Új Európa, 1971 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1971-11-01 / 11. szám
harcba bocsátkozni a határon, halogató taktikával minél nagyobb szovjet erőket akar lekötni, hogy aztán gerilla-hadviseléssel felszámolhassa azokat. A kínai hadosztályok felépítése, kiképzése, felszerelése és elhelyezése olyan, hogy központi utánpótlástól és egymástól függetlenül is operálhatnak. Mindegyiknek van a bázisán saját mezőgazdasági és élelmiszerfeldolgozó, fegyvergyártó és javító üzeme iskolával, kórházzal, politikai és katonai nevelő személyzettel, kilencezer évre tervezett ellenállási kapacitással. Mao szerint a támadó belefullad az embertengerbe. Demográfusok 750 millióra becsülik a kínaiak számát, százmillió hozzáadásával vagy levonásával. De amikor Mao jóbarátja és nyugati mikrofonja, Edgar Snow amerikai újságíró előhozta a kérdést, Mao hihetetlenül rázta fejét, „ennyien mégsem lehetnek”. Kína ideológiai kihívása veszélyesebb, mint katonai hatalma. Azt ugyan kimondották a kommunista pártok 1966-os konferenciáján Moszkvában, hogy minden kommunista ország a maga módján lehet kommunista és a nemkommunista országokban a hatalomátvételhez nem okvetlenül szükséges erőszakot alkalmazni, alkotmányosan is hatalomra juthatnak a kommunist pártok a „haladó erők szövetségében”, de három éve Csehszlovákiában a Kreml érthetően a csehszlovákok és a világ tudtára adta, hogy a kommunizmus értelmezésében és gyakorlatában a döntő szó az övék. De amíg Kína a maga útját járja, amíg saját értelmezésében fogja fel és építi a kommunizmust, Moszkva ideológiai monopóliuma és a Szovetunió politikai vezetőszerepe a mozgalomban nincs biztosítva. Kína támogatja a független (Jugoszlávia), a függetlennek minősített (Albánia) és a függetlenségre törekvő (Románia) kommunista országokat, a Moszkvához hű kommunista országok és a nyugati országok kommunista pártjaiban maoista frakciókat hoz létre, elősegíti külön maoista pártok szervezését. A világ egyik legérzékenyebb stratégiai övezetében, a Balkánon megvetette a lábát, amire a nyugati nagyhatalmak képtelenek voltak, hogy kivédjék a Keletközép-Európa bolsevizálását, annak eliminálása Kína manőverezéseivel és bátorításával megtörténhet. Hosszútávon Peking a szovjet impérium legnagyobb ellensége, Moszkva súlyos döntések előtt áll. Bárhogy mérlegeljék is a szovjet vezetők a lehetőségeket, túlélésük érdekében nem maradt más hátra, mint egy preventív háború, ha még nem késő. A kérdés csak az, hogy kit üssenek ki először, Kínát vagy az USA-t? A szovjet politikusok a Kína elleni preventív háborúnak adnak elsőbbséget, a katonák az USA elleninek. A politikusok könnyű győzelmet remélnek: meglepetésszerűen megsemmisítik Kína nukleáris kapacitását, aztán vagy megalakul egy Moszkva-barát kommunista rezsim vagy sem, az utóbbi esetben magára hagyják Kínát, valami majd csak kiforrja magát. A katonák meszszebbre tekintenek, ők azt a nagyhatalmat akarják kiütni, mely iparilag és katonailag felépítheti Kínát — Amerikát. Kína kiütésével az oroszok nyernek tizenöt-húsz évet, negyedszázadot, pontosan azt az időt, ami alatt Kína elérheti vagy megközelítheti a nukleáris paritást a Szovjetunióval: az USA kiütésével megnyerték a játszmát. Az USA és az USSA katonai erejét könnyű egybevetni, ha emberi emberrel, fegyvert fegyverrel, hadviselési koncepciót hadviselési koncepcióval állítunk szembe, de tényleges nagyhatalmi potenciáljuk megállapításához számításba kell venni termelési kapacitásukat, elhivatottságukat, akaratukat és moralitásukat. A győzelemhez elsősorban koncepció, akarat és lelkesedés kell. Ha egy társadalomnak nincs többé célja, vagy ha célja eléréséhez, tervei megvalósításához nincs többé ereje, elszántsága, lehet a leggazdagabb is a világon, jövője, sorsa mégsem biztosított. Amerikát sokan már elparentálták: hanyatló nagyhatalom. Maga Nixon elnök is egy melankolikus pillanatában azt mondotta, hogy Amerika közeledik ahhoz a dekadens szakaszhoz, mely a nagy antik birodalmak elmúlásához vezetett. Én nem osztom a károgást. Amerika változatlanul a világ első hatalma, katonailag legyőzhetetlen, gazdaságilag egyedül többet termel, mint az utána következő négy legiparosodottabb állam, a Szovjetunió, Japán, Anglia és Nyugatnémetország együttvéve. Mégis nézzünk szembe a realitásokkal. A Szovjetunió és Amerika között egy háború vagy félóráig tart, vagy két-három évig. A félórás háborúban mindkét fél kiüríti nukleáris arzenálját és kölcsönösen olyan súlyos csapást mér egymásra, hogy nemzedékeik megfeszített munkájára lesz szükség az újjáépítéshez, ha egyáltalán marad szervezett állami erejük és rendjük a továbbéléshez. A kéthároméves háborút konvencionális fegyverekkel vívnák, ideértve a taktikai nukleáris fegyvereket is, kontinensekre kiterjedő méretekben, motorizált egységek gyors mozgatásával, kompjuterizált irányítással. A nukleáris háború fegyverei az interkontinentális rakéták (ICBM). A londoni stratégiai tanulmányok nemzetközi intézetének (International Institute for Strategic Studies) legújabb évi jelentése szerint (The Military Balance 1971—72) a Szovjetunió 1510, Amerika 1054 ilyen rakétával rendelkezik. A Szovjetunió 1969 óta, amikor a stratégiai fegyvercsökkentésről (IALT) a tárgyalások elkezdődtek, ötven százalékkal növelte interkontinentális rakétái számát, feltehetően azért, hogy legyen miből engednie, ha komoly a szándéka. Háromszáz nagyteljesítményű rakétát állított üzembe és megháromszorozta a tengeralattjárókra szerelt rakétái számát. A szovjet nukleáris arzenálban legveszélyesebbek a 25 megatonos SS-9 sorszámú rakéták; 280 áll bevetésre készen, melyek mindegyike három atomtöltettel különböző célpontokra lőhető ki. Amerika a maga számszerű (mennyiségi) hátrányát nagyobb hatóképességű és pontosabb célzású rakétákkal, tehát minőségileg egyensúlyozza. Mennyiségileg a Szovjetunió van fölényben, minőségileg Amerika vezet, egy nukleáris összecsapásnál szorzószámmal nem lehet operálni. Egy ország elpusztításához bizonyos mennyiségű nukleáris fegyver kell.