Új Európa, 1970 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1970-01-01 / 1. szám
DOKUMENTUM A rovatunkban a múltban gyakran közöltük más folyóiratok és kiadványok magyar szempontból egyetemes érvényű és tájékoztató jellegű írásait. Ezúttal a külföldi magyar protestantizmus egyik legelevenebb szócsöve, a Svájcban megjelenő „Élő Egyház” figyelemreméltó beszámolóját választottuk ki, melyet a szemle szerkesztője, dr. Krüzsely József írt. Mint maga is felvidéki ismeretekkel rendelkező lelkész, hírt ad a mai kommunista Csehszlovákia területén élő magyarság sorsáról, panaszairól, törekvéseiről, különös tekintettel a „prágai tavasz” idején megszólalt hangokra. Dokumentumként közöljük az „Élő Egyház” írását. Krüzsely József: Kisebbségben Az 1968-as cseh esemény előtt néhány délszlovákiai magyarnak sikerült útlevéllel külföldre jutnia s közülük többen meglátogattak Genfben. Különösen egy negyvenes évek felé járó magyar tanár gyakorolt rám mélyebb benyomást, elbeszélve viszontagságos esztendeit: hogyan labdáztak vele a csehszlovákiai és budapesti börtönhatóságok. Amikor Magyarországon elfogták s a régi Népszínház- és Tisza-Kálnán-téri földalatti erődítménybe zárták, s többhavi sötét zárka után a vallatószobába vezették, ezt kérdezték tőle: „Csehszlovákiát megszállták az amerikaiak. Haza akar-e menni Dél- Szlovákiába ?” Erre a kérdésre nyilván igenlő feleletet vártak s akkor ráfoghatták volna, hogy az amerikaiakkal cimborái. — Máskor megint ezt kérdezek tőle: „Csehszlovákiát megszállták az oroszok. Haza akar-e menni?” Most azt a feleletet várták tőle, hogy nem akar hazamenni. S akkor ezen a címen fogták volna rá, hogy oroszellenes. És a delikvens — elbeszélése szerint —■ mindig ugyanezt felelte: „Kérem, én haza akarok menni Szlovákiába, mert ott születtem, ott él az anyám.” Látogatóm a cseh Ústi-i börtönélményéről is elmondott néhány epizódot. Az lehetett a legrettenetesebb, amikor csellel rá próbálták venni a rabokat, hogy megszökjenek s a menekülő embert nyúlvadászat módján lelőtték s közölték a hozzátartozókkal, hogy „szökési kísérlet közben agyonlőtték”. De ha egy egész nép, vagy egy néptöredék élete, vagy holnapjainak jobb lehetősége forog kockán, akkor eltörpülnek az egyéni tragédiák, emellett eltörpül minden szenvedés, minden vesztés, mert a közösség életérdeke a döntő. Látogatóm egy kötegnyi friss, magyarnyelvű újságkollekciót hagyott nálam, külön is felhív a figyelmem azokra a jelenségekre, amelyek megragadásával legsikeresebben be lehet mutatni a mintegy háromnegyed milliónyi jogfosztott délszlovákiai magyar tömb problémáit, lelki hangulatát, politikai s szellemi akciói átmetszetét, célkitűzéseit. A szabad, jó kenyeret, az emberi életet, a nyugodt éjszakákat elvitathatatlanul a politikai vívmányok biztosítják egy-egy népnek, társadalomnak, vagy népcsoportnak. De évezredes történelmünk során az is igaz, hogy minden igazi valamirevaló politikai, társadalmi megmozdulást a szebb, a jobb, a nemesebb, az igazságosabb irányában a lélek szellemi s irodalmi műhelyeiben gondolták ki, s onnan indították győzelemhez, vagy tragikus bukásba hanyatló útjára. E téren a délszlovákiai magyarság —■ ez a magyar lelket csak tört fényében felmutatható erő is, így kezdte. Az írók Tompa Mihályhoz, az 1848-as levert szabadságharc költőjéhez mentek ihletésért. Tompának ugyanis épp 1968-ban ünnepelték halála századik évfordulóját s tudott tény, hogy Tompa azokban a felvidéki helységekben született, élt, paposkodott s ott is halt meg, amelyek ma mind Délszlovákiában vannak. Kulcsversként közölték „A madár fiaihoz” című ismert Tompa versét. „Száraz ágon hallgató ajakkal meddig ültek, csüggedt madarak?...” Énmaguk serkentéséhez is Tompát idézik: „Írni kell a magyar betű kedvéért...” — parancsolják magukra ezt a soha, sehol nem időszerűbb Tompa-parancsot, mint a kisebbségi területeken! „A gólyához” című, ismert, másik Tompa-versből kielemzik az örök emberi és örök magyar esettségünk okát — a széthúzást, a behódolást, s a cimborálást a hatalommal: „Beszéld el, ah...!, hogy gyalázat reánk! — Nem elég, hogy mint tölgy, kivágatánk... de. .. testvér testvért, apát fiú elad .. Persze, Tompáék még bújkálhattak jóbarátok szelleiben, meghúzhatták magukat falusi parókián a szabadságharcot követő abszolutizmus idején. A mai délszlovákiai ifjú magyar költők viszont a komor, kegyetlen, az emberen is átlátni akaró véres „szocialista realizmusban” edződtek. Itt többé nem lehet becsapni a cenzort, mint Bocsor tanár úr a pápai kollégiumban, a „Karthágói harangok” című magyarázatával. A „szocialista realizmus” tűzkeresztségén átesett költő még mindig a csata előtt érzi magát. A „vagy élni —■ vagy halni” realizmusával így énekli meg a délszlovákiai fiatal nemzedék élményét: „A ráolvasással bűvöltek, néztek és egyre inkább látni is akartak. ” A védteleneket felmenti az idő ügyésze, de ki menti fel a költőt, aki érzi: 20