Új Ember, 2019 (75. évfolyam, 1/3672-52/3723. szám)

2019-01-06 / 1. (3672.) szám

2 2019. január 6. December 5-én a Szentatya az Úr imájáról, a Miatyánkról kezdett új katekézissorozatot a VI. Pál teremben tartott álta­lános kihallgatás keretében. Arról elmélkedett, hogy Jézus is elengedhetetlennek tartotta az imát, rendszeresen imádko­zott, mégpedig oly csodálato­san, hogy imádkozni tanítani kérték. Ferenc pápa katekézi­­sének fordítását teljes terjedel­mében közreadjuk. Kedves testvéreim, jó napot kívá­nok! Ma a Miatyánkról kezdünk katekézissorozatot. Az evangéliumok nagyon eleven képeket festettek Jézusról mint az ima emberéről. Jézus imádkozott. An­nak ellenére, hogy küldetése sürget­te, sok ember ment utána, s kérte se­gítségét, Jézus szükségét érzi, hogy magányba vonuljon, és imádkoz­zon. Márk evangéliuma Jézus nyil­vános szolgálatának kezdetétől be­számol erről (Mk 1,35). Jézus ka­­farnaumi működésének első napja nagy sikerrel zárul. Napnyugta után tömegével érkeznek a betegek a szállása ajtajához: a Messiás tanít és gyógyít. Beteljesednek az ősi jöven­dölések és sok szenvedő ember vá­rakozásai: Jézus a közeli Isten, a bennünket megszabadító Isten. De az a tömeg még elenyésző a tömér­dek emberhez képest, akik majd a názáreti próféta köré gyülekeznek. Sok esetben tengernyi sokaságról van szó, Jézus pedig, Izrael remé­nyének beteljesülése, akire vártak a népek, ott áll mindenek közepén. Ő mégis kibújik körükből, nem válik túszává az emberek várakozá­sainak, akik immár vezetőjüknek választották. A vezetőket mindig fe­nyegeti a veszély, hogy túlságosan kötődnek az emberekhez, és nem tartanak távolságot. Jézus felismeri ezt, és nem válik az emberek túszá­vá. Az első kafarnaumi estétől kezdve megmutatja, hogy ő az ere­deti Messiás. Lassan az éjszakának is vége, már hajnalodik, és a tanít­ványok még mindig keresik őt, de nem találják. Hová tűnt? Péter akad rá egy lakatlan helyen, teljesen imádságba merülve, így szól hozzá: „Mindenki téged keres" (Mk 1,37). Az egyértelmű siker megállapításá­nak tűnik ez a határozott kijelentés, a küldetés eredményességét hang­súlyozza. Jézus viszont azt mondja övéinek, hogy máshová kell mennie, nem az embereknek kell őt keresniük, ha­nem elsősorban neki kell keresnie másokat. Ezért nem táborozhat le, hanem tovább kell zarándokolnia Galilea útjain (Mk 1,38-39). Az Atya felé is zarándokol: az imában. Az ima útját járja. Jézus imádkozik. Minden az ima éjszakájában tör­ténik. A Szentírás egyes oldalain úgy tű­nik, mintha Jézus imája, az Atyával való bensőséges kapcsolata irányíta­na mindent. Például főleg Getszemáni-kert éjszakájában látjuk a ezt. Úgy tűnik, Jézus útjának utolsó szakasza (minden szempontból a legnehezebb a korábbi szakaszokhoz képest) abban az állandó hallgatás­ban találja meg értelmét, amivel Jé­zus az Atyához fordul. Egyáltalán nem könnyű ez az ima, sőt valódi küzdelem, a sportolók küzdésének értelmében, mégis olyan ima, mely képes hordozni a kereszt útját. Látjuk tehát, mi a lényeg: Jézus imádkozott. Jézus buzgón imádkozott a közös ima alkalmain, részt vett népe isten­­tiszteletén, de a világ zajától távoli, csendes helyeket is keresett, melyek lehetővé tették, hogy lelke mélyére szálljon: próféta ő, aki ismeri a siva­tagos táj köveit, és felmegy a hegyek magasába. Jézus utolsó szavai, me­lyeket halála előtt mondott a keresz­ten, egy zsoltárnak, vagyis egy imá­nak, a zsidók imájának szavai, azok­kal az imákkal imádkozott, amelye­ket édesanyja megtanított neki. Jézus úgy imádkozott, mint min­den ember a földön. Viszont abban, ahogyan imádkozott, mégis volt vala­mi titokzatos, valami, ami biztosan nem kerülte el tanítványai figyelmét, ha az evangéliumokban ott találjuk az egyszerű és egyenes kérést: „Uram, ta­níts imádkozni bennünket" (Lk 11,1). Látták imádkozni Jézust, és tanulni akartak imádkozni: „Uram, taníts imádkozni bennünket!" Jézus nem utasítja el a kérést, nem féltékeny az Atyával való bensőséges kapcsolatára, hanem épp azért jött, hogy bevezessen bennünket ebbe az Atyával való kap­csolatba, így tanítójává válik tanítvá­nyai imájának, ahogyan