Új Ember, 2003 (59. évfolyam, 1/2840-52/2890. szám)
2003-11-23 / 47. (2885.) szám
Ha betekintünk a határon túli magyarság püspökeinek és papjainak történetébe, új szempontokat, tényeket és új vértanúkat ismerünk meg. A határon túli, különösen a Romániában élő magyarok és katolikusok helyzete sok szempontból más, mint a hazaiaké: egyszerre üldözték őket nemzetiségük és vallásuk miatt; történelmük és kisebbségi létük jobban összekovácsolta őket stb. Ezeknek az egyházaknak a tapasztalata mégis fontos szempontokat adhat annak, aki a hazai katolikus egyház történetéről gondolkozik, próbálja azt mérlegre tenni, illetve szeretne a jövőre vonatkozó tanulságokat levonni. Elsőként idézzük fel az erdélyi egyházmegye történetének legfontosabb eseményeit, amelyek szorosan kötődnek Márton Áron személyéhez. Jelen cikkünkben elsősorban a Kolozsvárott 1996-ban megjelent, Marton József szerkesztette Márton Áron emlékkönyv című kötetre támaszkodtunk.) A hitvalló püspök Márton Áron püspök nevét, személyét ma hazánkban is széles körben ismerik, bár évtizedeken át éppúgy nem volt szabad kiejteni a nevét, mint Mindszenty bíborosét. De a róla szóló világi és egyházi népszerűsítő cikkekből inkább csak személyiségéről kaptunk képet. Ezek az ismertetések többnyire nem eléggé állítják őt abba a történelmi dimenzióba, amelyben személyének igazi jelentősége - s vele együtt az egész erdélyi katolikus egyház magatartásának példája - kibontakozna előttünk. Áron püspök markánsan humánus, magyar és katolikus főpap volt, akire egész Erdély, s valamiképp egész Románia felnézett. A róla szóló írások elmondják, hogyan vált 1938-ban történt püspökké kinevezése után a magyarság erkölcsi és szellemi vezetőjévé Dél- Erdélyben. Hogyan állt ellen mindenféle embertelenségnek. 1944- ben igyekezett megakadályozni a zsidók üldözését, mind igehirdetésében, mind politikusként. Levélben is volt bátorsága felszólítani a belügyminisztert, hogy akadályozzák meg ezt az embertelenséget. (Fellépéséért a jeruzsálemi Jad Vasem Intézet kitüntette a Népek Igaza címmel, tiszteletére az „igazak kertjében" fát ültettek, s felírták nevét az emlékfalra.) 1945-ben levélben kérte a magyar miniszterelnököt és a Párizsban tárgyaló békedelegációt: tegyenek meg mindent annak érdekében, hogy a trianoni határon túl élő, többségükben magyarlakta területek tartozzanak Magyarországhoz, vagy legalább kerüljenek nemzetközi ellenőrzés alá. (Ez román szemmel nézve nyilvánvalóan hazaárulás.) A főpásztor egyik többször idézett kijelentése: „A püspöknek meg kell hallania híveinek aggodalmait, és ki kell mondania azt, amit nekik nincs szabadságuk kimondani." A trianoni határok visszaállítása, majd a kommunizmus hatalomra kerülése után tiltakozott az egyházi iskolák és intézmények elvétele, az egyházmegyék állami parancsra történő összevonása ellen. Ezért, és korábbi - a magyar területek egységéért tett - nyilatkozataiért 1949. június 21-én letartóztatták, majd összeesküvés és hazaárulás vádjával életfogytiglani börtönre, illetve kényszermunkára ítélték. Küzdelem az egyház egységéért Márton Áron szerepének „egyházpolitikai" jelentősége, hogy vezetésével a romániai magyar katolikus egyház és papság képes volt megőrizni egységét. Ily módon vált képessé arra, hogy szembeszálljon a - hazánkban és minden kommunista országban ismert - Moszkvából irányított céllal, amely úgy kívánta az egyházat gyengévé és lehetetlenné tenni, hogy kikezdte annak egységét. Románia katolikus egyházában az egyház szétverésének legfontosabb lépései a következők voltak: 1948 augusztusában az állam bejelentette, hogy államosítja az egyházi iskolákat, és csak három katolikus püspökséget ismer el. Az addig működő tíz katolikus püspök közül hetet „nyugdíjaztak" - ami valójában működési engedélyük megvonását jelentette. 