Új Ember, 2005 (60. évfolyam, 52/2941. szám - 61. évfolyam 51/2992. szám)
2005-08-21-28 / 34-35. (2975-2976.) szám
16 Kék Szeretek sátorban aludni. Barátom kertjében, a kunfehértói üdülőtelep magas nyárfái alatt kora hajnalban a vörösbegy halk „cik cik" hangjára ébredtem. Még alig derengett, de a narancsos mellű kismadár már felébredt, és talán vadászott is korán mozduló pókokra, rovarokra. Kibújva a sátorból éppen a kerti csapnál mosakodtam, amikor a fejem felett, a szellő borzolta lombkoronában megszólalt a sárgarigó: „Huncut a bíró!" - kiáltotta többször is egymás után. Piros csőrű fejét félrefordítva lenézett rám, aztán átszállt a szomszédos nyárfára és tovább flótázott. Valahol a távolban fürtkakas pittypalattyolt, a szomszéd kertben zöldike kezdett énekelni, később egy tengelic is csatlakozott hozzá. Július derekán többet nem is remélhettem. Az üdülőtelep közelében a hajdani tó kiszáradt, legelő van helyette. Miközben a keskeny ösvény puha homoktalaján ballagtam, a virágokban gyönyörködtem. Jobbról a somkózó sárga, balról a pipacs piros és a kígyósziszkék szirmai integettek felém. Az utóbbi virágaiból kacsafarkú szender torkoskodott. Kolibrik módjára állt a levegőben a kiválasztott virág előtt, hosszúra nyújtható pödörnyelvét a kelyhébe dugta, szívogatott, aztán máris a következőhöz röppent. Távolabb a nemrég kaszált fűből összepréselt nagy bálák álltak. Ezeket látva mindig elfog a nosztalgia a régi, kedves, villával rakott boglyák után. De ugyanígy vagyok a búzatartókon keresztek helyett gépek készítette hatalmas bálákkal is. A madarak számára viszont mindkettő kitűnő leshelyet kínál. Nem messze tőlem az egyiken gébics ült, és a fűben mozgó sáskákra lesett. Egy másikra szalakóta szállt le. A nyárfaliget felől érkezett, ahol egy régi harkályüreg mélyén fiókái lehettek. A gyönyörű kék madár üldögélt egy kicsit, majd hirtelen mozdult és a fűbe ereszkedett. Foghatott valamit, mert néhány másodperc múlva már a nyárfák felé repült. Csőrében nem látszott semmi, a zsákmányt, talán egy nagyobb sáskát vagy bogarat, a torokzacskójába rejtette. Nem messze hatalmas, gomba alakú, inkább fának tűnő galagonya állt. Mellé húzódtam, és vártam. Sejtettem, hogy a madár visszajön; a tágas legelő, rajta a leshelyet kínáló bálákkal állandó vadászterülete lehetett. Néhány perc múlva valóban megjelent. Alacsonyan repülve közeledett, de ezúttal a szénakupacok helyett egy oszlopra ült. Sok sáska mozoghatott alatta a fűben, mert amikor néhány perc múlva visszanéztem, az oszlop már üres volt, a kék madár újra a nyárfaliget felé repült. Az ösvény közepén fürge gyík sütkérezett. Amikor meglátott, döcögve igyekezett a fű közé. Fürgének hívják, talán a tudományos latinnév - Lacerta agilis - okán, pedig valójában a legnehézkesebb, mondhatni, a leglustább a hazai gyíkfajok között. Nagy szerencséje, hogy nem egy szénabála közelében tanyázik, mert a szalakóták előszeretettel vadásznak gyíkokra is. Este, amikor már a telihold terített ezüstös fátyolt a nyárfákra és a legelőre, láthatatlan lappantyú pirregett hosszasan, később, már a sátorból, egy macskabagoly mindig gunyorosnak tűnő, huhogó hangját hallottam. Számolni kezdtem, hányszor huhog egymás után. Nyolcig jutottam, de azt ma sem tudom, a bagoly hallgatott el, vagy én aludtam el közben. Schmidt