biztosan mindnyájunkat is tanítani akar. Ne­künk is kémünk kellene: „Uram, ta­níts imádkozni engem! Taníts engem!" Még ha valószínűleg évek óta imádkozunk is, mindig tanulnunk kell! Az ember imája, a sóhaj, mely annyira ösztönösen tör fel lelkünk­ből, vélhetően a világmindenség leg­mélyebb titka. Azt sem tudjuk, hogy az imák, melyekkel Istenhez fordu­lunk, ténylegesen olyan imák-e, ami­lyeneket hallani szeretne tőlünk. A Szentírás helytelen imákról is beszá­mol, melyeket Isten elutasít: elég csak a farizeusról és vámosról szóló példabeszédre gondolnunk. Csak az utóbbi, a vámos tér haza megigazul­­tan a templomból, mert a farizeus gőgös volt, élvezte, hogy az emberek imádkozni látták őt, és csak tettette az imát: a szíve hideg maradt. Jézus pedig azt mondja, hogy a farizeust nem ismerte el isten igaznak, mert „aki felmagasztalja magát, az meg­­aláztatik, aki pedig megalázza ma­gát, az felmagasztaltatik" (Lk 18,14). Az ima első lépése az alázat; így kell odamennünk az Atyához, és azt mondani: „Tekints le rám, bűnös va­gyok, gyenge vagyok, rossz va­gyok", mindenki tudja, mit kell mondania. De mindig alázattal kell kezdeni, és az Úr meghallgat. Az alázatos imát meghallgatja az Úr. Ezért most, amikor elkezdjük ezt a katekézissorozatot Jézus imájáról, a legszebb és legigazabb dolog, amit tennünk kell, megismételni a tanítvá­nyok kérését: „Mester, taníts imád­kozni bennünket!" Szép lesz, ha az adventi időszakban ezt ismételgetjük: „Uram, taníts imádkozni engem!" Mindnyájan fejlődhetünk egy kicsit, és jobban imádkozhatunk, ezért kér­jük az Urat: „Uram, taníts imádkozni engem!" Tegyük ezt az adventi idő­ben, és ő biztosan nem veszi hallat­lanra kérésünket. Fordította: Tőzsér Endre SP Fotó: Vatican News Ferenc pápa Uram, taníts imádkozni engem! Mint minden évben, 2019- ben is arra számítunk, hogy a megelőző éveknél jobban si­kerül majd az új év. Pedig 2017 és 2018 magasra tette a lécet. A bérek 10 százalékot meghaladó növekedése, a fog­lalkoztatás Európai Unióban kitűzött 70 százalékos mérté­kének elérése, a munkanélkü­liségnek a rendszerváltozást megelőző éveket idéző, 3,8 százalékos mértéke az egész kontinensen figyelemre méltó teljesítménynek számít. Te­gyük hozzá, hogy a magyar fi­zetési mérleg már közel egy évtizede többlettel zár. Ez - némely előrejelzésekre rácá­folva - nem járt együtt a növe­kedési ütem lelassulásával, vi­szont elkerülhetővé tette azt, hogy a gazdaságban szó sze­rint mindent alá kelljen ren­delni a fizetésképtelenség el­kerülésének, mint a 70-es, a 80-as és a 90-es években. Már-már kihúzhatnánk ma­gunkat, ha nem járnánk nyi­tott szemmel az országban. Ha őszinték vagyunk, nem tagad­hatjuk el: megjelent Magyaror­szágon a hivalkodó fogyasz­tás, sőt némely vezető politi­kus szavai - még inkább tettei - azt szemléltetik, hogy a „te is annyi vagy, amennyit meg­keresel, s még inkább: annyi vagy, amennyit elfogyasztasz" az egyedül és biztosan nyerő kártya. Eközben a hatalom mintha rendészeti eszközökkel vélné megoldhatónak a hajléktalan­ság problémáját, ami minden ismeret szerint tízezreket érint. A Máltai Szeretetszolgá­lat és az Ökumenikus Szere­tetszolgálat munkatársai a megmondhatói annak, hogy sosem voltak munka nélkül, még az ünnepi időszakban sem. Az ország elszigetelt kis falvaiban és a nagyvárosokban egyaránt meg kell látnunk a csillogás mellett az elkeserítő nyomort, az emberi szenvedés számtalan arcát, ahogy erre Ferenc pápa nem szűnő len­dülettel emlékeztet mindahá­­nyunkat. S miközben Magyar­­ország nem tartozik a világ leginkább egyenlőtlen orszá­gai - például Kína, Brazília, Dél-Afrika, Oroszország - so­rába, a szociológiai felmérések szerint a vagyon elmúlt évek­beli gyarapodása nálunk sem csörgött le mindenkihez, aho­gyan azt a túlegyszerűsítő közgazdasági nézetek sugall­ták volna. Pedig az állam iga­zán nem szűkölködik adóbe­vételekben: minden két forint­ból egyet a közösbe visznek. Nagy ellentmondás forrása mind a gazdaságban, mind a társadalomban az a tény, hogy közel egymillióval több foglalkoztatott - euróban szá­molva - alig állít elő több érté­ket, mint egy évtizeddel