Új Ember, 2005 (60. évfolyam, 52/2941. szám - 61. évfolyam 51/2992. szám)

2005-08-21-28 / 34-35. (2975-2976.) szám

16 Kék Szeretek sátorban aludni. Barátom kertjében, a kunfe­hértói üdülőtelep magas nyárfái alatt kora hajnalban a vörösbegy halk „cik­ cik" hangjára ébredtem. Még alig derengett, de a narancsos mel­lű kismadár már felébredt, és talán vadászott is korán moz­duló pókokra, rovarokra. Ki­bújva a sátorból éppen a kerti csapnál mosakodtam, amikor a fejem felett, a szellő borzolta lombkoronában megszólalt a sárgarigó: „Huncut a bíró!" - kiáltotta többször is egymás után. Piros csőrű fejét félrefor­dítva lenézett rám, aztán át­szállt a szomszédos nyárfára és tovább flótázott. Valahol a távolban fürtkakas pittypa­­lattyolt, a szomszéd kertben zöldike kezdett énekelni, ké­sőbb egy tengelic is csatlako­zott hozzá. Július derekán többet nem is remélhettem. Az üdülőtelep közelében a hajdani tó kiszáradt, legelő van helyette. Miközben a kes­keny ösvény puha homoktala­ján ballagtam, a virágokban gyönyörködtem. Jobbról a somkózó sárga, balról a pipacs piros és a kígyószisz­kék szir­mai integettek felém. Az utób­bi virágaiból kacsafarkú szen­­der torkoskodott. Kolibrik módjára állt a levegőben a ki­választott virág előtt, hosszúra nyújtható pödörnyelvét a kelyhébe dugta, szívogatott, aztán máris a következőhöz röppent. Távolabb a nemrég kaszált fűből összepréselt nagy bálák álltak. Ezeket látva mindig elfog a nosztalgia a ré­gi, kedves, villával rakott bog­lyák után. De ugyanígy va­gyok a búzatartókon keresztek helyett gépek készítette hatal­mas bálákkal is. A madarak számára viszont mindkettő ki­tűnő leshelyet kínál. Nem messze tőlem az egyiken gé­bics ült, és a fűben mozgó sás­kákra lesett. Egy másikra sza­lakóta szállt le. A nyárfaliget felől érkezett, ahol egy régi harkályüreg mélyén fiókái le­hettek. A gyönyörű kék madár üldögélt egy kicsit, majd hirte­len mozdult és a fűbe ereszke­dett. Foghatott valamit, mert néhány másodperc múlva már a nyárfák felé repült. Csőrében nem látszott semmi, a zsák­mányt, talán egy nagyobb sás­kát vagy bogarat, a torokzacs­kójába rejtette. Nem messze hatalmas, gomba alakú, in­kább fának tűnő galagonya állt. Mellé húzódtam, és vár­tam. Sejtettem, hogy a madár visszajön; a tágas legelő, rajta a leshelyet kínáló bálákkal ál­landó vadászterülete lehetett. Néhány perc múlva valóban megjelent. Alacsonyan repül­ve közeledett, de ezúttal a szé­nakupacok helyett egy oszlop­ra ült. Sok sáska mozoghatott alatta a fűben, mert amikor né­hány perc múlva visszanéz­tem, az oszlop már üres volt, a kék madár újra a nyárfaliget felé repült. Az ösvény közepén fürge gyík sütkérezett. Amikor meg­látott, döcögve igyekezett a fű közé. Fürgének hívják, talán a tudományos latin­­név - Lacerta agilis - okán, pedig valójában a legnehézkesebb, mondhatni, a leglustább a ha­zai gyíkfajok között. Nagy szerencséje, hogy nem egy szénabála közelében tanyázik, mert a szalakóták előszeretet­tel vadásznak gyíkokra is. Este, amikor már a telihold terített ezüstös fátyolt a nyár­fákra és a legelőre, láthatatlan lappantyú pirregett hossza­san, később, már a sátorból, egy macskabagoly mindig gu­­nyorosnak tűnő, huhogó hangját hallottam. Számolni kezdtem, hányszor huhog egymás után. Nyolcig jutot­tam, de azt ma sem tudom, a bagoly hallgatott el, vagy én aludtam el közben. Schmidt