Új Európa, 1966 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1966-11-01 / 11. szám
AUER PÁL: Bölcs szovjet gesztusra várva... Tíz éve annak, hogy egy húsz-harmincezer főből álló menet, élén néhány volt miniszterelnökkel, Robert Schumannal, Paul Reynaud-val, Georges Bidault-val, Joseph Laniellel, Antoin Pinayvel, René Plevennel, valamint Frangois Mitterand-nal, aki akkoriban igazságügyminiszter volt, továbbá sok más miniszterrel, száz meg száz képviselővel meg szenátorral végigvonult a Champs-Elysées-n, hogy tiltakozzék a budapesti szovjet agresszió ellen és kifejezze Franciaország együttérzését a magyar nép iránt. A maga nemében egyedülálló, impozáns és feledhetetlen tüntetés volt ez. Ugyanakkor Guy Mollet, e korszak hivatalban lévő miniszterelnöke ezt írta nekem: ,,... Mint demokrata és európai, fájdalmasan átérzem az Ön szerencsétlen hazájának vértanúságát. Kormányom tagjaival együtt meghajlok a magyar nép bátorsága előtt, amellyel ismét kinyilatkoztatta milyen értéket tulajdonít az emberi személy és a Nemzet méltóságának...“ Megrázóan és vígasztalóan szép szavak ezek. A Nemzetgyűlésen Christian Pineau akkori francia külügyminiszter, az ENSZ ernyedt magatartására utalva, ezt mondotta: „Szégyen tölt el bennünket a nemzetközi fórumok ama tehetetlensége láttán, amely megakadályozza, hogy Magyarország érdekében közbelépjenek“. Szomorúan helytálló megállapítás volt ez. Azóta tíz év telt el. Hova is tűnt a tavalyi hó? Ez évfordulón kelet-nyugati udvariassági látogatások tanúi vagyunk, kulturális egyezményeket kötnek, kereskedelmi megállapodásokat írnak alá. A mosoly politikájának napjait éljük. Azt lehetne hinni, azért e változás, mert az 1956-os magyar követelések teljesültek. Hogyan is hangzottak e követelések s tényleg teljesültek-e ? A legelső kívánalom a szovjet csapatok távozása volt. Ám még mindig 80.000 orosz katona állomásozik magyar területen. Fontos óhaj volt az egypártrendszer felszámolása és a politikai pártok szabad alapításának engedélyezése. Semmi sem történt e vonatkozásban. A szavazás változatlanul egy listára történik, s ez hozzávetőleg a voksok 99 százalékát biztosítja a kommunista párt jelöltjeinek. A kormánypolitika máig sem bírálható, s Magyarország változatlanul rendőrállam. A légkör mégsem a régi. Az utóbbi években szerény liberalizálódás következett be, ez vitathatatlan. Ám hiba lenne azt hinni, hogy ez az új nyugati politika következménye. Érdekes tünemény: mióta ez a nyugati politika megindult, azóta inkább bizonyos ridegedés figyelhető meg Magyarországon. A gyöngécske liberalizálódás, amely e politikát megelőzte, nem a Nyugat mosolyának tulajdonítható, hanem Sztálin halálának, a magyar forradalom által adott leckének, a Szovjetúnió és Kína hidegháborújának, a fiatalság és értelmiség ébredésének és a gazdasági kudarcoknak. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a Nyugatnak a kelet-európai kapcsolatok javítását célzó politikája nem indokolt. Ki ne óhajtaná a békét, ki ne kívánná a nemzetközi feszültség csökkenését? Az összeütközéssel fenyegető kérdések megoldását meg kell találni és ez nem lehetséges másként, csak lehiggadt, az emberi kontaktusok ápolására alkalmas légkörben. Nyílt dialógus nélkül azonban sem a mosolyok, sem a kulturális egyezmények, sem a kereskedelmi szerződések nem oldhatják meg Kelet-Európa súlyos politikai problémáit. De Gaulle tábornok nemrég ezt mondotta Pnom Penhben: „Lehetővé kell tenni, hogy a népek a maguk módján rendelkezzenek sorsukról“. E szavak ugyan Délkelet-Ázsia népeire vonatkoztak, de ugyanezt a princípiumot a kelet-európai kormányokkal való tárgyalások során is érvényesíttetni kell. Nehogy azt mondja valaki, ez beavatkozás lenne szuverén államok belügyeibe. Éppen ellenkezőleg, arról van szó, hogy e belügyekbe a Szovjetúnió ne avatkozzék be többé. Hetekkel ezelőtt Gromyko az ENSZ huszadik közgyűlése elé tiltakozó javaslatot terjesztett a fegyveres beavatkozások ellen. Márpedig a Szovjetúniónak Magyarországon való jelenléte ilyen fegyveres beavatkozáson alapul. Azt VIVÁT AZ ELBUKOTTAKNAK! Hatalmas zenével jövök, kornétáimmal és dobjaimmal, nemcsak elismert győztesek indulóit játszom, játszom én a legyőzőttek és meggyilkoltak indulóit is. Hallottad, hogy jó dolog csatát nyerni? Én azt mondom, elesni is jó, csatákat ugyanolyan szellemben veszítenek el, amilyenben megnyernek. A halottakért dobolok és dobolok, sípjaim száján éreztük fúvóm leghangosabb és legvidámabb énekemet. Vivát az elbukottaknak! És azoknak, akiknek csatahajói elsüllyedtek a tengerben! És azoknak, akik maguk is elsüllyedtek a tengerben! És minden tábornoknak, aki csatát vesztett, és minden legyőzött hősnek! És a számtalan ismeretlen hősnek, aki van oly nagy, mint a legnagyobbak, akiket ismerünk! (Walt Whitman: Hatalmas zenével jövök. — Szabó Lőrinc fordítása) ________________________________________________________________________________________________________________________15