1948 októberében egy görög katolikus papi delegációval a kormány kimondatta a Rómától való elszakadást, majd egy hónap múlva a görög katolikus egyházat megszűntnek nyilvánították. Márton Áron és püspöktársai tiltakoztak az emberi jogoknak és a vallásszabadságnak ilyen lábbal tiprása ellen. Erre a kormány mind a hét letett püspököt börtönbe vetette. 1949 júniusában Márton Áront is letartóztatták, Bukarestbe hívták egy tárgyalásra, s útközben fogták le. 1949 nyarán az összes egyházmegyei vezetőt, a püspöki helynököket is Bukarestbe hívták megbeszélésre, s mindannyiukat lefogták. Néhányukat aztán szabadon engedték: a jelek szerint azokat, akik ígéretet tettek, hogy az állam terveinek megfelelően fognak viselkedni. A papság egysége püspökével A forgatókönyv minden szocialista országban lényegileg azonos volt, a szovjet központi irányításnak megfelelően. A szabadon maradt egyházi vezetők elé első feladatként azt tűzte a kommunista párt, hogy írjanak alá egy nyilatkozatot, amely szerint országukban vallásszabadság van. Két nappal Áron püspök letartóztatása után, 1949. június 23-án a többi történelmi egyház vezetői (a hazaihoz hasonlóan, súlyos kényszer és erőszak hatására) aláírták a dokumentumot, amelyben hálájukat fejezik ki a kormánynak a számukra biztosított vallásszabadságért. Ugyanebben az évben, 1949- ben feloszlatták a szerzetesrendeket, az egyházi intézményeket, kórházakat. Ezen intézkedések közepette megkezdődött a békepapi mozgalom szervezése. A nem katolikus egyházakban ez sikerrel járt: 1950-ben mind az ortodox, mind a protestáns egyházak az állam elvárásának megfelelően létrehozták a maguk „békevédelmi bizottságát". A katolikus papság egy kis csoportja is hajlott ebbe az irányba: néhányan - állami támogatással, annak instrukciói szerint - meg is próbálták kezükbe venni az egyházmegyék irányítását. Áron püspök azonban bezáratása előtt határozottan felhívta a papságot, hogy ne vállaljon együttműködést az egyházüldöző rendszerrel, s ne keltse maga is a békesség és a szabadság látszatát egy embertelen diktatúrában. Felhívása - a kis békepapi csoporttól eltekintve - teljes követésre talált, s ez évtizedekre meghatározta az erdélyi egyház történetét. Mikor az állami szervek egymás után letartóztatták az ordináriusokat, a hatalom olyan papokat akart a helyükre ültetni, akik Márton Áron irányvonalával szemben vállalják az erdélyi békemozgalom megszervezését. A papság nagy többsége azonban nem volt hajlandó az államilag megbízott emberek vezetését elfogadni. Emiatt sokakat letartóztattak, köztük volt az idehaza szintén jól ismert Godó Mihály jezsuita atya is, aki nyitt levélben szállt síkra a békemozgalomhoz hasonló kezdeményezések ellen. És köztük voltak elsősorban azok, akik az egyházmegye kormányzását vállalták, mint ordináriusok - a bebörtönzött püspök helyetteseként. Hét ordináriust vagy püspököt tartóztattak le, akik közül négyen belehaltak a szörnyűséges börtönviszonyokba, illetve a börtönbeli kínzásokba. Mindannyian - egyik a másik után - vállalták a nyilvánvalóan reájuk váró börtönt, mégsem alkudtak