eze­lőtt. Ez a munkaadó oldaláról azt jelenti, hogy a termelé­kenység szintje alacsony. A magyar fizetési mérleg már közel egy évtizede többlettel zár. Ez - némely előrejelzések­re rácáfolva - nem járt együtt a növekedési ütem lelassulásá­val, viszont elkerülhetővé tette azt, hogy a gazdaságban szó szerint mindent alá kelljen rendelni a fizetésképtelenség elkerülésének, vagyis a bérek lendületes nö­vekedése így bizonyára nem folytatódhat. Nagyon igaz, amit sokféle illetékes hangoz­tat, hogy ha a magyar gazda­ságban az újítás, a kezdemé­nyezőkészség lehetővé tenné, hogy ugyanannyi munkával több értéket termeljünk, akkor ez nem volna gond. Ám a va­lóságban vélhetőleg nem ok nélkül terjesztették a törvény­­hozás elé azt a törvényt, amely inkább a túlmunka kor­látozását szüntetné meg. Pe­dig régi megfigyelés, hogy ná­lunk aki munkát talál, több­nyire igen sokat dolgozik, és nem csak a három műszakban működő gyártósorok mellett (amelyek ma már elég ritkák). A mindennapi ember olda­láról nézve az elmondottak azt jelentik, hogy munka van­­ inkább a munkáskéz vált hi­ánycikké. De a jó munka, a nemcsak jól fizető, de a szelle­mi kibontakozást segítő és a megelégedettséget is növelő állás bizony kevés. Sokan mennek külföldre - a statiszti­ka kimutatásai szerint félmil­lióan, azaz minden tizedik magyar munkavállaló kül­földön talál megélhetést. Ha­zautalásaik nemzetgazdasági jelentősége meghaladja az eu­rópai uniós alapokból lehívott összegeket is. Ismerős dilemmával szem­besülünk. Hiszen ki ne örülne annak, ha gyermeke vagy unokája külföldön jobb állást, jobb iskolát, jobb életet talál, mint amit itthon lelne. Ugyan­akkor - őszinte pillanatában - melyikünk tagadná, milyen nélkülözést jelent a távolba szakadtak által hagyott űr? Örülünk annak, hogy - egy konkrét példát említve - bará­tunk fia Németországban asztrofizikusként kap állást. De vajon nem hiányzik-e ez a fiú a magyar társadalomból? Nem lesz-e gond abból, hogy a gyermekei talán majd csu­pán egy-két mondatot tudnak az anyanyelvünkön? Mint lát­tuk, ez tömegjelenség, nem ki­vételes állapot. E tekintetben fontos az az ellentmondás is, hogy jelentős részben a legkiválóbbak men­nek külföldre. Az itthon mara­dottaknak nagy - bár csökke­nő - része vesz részt felsőfokú oktatásban. Ugyanakkor nem kérdéses, hogy a tanintézmé­nyeket elhagyók háromnegye­­de-négyötöde alig három esz­tendő után szerez felsőfokú képesítést. Igaz, ez jobb, mint ha semmit nem tanult volna. De - tegyük a szívünkre a ke­zünket - melyikünk választa­na olyan orvost, jogtanácsost vagy közgazdászt saját gond­jainak megoldására, akiről tudván tudja, hogy pusztán a - korábban gyorstalpalónak nevezett - képzést végezte el, és az alapdiploma birtokában látja el feladatát? A bérek és a képzettség között meglazult kapcsolat nem abba az irány­ba mutat, amit egykor Széche­nyi István „a kiművelt ember­fők országaként" megálmo­dott. Pedig ha valamikor, ak­kor ma jött el a tudásalapú társadalom és ezzel együtt az élethosszig tartó tanulás kor­szaka. Ez utóbbi különösen a világ működő részére igaz, ahol nem a föld méhéből ki­nyert olaj, gáz vagy arany ér­tékesítéséből származó termé­szeti járadék, hanem valami komolyabb tétel a nemzetgaz­daság vivőereje. Örömmel konstatáljuk te­hát azt, hogy a magyar gazda­ság leküzdötte számos, koráb­ban szorító nehézségét. Egyút­tal azonban óvunk attól, hogy bárki azt gondolja - és hirdes­se -, hogy „itt van már a Ká­naán". Az ország közepes fej­lettségű, s közismert veszély ilyenkor, hogy beragad a kö­zepes fejlettség csapdájába. Elhanyagolhatja az inkább fontos, mint látványos intéz­kedéseket - az oktatást, a jog­­államiságot, a környezet vé­delmét -, és lemaradhat az új informatikai-technológiai for­radalom vonatáról. Csak re­ménykedhetünk abban, hogy ezt a csapdát felelős döntések révén az ország elkerüli, és hogy távlatos gondolkodás­­mód váltja föl az elmúlt idő­szak többnyire rögtönzött in­tézkedéseit. Csaba László közgazdász, egyetemi tanár Eljön-e a víg esztendő? •***“ ‘t“-*-»*** * Távlat­ i. IJUJUJjJW •­­<j­- X iJOliMVUUÚ ins ’JOAJi.1 ILJFJL ‘JZ.ZßiU ( -AVil ■

Next