Új Ember, 2014 (69. évfolyam, 52/3409. szám - 71. évfolyam 1/3462. szám)

2014-10-26 / 44. (3453.) szám

2014. október 26. ÜNNEP ÉS EMLÉKEZET tilímia 9 Az '56-os forradalom le­verése után sokan kény­­szerűségből, mások a jobb és biztonságosabb élet reményében hagyták el hazánkat. Szabadság iránti vágyunk kivívta a világ rokonszenvét. A nyugati országok ezré­vel, tízezrével fogadták be a magyar menekülte­ket. Súlyos ítélet várta volna a ma is Rómában élő Mihályi Gézát is, aki az ötvenes évek ele­jén, ávós kihallgatáso­kat követően, politikai vádakkal került az egye­temről a kommunisták börtönébe. Három évnél többet ült, néha külön büntetésként kurtavas­ban, amikor csupán két­naponta kapott ételt. A forradalom évforduló­ján őt kérdeztem emlé­keiről, elítéléséről és olaszországi életéről. Mihályi Géza az Olaszországban élő, dolgozó magyarok közt foga­lom. Ha az ember találkozik Ön­nel, mindig iróniával tud mesélni a börtönévekről. - A pannonhalmi bencések olasz tannyelvű iskolájába jár­tam. Osztálytársaim közt volt Tóth Bálint költő és Gyöngyössy Imre író, költő, filmrendező is. Érettségi után Budapesten let­tem olasz-magyar szakos egyetemista. 1951 februárjá­ban letartóztattak, mert Tóth Bálint egyik versének négy so­rát felírtam az egyetem egyik ajtajára. Bár az idézet nem volt rendszerellenes, mégsem tet­szett a hatóságoknak. Egyéb­ként olyan emberek miatt buk­tam le, akikkel csupán az ut­cán találkoztam, mindössze néhány percet beszélgettem velük. Őket már megfigyelték, s letartóztatásuk után engem is magukkal rántottak. Három és fél évet kaptam, négy hó­nap híján le is ültem. Az egyetemet természete­sen nem folytathattam, rendőri felügyelet alá kerültem. Segéd­munkásként helyezkedtem el. A fizikai dolgozókat könnyen felvették a vállalatok, ám ami­kor a személyzet is jobban megnézte a papírjaimat, min­dig kiderült „rovott múltam". Ilyenkor behívtak, és megkér­tek, hogy közös megegyezéssel távozzak. Általában körülbelül három hónapot dolgoztam egy-egy üzemben. A forrada­lom kitörésekor aktuális mun­kahelyemen az emberek - is­merve a múltamat - megvá­lasztottak a forradalmi bizott­ság tagjának. Megköszöntem a bizalmat, és azonnal lemond­tam, hiszen csupán két hete dolgoztam ott. Senkit sem is­mertem. Elmondtam azt is, hogy engem az egyetemről vit­tek el, és oda szeretnék vissza­menni, így is lett. A bölcsész­kar forradalmi bizottságánál jelentkeztem. A sajtóanyagok terjesztése lett a feladatom. Az ország minden részéből jöttek az emberek, s én mindegyiktől egyetlen dolog után érdeklőd­tem: mit csinálnak az orosz csapatok. A híreket leírtam, és naponta egyszer vagy kétszer eljuttattam a forradalmi kato­nai bizottsághoz. Ez azért volt érdekes, mert kiderült: az or­szágból látványosan kifelé mennek az orosz katonai had­oszlopok, de kisebb utakon, egyesével, mintha csak „elté­vedt tankok" lennének, sok közülük Budapest felé tartott. Látni lehetett, hogy az oroszok készülnek valamire... Valóban készültek. Vérbe fojtották a forradalmat. - November 26-án el kellett hagynom az országot, még a szüleim is ezt javasolták. Bár a határ le volt zárva, Sopronkő­hida környékén a határőrök úgy tettek, mintha semmit sem látnának, így jutottam ki Auszt­riába. Bécsben azonnal az olasz nagykövetségre mentem. Az első ember, akivel találkoztam Francesco d'Alessandro volt, a budapesti Olasz Intézet koráb­bi igazgatóhelyettese. Gimna­zista koromtól jól ismertük egymást. Megörült nekem, át­ölelt, és azt kérdezte, mikor akarok Olaszországba indulni. Csak annyit tudtam kérdezni: Mikor indulhatok? Holnap reggel - válaszolta. Bemutat­tak egy olasz vöröskeresztes hölgynek, aki egyébként ezre­desi rangban volt. Ő lett az Itá­liába tartó, több mint hétszáz emberből álló oszlop parancs­noka, én pedig