Új Európa, 1971 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1971-11-01 / 11. szám

harcba bocsátkozni a határon, halogató taktikával minél nagyobb szovjet erőket akar lekötni, hogy aztán gerilla-hadviseléssel felszámolhassa azokat. A kínai hadosztályok felépítése, kiképzése, felszere­lése és elhelyezése olyan, hogy központi utánpót­lástól és egymástól függetlenül is operálhatnak. Mindegyiknek van a bázisán saját mezőgazdasági és élelmiszerfeldolgozó, fegyvergyártó és javító üzeme iskolával, kórházzal, politikai és katonai ne­velő személyzettel, kilencezer évre tervezett ellen­állási kapacitással. Mao szerint a támadó belefullad az embertengerbe. Demográfusok 750 millióra be­csülik a kínaiak számát, százmillió hozzáadásával vagy levonásával. De amikor Mao jóbarátja és nyugati mikrofonja, Edgar Snow amerikai újságíró előhozta a kérdést, Mao hihetetlenül rázta fejét, „ennyien mégsem lehetnek”. Kína ideológiai kihívása veszélyesebb, mint ka­tonai hatalma. Azt ugyan kimondották a kommu­nista pártok 1966-os konferenciáján Moszkvában, hogy minden kommunista ország a maga módján lehet kommunista és a nemkommunista országokban a hatalomátvételhez nem okvetlenül szükséges erő­szakot alkalmazni, alkotmányosan is hatalomra jut­hatnak a kommunist pártok a „haladó erők szövet­ségében”,­­­ de három éve Csehszlovákiában a Kreml érthetően a csehszlovákok és a világ tudtára adta, hogy a kommunizmus értelmezésében és gyakorla­tában a döntő szó az övék. De amíg Kína a maga útját járja, amíg saját értelmezésében fogja fel és építi a kommunizmust, Moszkva ideológiai mono­póliuma és a Szovetunió politikai vezetőszerepe a mozgalomban nincs biztosítva. Kína támogatja a független (Jugoszlávia), a függetlennek minősített (Albánia) és a független­ségre törekvő (Románia) kommunista országokat, a Moszkvához hű kommunista országok és a nyu­gati országok kommunista pártjaiban maoista frak­ciókat hoz létre, elősegíti külön maoista pártok szer­vezését. A világ egyik legérzékenyebb stratégiai övezetében, a Balkánon megvetette a lábát, amire a nyugati nagyhatalmak képtelenek voltak, hogy kivédjék a Keletközép-Európa bolsevizálását, annak eliminálása Kína manőverezéseivel és bátorításával megtörténhet. Hosszútávon Peking a szovjet impérium legna­gyobb ellensége, Moszkva súlyos döntések előtt áll. Bárhogy mérlegeljék is a szovjet vezetők a lehető­ségeket, túlélésük érdekében nem maradt más hátra, mint egy preventív háború, ha­­ még nem késő. A kérdés csak az, hogy kit üssenek ki először, Kínát vagy az USA-t? A szovjet politikusok a Kína elleni preventív háborúnak adnak elsőbbséget, a katonák az USA elleninek. A politikusok könnyű győzelmet remélnek: meglepetésszerűen megsemmi­sítik Kína nukleáris kapacitását, aztán vagy meg­alakul egy Moszkva-barát kommunista rezsim vagy sem, az utóbbi esetben magára hagyják Kínát, valami majd csak kiforrja magát. A katonák mesz­­szebbre tekintenek, ők azt a nagyhatalmat akarják kiütni, mely iparilag és katonailag felépítheti Kínát — Amerikát. Kína kiütésével az oroszok nyernek tizenöt-húsz évet, negyedszázadot, pontosan azt az időt, ami alatt Kína elérheti vagy megközelítheti a nukleáris paritást a Szovjetunióval: az USA ki­ütésével megnyerték a játszmát. Az USA és az USSA katonai erejét könnyű egybevetni, ha emberi emberrel, fegyvert fegyver­rel, hadviselési koncepciót hadviselési koncepcióval állítunk szembe, de tényleges nagyhatalmi potenciál­juk megállapításához számításba kell venni terme­lési kapacitásukat, elhivatottságukat, akaratukat és moralitásukat. A győzelemhez elsősorban koncepció, akarat és lelkesedés kell. Ha egy társadalomnak nincs többé célja, vagy ha célja eléréséhez, tervei megvalósításához nincs többé ereje, elszántsága, lehet a leggazdagabb is a világon, jövője, sorsa mégsem biztosított. Amerikát sokan már elparentál­­ták: hanyatló nagyhatalom. Maga Nixon elnök is egy melankolikus pillanatában azt mondotta, hogy Amerika közeledik ahhoz a dekadens szakaszhoz, mely a nagy antik birodalmak elmúlásához vezetett. Én nem osztom a károgást. Amerika változatlanul a világ első hatalma, katonailag legyőzhetetlen, gaz­daságilag egyedül többet termel, mint az utána kö­vetkező négy legiparosodottabb állam, a Szovjet­unió, Japán, Anglia és Nyugatnémetország együtt­véve. Mégis nézzünk szembe a realitásokkal. A Szovjetunió és Amerika között egy háború vagy félóráig tart, vagy két-három évig. A félórás háborúban mindkét fél kiüríti nukleáris arzenálját és kölcsönösen olyan súlyos csapást mér egymásra, hogy nemzedékeik megfeszített munkájára lesz szük­ség az újjáépítéshez, ha egyáltalán marad szervezett állami erejük és rendjük a továbbéléshez. A két­­hároméves háborút konvencionális fegyverekkel vív­nák, ideértve a taktikai nukleáris fegyvereket is, kontinensekre kiterjedő méretekben, motorizált egy­ségek gyors mozgatásával, kompjuterizált irányí­tással. A nukleáris háború fegyverei az interkontinen­tális rakéták (ICBM). A londoni stratégiai tanul­mányok nemzetközi intézetének (International Insti­tute for Strategic Studies) legújabb évi jelentése szerint (The Military Balance 1971—72) a Szovjet­unió 1510, Amerika 1054 ilyen rakétával rendelke­zik. A Szovjetunió 1969 óta, amikor a stratégiai fegyvercsökkentésről (IALT) a tárgyalások elkez­dődtek, ötven százalékkal növelte interkontinentális rakétái számát, feltehetően azért, hogy legyen mi­ből engednie, ha komoly a szándéka. Háromszáz nagyteljesítményű rakétát állított üzembe és meg­háromszorozta a tengeralattjárókra szerelt rakétái számát. A szovjet nukleáris arzenálban legveszélye­sebbek a 25 megatonos SS-9 sorszámú rakéták; 280 áll bevetésre készen, melyek mindegyike három atomtöltettel különböző célpontokra lőhető ki. Ame­rika a maga számszerű (mennyiségi) hátrányát nagyobb hatóképességű és pontosabb célzású raké­tákkal, tehát minőségileg egyensúlyozza. Mennyi­ségileg a Szovjetunió van fölényben, minőségileg Amerika vezet, egy nukleáris összecsapásnál szorzó­számmal nem lehet operálni. Egy ország elpusztí­tásához bizonyos mennyiségű nukleáris fegyver kell.

Next