Egon­Fotó: Bécsy László madár a legelőn A selyempálmák (Grevil­­lea) mintegy kétszázötven fa­ja mintha nem lett volna elegendő, kertészek és botani­kusok még ugyanennyi fajtát nemesítettek az elmúlt évtize­dek során. A lelkesedés érthe­tő, hiszen a grevillea szín- és formagazdagsága miatt Ausztrália - ahonnan eredeti­leg származik - nemzeti büsz­keségei közé tartozik. Az örökzöld, fás szárú bok­rok vagy fák magassága huszonöt centimétertől húsz méterig terjed. A nálunk csere­pes dísznövényként kínált Grevillea obtusifolia (képün­kön) mindössze negyven-száz centiméter magasra nő. Virág­zása igazi látványosság: rózsa­színű, csillogó zuhatagra ha­sonlít. A virág szerkezete eltér a szokványostól. A hosszú vi­rágtakaró levelek és a köztük Selyempálma elhelyezkedő bibeszálak ka­­romszerűen görbülnek, és eze­ket fogja össze a csúcson elhe­lyezkedő, korong alakú bibe. A termő tövében ragadós nek­tármirigyek csalogatják a ma­darakat a beporzásra. Eredeti hazájában nedves patakpartokon, horhosokban tenyészik, ahol laza, enyhén köves, jó vízáteresztő a talaj. Elviseli, sőt megkívánja a sok napfényt, de az állandóan szobában nevelt selyempál­mát óvni kell a tűző naptól, és csak szoktatás után kerülhet ki nyáron a kertbe. Ültető­földje legyen enyhén savas, tartalmazzon érett komposz­­tot és lazítónak durva szem­cséjű folyami homokot. Ha jó a föld, nem szükséges tápol­­datozni, különben pedig ta­vasztól őszig havonta egyszer öntözzük be általános, de ke­vés foszfort tartalmazó táp­szerrel. Nyáron gyakran kell öntözni, télen kevesebbet, ek­kor inkább a leveleit kell na­ponta állott vízzel permetez­ni, mert szereti a sok párát maga körül. Fontos, hogy gyökerei ne álljanak vízben. Szaporítása friss magból eredményes. Ahhoz, hogy a mag kicsírázzék, forró vízzel kell leönteni, és huszonnégy óráig ebben a vízben kell áztat­ni. Zölddugvánnyal is lehet szaporítani, ehhez előbb márt­suk be a földbe kerülő részt gyökereztető hormonba. Dug­­ványgyökereztetéshez homok és perfit keverékét használjuk. Fedjük le az edényt üveglappal, és tegyük talpmelegre, mert eb­ben az időszakban sok párárra és melegre van szüksége. Szöveg és kép: Lovas Katalin 2005. augusztus 21-28. A halálról és a hitről- Székelyföld oltárhegyén A perkői Szent István-kápolna és az emlékkeresztek Az út Kézdiszentlélek felől élesen kanyarodik felfelé, égig érő fenyők, puha mohá­val vastagon borított sziklák, bólogató páfrányok között haladunk az erdő hűvösében. Meg-megállunk, hogy szamó­cát szedjünk, vagy a mohos kövek közt gombát találjunk. Mesevilág. Mesés az is, hogy kezünkben a hegy ormán álló kápolna kulcsával sétálunk az erdőben. A Perkő lábánál fek­vő Kiskászonban kaptuk meg a kulcsot, a 72-es számú ház­nál, követve a nemrég megje­lent Erdély útikönyv eligazí­tását. A nyár közepén tomboló kánikulában üdítő az erdei séta, ami azonban nem ígér­kezik rövidnek. Hosszan ka­nyarodik az út, magasba nyú­lik a meredek hegyoldal. A sűrű erdőben haladva sejtel­münk sincs arról, hogy mi­lyen messze lehet a hegy csú­csa. Útikönyvünk nem mellé­kel képet a perkői templom­ról. Az erdei emelkedőn egyre feljebb jutva nyitott lélekkel, kíváncsian várjuk a feltáruló látványt. Még el sem fáradtunk, még az erdő mesevilágának bűvö­letében lep meg minket a va­kítóan kék égbolt hátterében az idilli kép. A fák közt feltű­nik a hófehér falú, piros tetős