EgonFotó: Bécsy László madár a legelőn A selyempálmák (Grevillea) mintegy kétszázötven faja mintha nem lett volna elegendő, kertészek és botanikusok még ugyanennyi fajtát nemesítettek az elmúlt évtizedek során. A lelkesedés érthető, hiszen a grevillea szín- és formagazdagsága miatt Ausztrália - ahonnan eredetileg származik - nemzeti büszkeségei közé tartozik. Az örökzöld, fás szárú bokrok vagy fák magassága huszonöt centimétertől húsz méterig terjed. A nálunk cserepes dísznövényként kínált Grevillea obtusifolia (képünkön) mindössze negyven-száz centiméter magasra nő. Virágzása igazi látványosság: rózsaszínű, csillogó zuhatagra hasonlít. A virág szerkezete eltér a szokványostól. A hosszú virágtakaró levelek és a köztük Selyempálma elhelyezkedő bibeszálak karomszerűen görbülnek, és ezeket fogja össze a csúcson elhelyezkedő, korong alakú bibe. A termő tövében ragadós nektármirigyek csalogatják a madarakat a beporzásra. Eredeti hazájában nedves patakpartokon, horhosokban tenyészik, ahol laza, enyhén köves, jó vízáteresztő a talaj. Elviseli, sőt megkívánja a sok napfényt, de az állandóan szobában nevelt selyempálmát óvni kell a tűző naptól, és csak szoktatás után kerülhet ki nyáron a kertbe. Ültetőföldje legyen enyhén savas, tartalmazzon érett komposztot és lazítónak durva szemcséjű folyami homokot. Ha jó a föld, nem szükséges tápoldatozni, különben pedig tavasztól őszig havonta egyszer öntözzük be általános, de kevés foszfort tartalmazó tápszerrel. Nyáron gyakran kell öntözni, télen kevesebbet, ekkor inkább a leveleit kell naponta állott vízzel permetezni, mert szereti a sok párát maga körül. Fontos, hogy gyökerei ne álljanak vízben. Szaporítása friss magból eredményes. Ahhoz, hogy a mag kicsírázzék, forró vízzel kell leönteni, és huszonnégy óráig ebben a vízben kell áztatni. Zölddugvánnyal is lehet szaporítani, ehhez előbb mártsuk be a földbe kerülő részt gyökereztető hormonba. Dugványgyökereztetéshez homok és perfit keverékét használjuk. Fedjük le az edényt üveglappal, és tegyük talpmelegre, mert ebben az időszakban sok párárra és melegre van szüksége. Szöveg és kép: Lovas Katalin 2005. augusztus 21-28. A halálról és a hitről- Székelyföld oltárhegyén A perkői Szent István-kápolna és az emlékkeresztek Az út Kézdiszentlélek felől élesen kanyarodik felfelé, égig érő fenyők, puha mohával vastagon borított sziklák, bólogató páfrányok között haladunk az erdő hűvösében. Meg-megállunk, hogy szamócát szedjünk, vagy a mohos kövek közt gombát találjunk. Mesevilág. Mesés az is, hogy kezünkben a hegy ormán álló kápolna kulcsával sétálunk az erdőben. A Perkő lábánál fekvő Kiskászonban kaptuk meg a kulcsot, a 72-es számú háznál, követve a nemrég megjelent Erdély útikönyv eligazítását. A nyár közepén tomboló kánikulában üdítő az erdei séta, ami azonban nem ígérkezik rövidnek. Hosszan kanyarodik az út, magasba nyúlik a meredek hegyoldal. A sűrű erdőben haladva sejtelmünk sincs arról, hogy milyen messze lehet a hegy csúcsa. Útikönyvünk nem mellékel képet a perkői templomról. Az erdei emelkedőn egyre feljebb jutva nyitott lélekkel, kíváncsian várjuk a feltáruló látványt. Még el sem fáradtunk, még az erdő mesevilágának bűvöletében lep meg minket a vakítóan kék égbolt hátterében az idilli kép. A fák közt feltűnik a hófehér falú, piros