Új Európa, 1971 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1971-11-01 / 11. szám

a többszöröse jó, ha kéznél van, de valószínűleg nem lesz rá szükség. A nukleáris stratégia két mozzanata két külön­böző célt szolgál: az első ütéssel (first strike) a tá­madó fél ki akarja ütni a megtámadott elhárító rendszerét, hogy a második ütéssel (second strike) megsemmisíthesse városait, ipari létesítményeit, ka­tonai berendezkedését. A siker a meglepetésen mú­lik: képes-e a támadó az ellenfél éberségét kiját­szani? Ha nem, akkor nukleáris bombái üres tám­pontokat érnek, ahonnét a védekező közben kilőtte támadó rakétáit (second strike), s a háború kime­netele eldőlt. A biztos hatékonyság érdekében mind­egyik fél kifejlesztette nukleáris tengeralattjáró flottáját, hogy a szárazföldi rakétaállások meg­semmisülése után legyen mit bevetnie, ami azonban már csak a nukleáris háború utószele, a pusztítás méreteit növeli, de a hadihelyzetet nem változtat­hatja meg. Újabban a szovjet katonai szakértők hajlanak arra, hogy rakéták helyett biztosabb a hosszútávú bombázó. Ezért fektetnek nagy súlyt a szuper­szonikus repülőgépekre, melyek gyártásától Ameri­kát néhány megzavarodott szenátor elütötte. Az emberi akarat megtorpanhat a gombok megnyomá­sánál, vagy a technika automatikussága csődöt mondhat, az ember még mindig megbízhatóbb a gépnél; az átváltás a konvencionális stratégiát a nukleáris stratégia elé helyezi a hadviselésben és itt billen a Szovjetunió javára a mérleg. Azt lehet találgatni, hogy a szuperhatalmaknak lesz-e bátor­ságuk, moralitásuk a gombok megnyomásához, a nukleáris háború elindításához. Hasonló skrupulu­­sokkal a konvencionális hadviselésnél nem kell szá­molni, egy régimódi háború akármikor kitörhet. A konvencionális erők két eleme: a szárazföldi hadsereg légi támogatással és a hajóhad ugyancsak légi támogatással. Az USA fegyveres erőinek száma 2,8 millió, fele szárazföldi, a többi légi és tenge­részeti. Az angol Jane’s Fighting Ship című év­könyv 1971—72-es kiadása a szovjet hadiflotta erejét a következőképpen becsüli: 83 nukleáris ten­geralattjáró, 318 rendes tengeralattjáró, két cirkáló helikopteranyahajó, 26 cirkáló, legtöbbjük rakétával felszerelt, 100 romboló, köztük sok a rakétafegyverze­tű, 130 kisebb fregatt és korvett típusú kísérőhajó, 270 partvédő naszád és felderítő hajó, 320 aknarakó, 125 rakétanaszád, 325 torpedónaszád, 125 partra­­szálló hajó, 75 kisebb rohamcsónak, aztán kisegítő, segéd- és utánpótló hajók „ezrével”. Amerikának több a Poláris-típusú nukleáris ten­­geralattjárja (41:19 az arány), melyek 16 rakétát lőhetnek ki egyszerre, kevesebb a rendes tenger­alattjárója; a Szovjetuniónak több a támadó tenger­alattjárója (235:101 az arány a javára), de az amerikai támadó tengeralattjárók (bármily hajó ellen) fele nukleáris meghajtású, míg a szovjet támadó tengeralattjáróknak csak egy tizede. Az amerikai hadiflotta ütőképessége messze felülmúlja a szovjet hadiflottáét, modernebbek, gyorsabbak a hajói, fölényesebb a vezetése. Tengerészeti szakértők, mint a nyugatnémet Siegfried Breyer, a szovjet hadiflottát „politikai flottának” tartják, mely nem annyira harcol, mint megfélemlítéssel, demonstrálással akar győzni. Ah­hoz, hogy a szovjet hadiflotta világtényező lehessen, az egész világra kiterjedő támpont-hálózattal kell rendelkeznie, mégpedig szovjet kézen lévő támpon­tokra van szüksége és nem ideiglenesen átengedett támpontokra, melyekből a politikai széljárás válto­zása kiszoríthatja. A nyugati és keleti katonai tömb Európa köze­pén néz farkasszemet: a NATO-csapatok száma 1.1 millió, a Varsói Szerződés csapataié 1.2 millió, ami nem reprezentálja a két tömb teljes katonai erejét. A csapatok felszerelésében döntő a tank, a NATO-nak 6.600, a Varsói Szerződésnek 13.600 tankja van. A NATO-nak kétezerötszázzal kevesebb a repülőgépe, de nukleáris bombából kétszer any­­nyija van (7000), mint az egyesített kommunista erőknek. A NATO nagy tűzerejű taktikai nukleáris ütegekkel is rendelkezik. A tank­hátrányt a taka­rékoskod nyugatiak tankelhárító fegyverekkel akar­ják behozni, ami önmagában is viták forrása, mert a katonák a hágók és szorosok elzárásához nukleáris aknákat szeretnének telepíteni. Vannak, akik a kedvezőtlen erőviszonyokból arra következtetnek, hogy a szovjet hadseregek 24 óra alatt lerohanhat­ják Nyugat-Európát, hiszen Csehszlovákia megszál­lása óta egyes szovjet hadosztályok alig 750—1000 kilométerre vannak az Északi-tengertől vagy az Atlanti-óceántól. A szovjet vezérkar természetesen készített terve­ket Európa lerohanására, sőt Amerika elfoglalására is, mert a katonák jobban ismerik a térképet, mint a politikusok s minden eshetőségre készen állnak. Ha a Szovjetunió úgy döntött, hogy kiüti Amerikát, akkor a nukleáris támadással egyidejűleg meg­szállja Európát és két irányból konvencionálisan felvonul az USA ellen: északon a Bering-szoroson át Alaszkának, délen Mexikó felől, miután oda nagyszabású hadművelettel a szovjet csapatok el­értek. Tudunk olyan tervekről, hogy a oroszok Észak- Afrikán keresztül lerohanják Marokkót, Dakarból áthajózzák expedíciós hadseregüket a brazíliai Na­­talba, pontosan azon a vonalon, amelyet az ameri­kaiak használtak a második világháborúban, majd Natalból tovább vonulnának Venezuelába, onnét Közép-Amerikán át Mexikóba. Fantasztikus a terv, de nem megvalósíthatatlan. A nagy hadseregek min­den korszakban makacsul és fáradhatatlanul mene­teltek, a hadvezérek el akarják érni céljukat. Nagy Sándor a Balkánról eljutott Indiába, Napóleon Fran­ciaországból Egyiptomba és Oroszországba, az oro­szok a nyomában Párizsba. A klasszikus hadviselés szabályai szerint az a győztes, akié a hadszíntér, s e szabály alól a nukleáris stratégia sem ismer ki­vételt. A háromhatalmi világ csomópontja újabban a Balkán, a történelmi puskaporos hordó, mely nem tud szabadulni végzetétől. Kína gondolkodásában vaslogikával érvényesül az a stratégiai tétel, hogy a győzelemhez az ellenség hátába kell kerülni. A Szovjetunió legérzékenyebb, legsebezhetőbb pontja

Next