templomocska. A hegytetőn elterülő réten megejtő látvány a kis tornyocskákkal ékesített istenháza. A perkői Szent István-ká­polna feltételezhetően kora középkori alapokra épült. Az építtető Kálnoky, Apor és Mi­kes család már a XVIII. szá­zadban búcsújáró kegyhellyé avatta és a magyar szent kirá­lyokat és püspököket ábrázo­ló freskókkal díszítette. A XX. századi Szent István-napi bú­csújárás a Perkőn a csíksom­lyói Mária-búcsú mellett a legnagyobb népi vallásos ün­nepe a háromszéki, kászoni és alcsíki katolikusságnak. Pozsony Ferenc néprajzku­tató írja: „A kegy­helyhez fű­ződő búcsút István király (au­gusztus 20.) napján szervezik meg. A búcsúsok Kiskászon felől közelítették meg a ma­gaslatot, hangosan imádkoz­va és énekelve vonultak. Az otthon maradottaknak búcsú­fiát vásároltak: szentképet, ol­vasót, mézeskalácsokat. Meg­ízlelték a kiskászoni oldalban levő forrás vizét, melynek ki­vételes erőt tulajdonítottak. A betegek, mielőtt eltávoztak volna a búcsújáró helyről, vi­seletükből, hajszálukból egy­­egy kis darabkát elrejtettek a fű között abban a reményben, hogy betegségüket is ott hagyták. A búcsú kiválóan al­kalmas volt a szomszédos fal­vakban élő rokonok, jó bará­tok találkozására. Sokan már az istentisztelet megkezdése előtt érkeztek vendéglátóik­hoz szekéren. Általában ez kölcsönösségen alapult, s minden család már előre tud­ta, hogy melyik faluban me­lyik famíliát várhatja. Ez a kapcsolat apáról fiúra hagyo­­mányozódott. A háromszéki Szent Isván-napi zarándoklat, a búcsúk - kivéve a diktatúra idejét, amikor a szabadtéri za­­rándoklatot-búcsút tiltották - a perkői Szent István-kápol­­nához kapcsolódnak, melyet István király tiszteletére szen­teltek fel. A kápolnában újab­ban feltárt freskók egyik alak­jában - Szent László király, Szent Imre herceg és Szent Gellért, valamint Szent Adal­bert püspökök mellett - ép­pen Szent Istvánt ismerték fel a szakemberek. A falképek ké­sőbbi datálását (XVII-XVIII. század) az Apor és Mikes csa­ládoknak azzal a törekvésével hozzák kapcsolatba, misze­rint ők tették volna búcsú­hellyé ezt a kápolnát." Jóllehet Orbán Balázs a templomocska legközelebbi hasonmását a XII. századi regensburgi keresztelőkápol­nában (baptisztériumban) ta­lálta meg, a perkői kápolnát mégsem tartja annyira régi­nek. Ezt a vélekedést erősíti a nyugati oldalon levő ajtó fel­irata is: Non est mortale quod opto. Anno Domini 1686. Die 23 Martii. A Perkő-hegy tetejére idén is elzarándokolnak a búcsú­sok, ahogy azt évszázadok óta teszik. Mély hitüket jelké­pezi a templomocskától nem messze álló két­­ fa- és kő­­kereszt. Bizonyos Kozma Vince által a Szent István tiszteleté­re tavaly felállított fa emlék­kereszt lábától a szentléleki templomra és a temetőre lát­ni. Ottjártunkkor éppen teme­tésre készülődtek. A hegyte­tőn állva úgy érezzük: a sok sebből vérző Erdély máig megőrzött mesevilágában a halál is megleli a maga helyét. A másik (kő)kereszt felé bal­lagva nem az elmúlás gondo­lata foglalkoztat. A kőkereszt­hez érve a bevésett betűket olvasva azonban mégis alá­merülünk a lét és a nemlét ha­tárvidékére, miközben valaki, egy édesapa a kezünket fogja: „Nyolc gyerekét, s párját ve­szített férj áldozatából. Állok e hegy ormán őskápolna he­lyén, e nagy idők tanúját ke­resőnek szólok ekképpen: testvérs­égi hazát juttat a földi kereszt." Szöveg és kép: Körössy László A JÉI

Next