tetős templomocska. A hegytetőn elterülő réten megejtő látvány a kis tornyocskákkal ékesített istenháza. A perkői Szent István-kápolna feltételezhetően kora középkori alapokra épült. Az építtető Kálnoky, Apor és Mikes család már a XVIII. században búcsújáró kegyhellyé avatta és a magyar szent királyokat és püspököket ábrázoló freskókkal díszítette. A XX. századi Szent István-napi búcsújárás a Perkőn a csíksomlyói Mária-búcsú mellett a legnagyobb népi vallásos ünnepe a háromszéki, kászoni és alcsíki katolikusságnak. Pozsony Ferenc néprajzkutató írja: „A kegyhelyhez fűződő búcsút István király (augusztus 20.) napján szervezik meg. A búcsúsok Kiskászon felől közelítették meg a magaslatot, hangosan imádkozva és énekelve vonultak. Az otthon maradottaknak búcsúfiát vásároltak: szentképet, olvasót, mézeskalácsokat. Megízlelték a kiskászoni oldalban levő forrás vizét, melynek kivételes erőt tulajdonítottak. A betegek, mielőtt eltávoztak volna a búcsújáró helyről, viseletükből, hajszálukból egyegy kis darabkát elrejtettek a fű között abban a reményben, hogy betegségüket is ott hagyták. A búcsú kiválóan alkalmas volt a szomszédos falvakban élő rokonok, jó barátok találkozására. Sokan már az istentisztelet megkezdése előtt érkeztek vendéglátóikhoz szekéren. Általában ez kölcsönösségen alapult, s minden család már előre tudta, hogy melyik faluban melyik famíliát várhatja. Ez a kapcsolat apáról fiúra hagyományozódott. A háromszéki Szent Isván-napi zarándoklat, a búcsúk - kivéve a diktatúra idejét, amikor a szabadtéri zarándoklatot-búcsút tiltották - a perkői Szent István-kápolnához kapcsolódnak, melyet István király tiszteletére szenteltek fel. A kápolnában újabban feltárt freskók egyik alakjában - Szent László király, Szent Imre herceg és Szent Gellért, valamint Szent Adalbert püspökök mellett - éppen Szent Istvánt ismerték fel a szakemberek. A falképek későbbi datálását (XVII-XVIII. század) az Apor és Mikes családoknak azzal a törekvésével hozzák kapcsolatba, miszerint ők tették volna búcsúhellyé ezt a kápolnát." Jóllehet Orbán Balázs a templomocska legközelebbi hasonmását a XII. századi regensburgi keresztelőkápolnában (baptisztériumban) találta meg, a perkői kápolnát mégsem tartja annyira réginek. Ezt a vélekedést erősíti a nyugati oldalon levő ajtó felirata is: Non est mortale quod opto. Anno Domini 1686. Die 23 Martii. A Perkő-hegy tetejére idén is elzarándokolnak a búcsúsok, ahogy azt évszázadok óta teszik. Mély hitüket jelképezi a templomocskától nem messze álló két fa- és kőkereszt. Bizonyos Kozma Vince által a Szent István tiszteletére tavaly felállított fa emlékkereszt lábától a szentléleki templomra és a temetőre látni. Ottjártunkkor éppen temetésre készülődtek. A hegytetőn állva úgy érezzük: a sok sebből vérző Erdély máig megőrzött mesevilágában a halál is megleli a maga helyét. A másik (kő)kereszt felé ballagva nem az elmúlás gondolata foglalkoztat. A kőkereszthez érve a bevésett betűket olvasva azonban mégis alámerülünk a lét és a nemlét határvidékére, miközben valaki, egy édesapa a kezünket fogja: „Nyolc gyerekét, s párját veszített férj áldozatából. Állok e hegy ormán őskápolna helyén, e nagy idők tanúját keresőnek szólok ekképpen: testvérségi hazát juttat a földi kereszt." Szöveg és kép: Körössy László A JÉI