Új Ember, 2002 (58. évfolyam, 1/2788-52/2839. szám)
2002-01-13 / 2. (2789.) szám
4 2002. január 13. Élő egyház A „nagy Takács" példája Takács József emlékének Egyik kollégája a Hittudományi Akadémián nem kis szarkazmussal csak így emlegette: „a nagy Takács". Ugyanis társaságban szerette vinni a szót. Mindenhez hozzászólt. Mindenről volt véleménye. Igaz, sokszor lesújtó. Mindent jobban tudott, mint más. Az esetek legtöbbjében igaza is volt. Ezt a modort az iskolából hozta, ahol mindig első volt. Az egri ciszter gimnáziumban volt tanára László Vince, aki évtizedek múltán is csak lelkesedve szólt növendéke kiválóságáról. Rómában pedig a Gregoriana Egyetem több ezer különböző nemzetiségű hallgatója közül aranyérmes első volt. Az egyetemi rendben levő vitákban félelmetes előadó vagy támadó volt. Tanulmányai mellett a keleti nyelveket is megtanulta, úgy, hogy például óperzsául olvasta Zarathusztrát. Híre növendék korában eljutott a Vatikánba. Rómából hazajövet a papnevelés munkájába állítják, de nevelési elvei miatt hamarosan kis hegyvidéki plébániára kerül. Gondolkodás nélkül ment! Magas feszültségű tudásával egészen beleéli magát a világvárosi egyetem után a falusi életbe. XII. Piusz pápa 1946-ban a nála járó Mindszenty bíborostól érdeklődik Takács felől. Ő nem tud információt adni róla. Majdnem így járt Czapik érsek is 1948-ban. Ez késztette a főpásztort, hogy előbb Törökszentmiklósra helyezze, majd 1950-ben útját egyengesse a Pázmány Egyetemre Schütz Antal utódául. Mély benyomásokat hagyott hallgatóiban világos magyarázataival és széles körű tájékozottságával. Ünnepelt előadó volt országszerte, amikor a személyi kultusz légkörében fogant rendelkezések értelmében megválni kényszerült egyetemi katedrájától és főpásztorának irányítására ismét egy valóban Isten háta mögötti kis hegyi faluba ment lelkipásztornak. És lelkesen, kedveszegés nélkül áll be az egyszerű falusi nép lelkipásztori irányításába az, aki bármelyik vitágegyetem katedrájának várományosa lehetett volna. (Meg is hívták.) Huszonöt évi lelkipásztorsága alatt vitatható szempontok miatt egyik faluból a másikba kellett mennie, míg az ötödik helyen, Adácson érte a váratlanul rátörő betegség. Közben lezajlik a világegyház nagy eseménye, a II. vatikáni zsinat és a magyar katolikus szellemiség nagy alkotása, az új magyar Biblia fordítása. Bár mindkettőben megállta volna a helyét, sőt hasznos szolgálatot is tehetett volna Isten adta elmeélével és tudásával, de mindenekfölötti hitével az egyházban, e vidéken elfeledve a kisszerű emberek mindennapi problémáiba temetkezik el — sokszor a kelleténél is nagyobb hévvel és odaadással. (Érdekes, hogy mások ismerték adottságait. Egyszer például héber szövegek és lexikonok közé feledkezve találtam. Egy héber—magyar kiadvány lektorálására kérték fel. Adtak neki harminc napot, de azt mondta, úgy elragadta a feladat érdekessége, hogy pár nap alatt végzett vele.) Mindezt nem Takács dicséretére kellett elmondanom, de szellemi nagyságának ábrázolására. Amit viszont dicséretére kell elmondani az az, hogy ekkora ésszel és tanultsággal gondolkodás és vita nélkül ment egyik helyről a másikra. Nem dramatizálta sérelmeit, ha nehezére is estek a dolgok. Az egyházkormányzatnak sokszor megmagyarázhatatlan rendelkezéseire tudott ráfigyelni. Mint a latin mondja: obaudire. Engedelmeskedni. Ebben mutatott példát nemzedékének. Úgy látszik ezt érezte prófétai küldetésének. Hiszen az egyházban jelentkező problémák — külföldön és itthon egyaránt — ebben összpontosulnak: tudunk-e engedelmeskedni. Vélemények, felfogások, elképzelések, értelmezések lehetnek különbözők, de egyház csak egy van. Ami ezt összetartja, az a tisztán hitből való engedelmeskedés. És Takács ezt tanulta Urától, Jézus Krisztustól. Olvasta Szent Pál himnuszát, hogy Jézus Krisztus „Istennel való egyenlőségét nem tartotta olyan dolognak, amihez föltétlenül ragaszkodjék... megalázta magát és engedelmes lett mindhalálig". (Fi 2,6) És a Zsidóknak írt levélben is olvasta: „Annak