akarta az igazságos elosztás követelményével összekapcsolni, s főképpen az értelmiségen át népünk közkincsévé tenni. Életművében kulcsfogalom az üdvösség: „Üdvösséged, van, akkor is, ha azt, amit hitnek hívnak elvesztetted." „Az üdvösségharc nem kerülhető meg: egy az életeddel." „Az üdvösségharcban egymást segítők: a gyülekezet. Minden jó emberi közösségnek gyülekezetté kell válnia". (...) egész művem ennek a filozófiának a születéstörténete, kifejtése, illusztrációja." Attól félt, hogy az utókor kiiktatja magából műveit, amint az utókora rendre megvalósította Széchenyi terveit, de kiirtotta magából Széchenyi szellemiségét. Ő sem csak „keseregte a magyarságot, hanem alkotta is." A drámaíró lélektiszta szavai: „Minden fej Isten kápolnája. De a Széchenyié székesegyház." A VII. Gergely végszavait írója sírfeliratnak szánta: „Szerettem az igazságot, gyűlöltem a méltatlanságot, ezért halok meg száműzetésben." Németh szellemi öröksége fájdalmasan hiányzik életünkből, főképpen a középiskolai magyartanításból. Félő, hogy ketté, majd sokfelé hasadt s szakadt irodalmi életünk képviselői későn ismerik fel „a közös ügy szavát". Fodor András költői kérdése, amelyet a Homloka égöve alatt című, Németh László emlékének szentelt költeményében feltett, ma is időszerű: „S most újra nézem, / nézem csak a képét. / Homloka égövét. Alatta / elfértünk volna mennyien! / S kérdem veletek együtt: / amíg élt, / megérdemeltük-e?" Cs. Varga István „Ama kései..." Németh László jubileumára Szakrális művek a Műcsarnokban Tavaszi évszakunkban nagy sikerrel tárulkozott fel szobrászatunk seregszemléje a Műcsarnokban. Üdítő színfoltot jelentett a nagy fölvonulásban a szakrális művek jelenléte - a szobrok újszerű fogalmazása. Nem a téma kelti elsősorban az élményt, hiszen azt oly sokszor érintette az irodalmi, zenei és képzőművészeti alkotások tömkelege, hanem az egyedi formák megújuló frissessége, így Varga Imre Szent Szilveszter emlékszobra megnyúlt alakzatával - mely a kelenföldi templomba kerül Árpádházi szobrai mellé, történelmünk pantheonjában hiányzó személyiségnek állít méltó emléket a tiarával és a kezében tartott magyar Szent Koronával. Megrendítő Melocco Miklós Szent sírja is: a szögekkel átvert test arca mártír édesapjára is emlékeztet a mindannyiunkban rejtőző Krisztusra. Csákvári Nagy Lajos és különösen Mohácsi András Korpusza gondolkodásra ösztönöz, Sallai Géza bronzba álmodott Sámsonja szintén. A lét sötét hatalmát idézi Farkas Ádám Pokoli bandája, érdekes fémszerkezet Werbánszky Ernő Szent Istvánt és Gizella királynét ábrázoló ikerműve Az ezeréves magyar államiságot méltán idézi több, első királyunkat értelmező alkotás, R. Törley Mária nyugalmat sűrítő szobra, ifj. Palkó József visszafogott királya, Seres János, Szórádi Zsigmond, Illés Márta közös emlékműve. Leleményes és elmélyült Zsin Judit körmöczi kövekbe és bronzba felejtkező Árpádházi szentjeinkről. Babits nyomán Csikai Márta álmodja tovább ezúttal nem szavakkal, hanem kőben Jónás próféta szabadulását a cet gyomrából. A kiállítás e külön csoportja igényesen zárkózik fel az összképhez, mely Kiing József kultikus változatai, Benedek József, B. Laborcz Flóra mellett eseményt jelent. Huszár Andrea tojások ezreiből szervezett korszerű, három teremre osztódó labirintust. Vergilius nyomán immár nem szavak, hanem forma „átfűzésével". Losonci Miklós _ Kérjük a plébános atyákat, hogy a jelentősebb helyi ünnepek előtt két héttel jelezzék, ám lapunkból több példányt igényelnének! A kiadóhivatal vezetője: Tóbi György Tel: 317-39331113._____________________/