a tolmácsa. A Fiat gyár küldött értünk bu­szokat. Ebben a csoportban volt a Corvin köziek parancs­noka, Pongrátz Gergely is, aki Spanyolországba, majd Ame­rikába ment. Motoros rendőrök vezették fel a konvojunkat. Tarvisióban egy csendőr az első busz ajta­jában köszönt nekünk, tisztel­gett, s ezt mondta: „Buon viaggio! Viva Tengheria!" - Jó utat! Éljen Magyarország! Olaszországban voltunk. A falvakban lassítanunk kellett, mert az emberek kint álltak az utcán és integettek. Plakátokat láttam, rajtuk Kapisztrán Szent János, a nándorfehérvári ütkö­zet hőse, s alatta a felirat, amely halálának ötszázadik évfordulójára, 1956. október 23-ára emlékeztetett. Azt hit­tem, mindez a mi tiszteletünk­re készült. Utóbb derült ki, hogy a Ferenc-rend már októ­ber elején kitette a városokban a plakátokat. Udinében a főtéren álltunk meg. A város vezetői szend­viccsel, süteménnyel, kakaóval vártak minket. Néhány tár­samnak volt egy kis aprópén­ze. Láttunk egy bárt, bemen­tünk, hogy presszókávét kér­jünk, mert az nem volt a téren. A tulajdonos a kasszából oda­szemmel csak ezt suttogta: „Poveri, poveri ragazzi." - Szegény, szegény fiúk. A csoport tagjai mind Olaszor­szágban kértek menedéket? * K­ - Nem. Az osztrák táborok nem bírták befogadni a mene­kültáradatot, ezért az olasz hatóságok vállalták ötezer magyar ideiglenes elhelyezé­sét. Ők is az osztrák feltétele­ket biztosították mindenben. A menekültügyi bizottságok is Ausztriából érkeztek. Sokan Amerikába szerettek volna menni, szinte mindenkinek si­került is. Az ötezer menekül­tet különböző településeken szállásolták el. Én kísértem a csoportokat, és tolmácsoltam. Bolognában is megálltunk. A hadsereg néhány óra alatt át­alakította az egyik iskolát éjje­li szállásnak. Hideg volt, ezért behívták a fűtőt. Szóba ele­gyedett velem. Érdeklődött fe­lőlünk, s látszott, hogy meg van döbbenve mindazon, ami Magyarországon történt. Kér­dezett a forradalomról, a munkásokról. Másnap, ami­kor elbúcsúztunk, átölelt. Utá­na egy csendőr megjegyezte: „Ez egy kommunista volt!" Akárkivel beszéltem, egytől Az egyik táborban megje­lent egy férfi, és arra kért, hogy menjek Rómába tolmá­csolni. Annyit tudtam, hogy magyar katonai vezetők és olasz partnereik között lesz megbeszélés. Kaptam pénzt vonatjegyre, és érkezésem után egy szállodába vittek. Természetesen abban a ruhá­ban érkeztem, amelyben Ma­gyarországot elhagytam. A táskám egy krumpliszsák volt. A tárgyalásra a külügy­minisztérium politikai osztá­lya főigazgatójának lakásán került sor. A kapuban, amikor bemutatkoztam, a csendőrök beengedtek. Az előszobában azonban a komornyik rám ki­áltott: Itt nem lehet koldulni! Ebben a pillanatban megjelent a házigazda, s azt mondta: Végre itt van! Az urak már megérkeztek, és nem tudunk beszélni velük! Másnap a ko­mornyik egy bőrönddel a ke­zében megjelent a szállodai szobámban. Csak annyit mon­dott: A főigazgató úr küldi. Ettől kezdve már váltás ru­hám is volt. Megbízást kaptam a Vörös­­kereszttől, hogy járjam végig a menekülttáborokat, és mérjem fel, hány magyar szeretne ma­radni, közülük hányan és mit remek ösztöndíjakat biztosítot­tak, de a Vatikán is segítette őket. Akinek nem jutott támo­gatás, annak az olasz kormány utasítására a belügyminisztéri­um segélyszervezete úgyneve­zett táboron kívüli segélyt adott. Rómában felkerestem a Via Giulián lévő Pápai Magyar In­tézetet. A papi osztály a máso­dik emeleten volt, a többi osz­tály az állam irányítása alá tartozott. Az ötvenes években a palota lakói nem ösztöndí­jasok voltak, hanem ávósok. Olaszul nem tudtak, feladatuk a magyarok megfigyelése és a propagandaterjesztés volt. A forradalom idején semmilyen információt nem kaptak ott­honról, úgy érezték, a magyar forradalmárok győzni fognak. November 3-án egy