meg. Velük együtt vállalta a börtönt mintegy száz egyházmegyés pap s a ferences rend egész vezetősége. Többen meghaltak a börtönben, de hűek maradtak a főpásztor útmutatásához. (Az előbbiek mind az erdélyi egyházmegyéhez tartoztak! Mellettük vállalták a letartóztatást a szatmári, a nagyváradi, a temesvári egyházmegyék főpásztorai, és számos pap is. (Folytatjuk.) Tomka Ferenc Márton A magyar egyház közelmúltjáról, a kommunista diktatúra időszakában történtekről gondolkodva - a hősök, vértanúk és hitvallók nagyszerű példáit látva - felmerül az a kérdés is: mennyiben volt jogos és igazolható (vagy éppen vétkes?) a papság és főpapság egyes tagjainak együttműködése a kommunista államrenddel. Áron példája (1.) Fórum 2003. november 23. A megbékélés napja lehetne... Ötven éve tértek haza a Gulágról Sztálin halálának napja -1953. március 15. - felcsillantotta a szabadulás reményét a Gulág kegyetlen kényszermunkatáboraiban sínylődő magyar politikai rabok előtt. A remény 1953. november 20. és 25. napján vált valósággá, amikor a túlélők első és második hétszázötven fős csoportja MÁV-jelzésű vasúti kocsikban Csapnál átlépte a határt, és Záhonynál magyar földre érkezett. A meghatódottságtól könnyes szemű, többségükben harmincévesnél fiatalabb szabadulók, pontosabban túlélők 7-11 rabságban töltött év után tértek vissza hazájukba. Megannyi szenvedés és megpróbáltatás után a Jóisten kegyelméből viszontláthatták szüleiket, testvéreiket, hozzátartozóikat, akiktől legtöbbjüket szinte még gyermekkorában szakította el a hírhedt szovjet katonai elhárítás, az NKVD. A mai napig nincs hiteles adat arról, hány férfi és nő esett áldozatul a hazánkat megszálló szovjet katonai szervek önkényének. Ez talán sosem derül ki, mert a szovjet belügyminisztérium és a Lágerek Főigazgatósága, a Gulág tudomásom szerint nem készített nemzetiségek szerinti összesítést a rabokról, még kevésbé a kényszermunkatáborokban elpusztultakról. Mire végre eljött a várva-várt szabadulás, addig a szovjet bíróságok által elítélt magyar politikai rabok sok ezer tonna ásványi kincset, szenet, rezet, aranyat, uránt, nikkelt, ólmot stb. termeltek ki, irtották a tajgát, úsztatták a jeges árban a rönköket, építették a Bajkál-Amúr vasútvonalat, az északi sarkkörön túli városokat. Mindezt hatvan deka vizes fekete kenyérérrel és híg levessel tápláltan, a test és lélek szinte minden tartalékát fölemésztve. Munkájukért csak 1950-ben kezdtek bért fizetni, a civilek azonos munkájáért járó bér negyven százalékát kapták, levonva ebből is a rabtartást. Tizedelte őket a skorbut, a vérhas, a tífusz, pusztultak az elviselhetetlen, kegyetlen időjárási viszonyok (mínusz 45-50 fokos hideg) és az embertelen munkakörülmények. Nem csoda, hogy csak néhány ezren, mindössze 4300- an (beleértve az 1955 novemberében hazatérteket is) értük meg a szabadulást. Hányan élünk még? Talán pár százan, azok is megrokkantak, betegek, a legfiatalabbak is már 73-74 évesek. A forradalom után többen külföldre távoztak. Van két szervezetünk: Szovjetunióban volt Magyar Politikai Rabok és Kényszermunkások Szövetsége (SZORAKÉSZ) és a Gulágon Elpusztultak Emlékét Ápoló Gulág Alapítvány, de ezek sem rendelkeznek a még élő túlélők pontos adataival, mert vannak, akik nem tartoznak sem az egyik, sem a másik szervezethez. Mindkét szervezet szeretné méltón megünnepelni a Gulágot túlélők hazatérésének ötvenedik évfordulóját! E cél érdekében lobbiznak az