ellenére, hogy Isten Fia volt, a szenvedésből tanulta meg az engedelmességet." (5,8) Megfigyelte, hogy Jézus egész élete az engedelmesség jegyében zajlott le. Hisz olyan törvényeknek lett alattvalója (Gál 4,4), amik neki semmi lelki többletet nem adtak. És olyan embereknek fogadott szót, akik lélekben és kegyelemben lényegesen alatta maradtak — még ha az a Boldogságos Szűz Mária vagy Szent József volt is. Jézus az engedelmességnek megváltó erőt adott. Minden idők egyháza elsősorban nem azzal fogja a kor problémáira a megváltó erőket kiárasztani, hogy hogyan értelmezi a Szentírást. Még azzal sem, hogy hogyan tud átélten imádkozni vagy nagy célokért, illetve a felebarátért önemésztő áldozatokat hozni. Ez mind nagyon jó és szükséges, de mindeneknek a lelke a szeretet, mely mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel. A szeretet nem szűnik meg sohasem." (1kor 13,7) Ezt tanulta Jézustól, és életprogrammá tette. Heves vitákban szokta mondani: — Nekem a tisztelettel volt bajom. Az engedelmességgel sohasem. Halálában érik be az ember. Ahogy meghal, az jellemző rá. Takács mikor rosszul lett, nem akart orvoshoz menni. „Itt is meghalhat az ember" — mondta. Végül is érseke parancsolt rá. Mikor közölték vele, kérdezte: — írás van? — Van — felelték. — Akkor megyek — válaszolta. De bizalmasának odasúgta: — Időmorzsolás ez csupán-Es ment. Az orvosoknak és ápolószemélyzetnek szót fogadott ő, aki életmódjába nem engedett beleszólást senkinek sem. Panaszszó nélkül viselte a halálos beteg kiszolgáltatottságát. Itt is engedelmeskedett. Takács Józsefnek ez a nagy tette: oda is jó szívvel menni, ahová magától nem ment volna; igaza tudatában is vállalni feladatokat, amik nem neki valók, és az áldozatok érthetetlenségében egy magasabb rendű értelmet látni. Pappá szentelésével legmagasabb karrierjét érte el. Olyan pap volt, aki nemcsak áldozott, de áldozattá lett. Az engedelmesség áldozatává. És ezzel többet tett, mintha ragyogó üstökösként futotta volna be egyházunk egét. És ő hitte, hogy az engedelmesség áldozatában megváltó erők vannak. Belph Gellért (A fenti írást lapunk 1982. május 9-ei számából idézzük.) Alleluja — a régi ujjongás a címe Horváth Mária énekművész karácsonyi CD-jének, amely az üzletekben már kapható. Különleges-különös a repertoár: csupa benső izzás-ujjongás, majd elcsöndesedés — imádság. A századokat átfogó zene, hitébresztő, esténként elmélkedő perceket szerző az „életfa" alatt; megszólal a XIV. századi esztergomi misekönyv ujjongó Lélek-hívása, hogy mellé társuljon Mozart neves Exsultate-jából az Alleluja. Kurtág György Kvanja minden hangjával elnyugtató, míg Jeney Zoltán Weöres Sándor (ritkán idézett) gyötrelmével azonosul „a kereszt tövében"; a ritmus által diktált sorok, a gregoriántánus az ősi Ómagyar Mária-siralom hangulata nem csupán a golgotai óra bűnbánatos könnye, hanem Babits méltán Ünnepi ének népszerű, egzisztenciális valóságunk mélypontjáig hatoló versének, a Csillag után-nak ikertestvére, amelyben a születés és a halál ártatlanságunkat meghatározó kettős pillanata társul. Ezért reménységes a záró sor: „Az élő szív az üres világon mégse szakad meg." Az énekművészt mintha ez vezette volna műsora megválogatásában, és a hite, amely interpretációjának kristálycsalogást ad. Énekel és imádkozik ez a hang egyszerű természetességgel, könnyedséggel. Van, amikor kíséret nélkül énekel, micsoda belső dráma a nagyon tehetséges Kondor Ádám Lamentója (Weöres Hetedik szimfónia című versének zenei foglalata), s megint a végszó; az előadóművész a védszentjéhez amint énekli-mondja, lehet-e szebb könyörgés: „Mária, Csillag-pályák asszonya, / oltalmazd Máriát, édesanyámat. / Szememből elszakadt útján ne érje bánat." Megszólal Durante (Mozart-előd), a tisztaszívű barokk mester, s Byrd, az angolok legkiválóbb zeneköltője, orgonistája. El nem marad Bach Jézus fohásza, Purcell, a mi Esterházy Pálunk (az Égi Harmóniával), Liszt, Franck, (Missa brevisének felajánlási motettájával: „Angyali kenyér..."), Sáry Lászó az Ave Mariával, de a későromantikus Hummel, Saint-Saëns (máriás lelkületével), Szokolay Sándor a Glóriával. Az érzékeny orgonakísérő: Mózes Krisztina (karvezető és orgonaművész) a hangszínek pasztell világával, a kíséret alázatosságával méltó partner. Ő, aki a zugligeti Szent Család-plébániatemplom orgonistája. (tóth) Irgalmasok Pesten és Budán „A hazai kórházi intézmények fejlődéstörténetének egyik legtekintélyesebb fejezete a Magyar Irgalmas Rend története" — írja Az irgalmas rend működése Pesten és Budán című könyv előszavában Kozma Imre, a MMSZ elnöke, irgalmas rendi szerzetes. Tokaji- Nagy Tivadar, irgalmas rendi novícius, majd a rendek feloszlatása után egri egyházmegyés pap kitűnő munkája ezt a fejezetet mutatja be az olvasó számára. A rend magyarországi története a török kiűzésének idején kezdődik. Az első izgalmas barátok a XI. Ince pápa által szorgalmazott és támogatott hadjárattal, az ugyancsak a pápa rendeletére szervezett tábori kórházakkal érkeztek hozzánk. Tokaji-Nagy Tivadar nemcsak egy jó regény érdekességével és izgalmasságával szolgál, de Pest és Buda város fejlődésének egyes részleteit és az ebben szerepet játszó jeles személyiségek tetteit is megismerteti olvasójával. Így tudjuk meg például a híres budai tér névadójáról, a XVIII. században és a XIX. század elején élt Marczibányi Istvánról, hogy ő „hazánk egyik legnemesebb embere" volt. Számos hazafias, világi és tudományos alapítás mellett — templomokat épített, magyar iskolát alapított Budán a negyvennyolcas forradalom előtt négy évtizeddel, számos kórház működését támogatta — talán legjelentősebb tetteként ő telepítette le Budán az irgalmas rendet, miután megszerezte a Császár fürdőt az irgalmas kórház betegei számára. A könyv több fejezeten át tárgyalja a budai kórház történetét, szerepét a város egészségügyi ellátásában. Fontos mozzanat a Frankel Leó úti, már a mai értelemben is modern kórházépület átadása 1903-ban, a Gránátalma gyógyszertár és a Császár fürdő története, s végül, a 2001- ben írt „Kiegészítés"-ben olvasható sorok páter Simon Gábor Gyuláról, az irgalmasok budai házának utolsó priorjáról. Ő, miután a háború idején aktívan részt vett a zsidóság mentésében, majd a harcok után a kórház újjáépítéséért fáradozott, hamarosan a kommunista uralom vértanú áldozata lett. A sok kínzás, verés után sorsa nem teljesen ismert, valószínű, hogy szlovák államvédelmisek ölték meg 1949- ben. Abban az évben, amelyben Tokaji-Nagy Tivadar befejezte disszertációját. Az elmúlt karácsony előtt a Mikes kiadó jóvoltából megjelent, szép kiállítású, színes képekkel illusztrált könyve ugyanis doktori értekezésnek készült, majd mint „kiadni nem időszerű", a Széchényi Könyvtár polcán várta jobb sorsát. Ez most, a tavalyi Szeplőtelen fogantatás ünnepén következett el, amikor a rend ismét működik a másfél éve visszakapott kórházban azzal a szándékkal, hogy érdemben, a testi és lelki irgalmasság hathatós gyakorlásával hozzájáruljon a magyar egészségügy oly szükséges megújulásához. szikora Szemlélődő domonkos nővérek 1996 óta öt magyar szemlélődő domonkos nővér él Németország északi részén, Lage-Rieste-ben, a „Megfeszített Megváltóról" nevezett kolostorban (pontos cím: Dominikanerinnenkloster „Zum gekreuzigten Erlöser" Kommende Lage 6. 49597 Rieste — Deutschland. 1997 óta Szent Margit ünnepére (január 18.) esnek a beöltözések és fogadalomtételek. Feszty Masának van egy ismert képe, amely Margitot a szigeten ábrázolja töviskoronával a kezében: nem lebegő szentként, hanem olyan emberként, aki két lábbal a földön áll, akinek hallatlan realitásérzéke van. Korának nyomorai (tatárjárás, országot sebző belső viszályok, családi ellenségeskedések) nem hagyták hidegen. Margit megértette és élte a szemlélődök másokért szentelt életét. A kontemplatív szerzeteseknek ugyanis — amint egy dominikánus szerzetes megfogalmazta — nem maguk körül kell körözniük, hanem a világ körül. „Minél kontemplatívabb egy ember, annál fontosabb neki a vitág. A másik ember, a vitág a maga veszélyeivel: ez a magja a szemlélődésnek..." Az emberek gyakran felteszik a kérdést a szemlélődő szerzetesrendek tagjainak: mit is tesznek valójában. A válasz egyszerű: vannak, élnek — Isten előtt, mindenkiért. Szent Domonkos az albigens háború idején (1208) fontosnak tartotta, hogy a röviddel azelőtt megalapított (1206) női közösség „puszta létezése" a kiengesztelődés elő jele legyen. Ilyen jel volt Szent Margit iskola történéseiben, és jel volt szentté avatása is 1943-ban, a II. vlágháború zűrzavarában. A dominikánus nővérek ugyancsak példaként tekintenek Pierre Clavienne algériai domonkos püspökre, aki 1996 augusztus 1 jén a véres zavargások idején gyilkosság áldozata lett. Két hónappal halála előtt mondta egy prédikációjában: „Amióta az algériai dráma kezdetét vette, gyakran megkérdezték tőlünk: »Miért maradtok itt?« Nekünk egyáltalán nincs hatalmunk, de itt vagyunk, mint egy beteg barát ágyánál, hallgatva, mialatt a kezét tartjuk vagy a homlokát töröljük... Jézus miatt maradunk, mert ő itt szenved..." A nővérek vallják: a mai vitágban is elengedhetetlenül fontos ez a „puszta létezés". Amíg domonkos testvérek és apostolkodó nővérek a világban hirdetik az Evangéliumot, addig ők a szemlélődés és a másokért való imádság rejtett módján vesznek részt a domonkos küldetésben. A szentmise, zsolozsma hét alkalommal, elmélkedési idők, olvasás, stúdium, rózsafüzér, rekreáció (közös beszélgetés, felüdülés), munka a házban és a kertben, ezernyi lehetőséget tartogat a tudatos, élő kapcsolat kialakítására Jézussal. Az embereknek lehetőségük van arra, hogy velük imádkozzanak, problémáikat lelki beszélgetés keretében megosszák velük. Jelenleg tizennégyen élnek a németországi közösségben: kilenc német és öt magyar nővér, utóbbiak közül kettő már letette örökfogadalmát. Murányi Nikolett Medvigy Mihály halálára Medvigy Mihály piarista szerzetes pap, főiskolai tanár 2001. december 24-én, életének 88., szerzetességének 70., áldozópapságának 63. évében, hosszan tartó betegség után csendesen elhunyt. Földi maradványait 2002. január 16-án 13 órakor helyezik nyugalomra a rákoskeresztúri Új Köztemetőben. Lelki üdvösségéért az engesztelő szentmisét aznap 16 órakor mutatják be a Mikszáth téri piarista kápolnában. 1914. július 29-én született Nagyváradon. A gimnáziumot Kecskeméten már mint rendi studens fejezte be. A Pázmány Péter Egyetem Hittudományi Karának elvégzése után, 1939-ben doktorált. Fiatal hittanárként a rend nagykanizsai, kolozsvári, majd tatai gimnáziumában tanított. 1946- tól Veszprémben volt hittanár. 1950-ben Budapestre került, ahol ötven éven keresztül sokoldalú egyéniségével, nagy tudásával generációkat nevelt. Modern szelemű, barátságos, kedves tanár és lelkiatya volt a diákok számára a gimnáziumban, ahol 1982- ig tanított. A piarista teológiai főiskolán liturgikát, erkölcsteológiát, egyháztörténelmet és egyházművészetet oktatott, tárgyainak szenvedélyes szeretetét és egyéniségének melegszívű jóságát sugározta a rendi növendékekre. A II. vatikáni zsinat után a magyar katolikus liturgikus és egyházzenei megújulás egyik főmunkatársa lett. Számtalan előadást tartott, cikket és könyvet írt szakterületei izgalmas kérdéseiről, tágabb körben is megkedveltetve ezzel a keresztény művészetet és kultúrát. Hatvanhárom éves fejjel tudott újra iskolapadba ülni és Rómában régészeti tanulmányokat folytatni. Hetvennyolc éves korától nyolcvankét éves koráig a miskolci magánegyetemen is tanított, vállalva a gyakori utazásokat. Mindig kész volt nagyszerű gyűjteményéből művészettörténeti előadást, diavetítést tartani, zarándoklatokon páratlan tudásával, lebilincselő előadásmódjával másokat gazdagítani. Utolsó éveiben, lassan elhatalmasodó betegségében számára a legnagyobb szenvedést szellemi erői megfogyatkozásának átélése jelentette. Elcsendesedve, alázattal fogadta végül az elkerülhetetlent. Szenteste, a születés ünnepén halt meg, nem sokkal a piarista kispapok látogatása után, akiket — különös gyengédséggel — mindig is a legközelebb érzett magához.