csehszlo­vák géppel elmenekültek Prá­gába. A Falconieri-palota má­sodik emeletén élő emigráns papok maguk maradtak az épületben. Mester István rek­torhelyettes, aki a különböző menekülttáborokban dolgozó magyar lelkészektől tudta, mi­lyen sok fiatalnak nincs még megfelelő otthona, úgy hatá­rozott, hogy beköltözteti őket az Akadémia üres szobáiba és lakásaiba, így körülbelül húsz fiatallal együtt én is az Akadé­mián lakhattam. Mind fiúk voltunk, mert annak az öt-hat lánynak, akik Rómában ma­radtak, Békés Gellért bencés szerzetes szállást tudott sze­rezni az Isteni Szeretet Nővé­reinek zárdájában. Táboron kívüli segélyünket mindany­­nyian Mester Istvánnak ad­tuk, abból tudta megszervezni az épület fenntartását és a mi étkeztetésünket. Volt köztünk operaénekes, zenész, képző­művész, ezért rendszeresen ingyenes hangversenyeket rendeztünk az olaszoknak. Az első festészeti kiállításunkat maga az olasz belügyminisz­ter, Mario Scelba nyitotta meg. Mulatságos eset volt, ami­kor az egyik irodában 1957 őszén felfedeztünk kétezer-öt­száz felbélyegzett, megcímzett borítékot. Az előző lakók, az ávósok olasz kommunisták és szakszervezetek számára állí­tottak össze propagandaanya­got. Mindegyiket kibontottuk, s mellékeltünk hozzá egy iro­nikus hangvételű levelet, amelyben a címzetteket az egy évvel korábbi budapesti vé­rengzésre emlékeztettük. Né­hány nappal később levelekkel és telefonhívásokkal ostromol­ták a Magyar Népköztársaság római nagykövetségét. Utóbb azonban el kellett költözni­ük, a magyar hatóság ezt elérte.­­ Az olasz külügyminiszté­riumnak­­ budapesti nyomás­ra­­ lépnie kellett. Az olaszok hét és fél millió lírát adtak, hogy magunk oldjuk meg a szállásunkat. Ez hosszabb idő­re is elég lett volna lakbérre. Kada Lajos, aki akkoriban a Szentszék diplomataképzőjé­ben tanult, elintézte, hogy XII. Piusz pápa megduplázza az összeget. Róma belvárosá­ban sikerült vásárolnunk egy ingatlant, amely a Pápai Ma­gyar Intézet nevére került. Ma ennek a háznak a falán, a Via de'Cestarin márványtábla em­lékeztet arra, hogy '56-os me­nekült diákok laktak benne. Végül az 1963-as vatikáni-ma­gyar részleges megállapodás után Mester István eladta az ingatlant. Ebből a pénzből tud­ták kifizetni a Szent István Za­rándokház megépítéséhez szükséges telek előlegét. Ha olaszországi magyarok köré­ben szóba kerül az Ön neve, min­denkinek eszébe jut egy város is, Capestrano. Miért? - Két évvel a forradalom után, október 23-án elmentem az umbriai Capestranóba, ahol a nándorfehérvári diadal hőse, Kapisztrán Szent János szüle­tett. A forradalom tizedik év­fordulóját az olaszországi ma­gyarok itt már akkor együtt ünnepelték a városka lakóival. Capestrano védőszentjének ünnepén azóta minden eszten­dőben a magyar forradalom kitörésére is emlékezünk a helybeliekkel. A budai várke­rülettel pedig testvérvárosi kapcsolat épült ki. A rendszer­­változás óta magyar katonai és állami vezetők is rendszeresen eljönnek ide ünnepelni. Olasz­ország lett a második hazám. Capestrano szülöttje, Kapiszt­rán Szent János egy a sok ezer szál közül, mely Itáliát és Ma­gyarországot összeköti. Ne­kem különösen kedves, hiszen az '56-os forradalom kitörésé­nek napján ünnepeljük őt. Szöveg és kép: Bókay László Vágy a szabadság iránt Egy ötvenhatos menekült Olaszországban szólt a pincéreknek: „Ők nem egyig mindenki felháboro­ tanultak eddig. Százhúsz ne­fizetnek. Azt isznak és esznek a­dott, hogy idegen hatalom fej­­vet írtam össze, javarészt zené­amit akarnak. Az én vendége­ tetta vérbe a magyar forradal­ székét, operaénekeseket, kép­­im." Az idős tulaj könnyes műté­zőművészeket. Nekik az egye­­ s A bölcsészkar forradalmi bizottságánál jelentkeztem” Kilőtt harckocsi a Móricz Zsigmond körtéren a Himfy utca sarkán (archív fotó, 1956)

Next