országgyűlési és kormányzati szervek, a különböző pártok támogatásáért. Az áldozatok a sok megaláztatásért, a rengeteg szenvedésért megérdemelnék, hogy a Magyar Köztársaság legfőbb méltóságai az Országházban fogadják a még élő, Szovjetunióban raboskodott magyar politikai foglyokat, akik idegen földön szenvedtek magyarságukért. E gesztusnak felülmúlhatatlan jelentősége volna! Ez lehetne a megbékélés napja! Ez lehetne a szenvedések méltó társadalmi elismerése. De ehhez szükséges, hogy ezen az ünnepségen mindazok részt vegyenek, akik közel egy évtizedig együtt fagyoskodtak, éheztek, egyformán rongyosak voltak, és ugyanazt a rabok fekete kenyerét ették. Ott nem volt különbség magyar és magyar között, itthon se legyen különbség aszerint, hogy ki melyik szervezetnek tagja vagy nem tagja! Meg kell adni ezt a lehetőséget minden túlélőnek! Ez fennkölt, magasztos cselekedet lenne az állam vezetői és a két szervezet részéről. Keményfi Béla túlélő, a Magyar leventék a sarkkörön túl című könyv szerzője W IDCDCC a u . rl DLlvLw) Az egészséges emberért Mindennapi vitaminpótlás ötven év felett is Biológiai szempontból mindnyájan harmincéves korunk körül vagyunk a csúcson, szervezetünk teljesítőképessége és immunrendszerünk ekkortájt nyújtja a maximumát. Sajnos azonban az idő előrehaladtával szervezetünk belső működése lassan megváltozik. Ma már tudjuk, hogy a korral járó problémák java része nem elsősorban éveink számának növekedésére, hanem olyan befolyásolható tényezőkre vezethető vissza, mint például az életmód, ezen belül pedig a táplálkozás. A tápanyagok csökkent felszívódása, a rosszabb hasznosulás, illetve a szervezet megnövekedett igénye miatt ötvenes éveinktől bizonyos vitaminokból, ásványi anyagokból és nyomelemekből nagyobb mennyiségre van szükségünk. Ezért fejlesztettük ki, speciálisan az ötven év felettieknek az Actival Senior filmtablettát, amely a hazai szükségleteknek megfelelő összetételével az egészség és fiatalosság megőrzését, az ellenállóképesség növelését szolgálja. Ilyenkor télen a megfázás, az influenza, a nátha szinte mindennaposak környezetünkben, ezért ebben az időszakban különösen fontos, hogy jó állapotban tartsuk immunrendszerünket. Az Actival Senior komplex multivitamin és ásványianyag filmtablettában található huszonnyolc féle hatóanyag pótolja az idősödő szervezet megnövekedett vitamin-, ásványianyag-, és nyomelem-szükségletét, maximálisan figyelembe véve az ötven év felettiek megváltozott tápanyagigényeit. Az Actival Senior összetevői nagyban hozzájárulnak az immunrendszer erősítéséhez, a fittség, a megfelelő aktivitás és az általános jó közérzet megőrzéséhez! Ne hagyjuk, hogy elhatalmasodjanak rajtunk a fáradtság, kimerültség, gyengeség jelei. Milyen jó hallani, mikor egy rég látott ismerősünk azt mondja: „Te semmit sem változtál, remekül nézel ki!" És milyen jó, ha mi tényleg így is érezzük! És milyen nagy biztonságot ad a mai világban egy nagymama vagy nagypapa, akire bármikor számíthat a család, akinek mindig van egy kis tartalék energiája! Aktiválás korhatár nélkül? A Béres válasza: IGEN! Táplálkozásunk megfelelő kiegészítésével, napi egy Actival Senior filmtabletta bevételével sokat tehetünk szervezetünk öregedési folyamatainak lassításáért! Az Actival Senior gyógyszernek nem minősülő gyógyhatású készítmény. A kockázatokról és mellékhatásokról olvassa el a betegtájékoztatót, vagy kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét!