Új Európa, 1978 (17. évfolyam, 1-6. szám)

1978-11-01 / 6. szám

VAJDA ALBERT: Forradalomtól az összeomlásig ... Egy egész ge­neráció élte át ezt az időszakot, 1919 és 1945 között. És ennek a generációnak sok millió halottja volt, azok, akik nem tehettek tanútételt. Éppen ezért örömmel köszönthetjük azokat a műveket, amelyekben a túl­élők — úgy is mondhatnám: túlvészelők — írják meg élményeiket, gondolataikat, szenvedéseiket és minden borzalom mögött ott lappangó apró örömeiket. Kovács Dénes könyve, az „örömmel értesítjük...” a kortárs élet regénye. Egy nagypolgári család sorsa egy mindjobban vesztébe rohanó világban. A Stefánia úti villa jól olajozott nyugalmát feldúlja az első világ­háború, a kommunizmus, és a szerző, ennek az otthon­nak falai között látja meg a napvilágot. Remek ábrá­zolókészséggel vonultatja fel családjának tagjait, a szép és semmivel sem elégedett, mindig többet és mást vágyó mamát, a csöndes, süketségében is kiegyensú­lyozott papát, a rokonságot, élen a fukar, előkelős­­ködő ügyvéd nagybácsival... Ebből a környezetből indul el Kovács Dénes, telve a fiatalok reményeivel, sikervárásával, nagyot elérni akarásával. Szerencsét­lenségére olyan generációnak tagja, amelyre valahol odafent, a felső hatalmak, a „megpróbáltatottak” bé­lyegzőt sütötte. Mert megpróbáltatásban azután bő­ven volt része mindazoknak, akik az első és a második világháború vége között születtek. (A könyv csak ed­dig a pontig viszi el az olvasót. Helyesen! Mert a második világháború utáni időszak másfajta fejezet, másfajta borzalmakat takar!) Kovács Dénes a tehetséges író eszközeivel állítja elénk saját generációjának kor- és kortörténetét. A könyv lapjairól felénk csap a második világháborút megelőző évek egyre fokozódó idegessége, a táncoló felszín alatt kirobbanni készülő vulkán készülődése. Átéljük a szerzővel a háborút, a szenvedéseket, a ha­lálfélelmet, szorongást, a teljes értelmetlenséget, vi­gasztalanságot. De ugyanakkor, mert Kovács Dénes nem tudja — és nem is akarja — megtagadni humo­rista vénáját, a tragédia mellett mindig ott találjuk a feloldó derűt, a rémségek mögül ki-kidugja fejét a tragikomikum. Ma, amikor tízezrével zúdulnak ránk az úgyneve­zett írásművek, amelyeket neves dilettánsok, vagy névtelen börtöntöltelékek követnek el, üdülés és öröm elolvasni egy olyan könyvet, amelyet író írt. Kovács Dénes írói tehetségét magával hozta erre a világra. De nem elégedett meg ezzel. Korán rájött arra, hogy a tehetség mellé minden írónak meg kell szereznie a szakmai képzettséget. És attól függően lesz valakiből író, jó író, kitűnő író, hogy kiket választ tanítómes­terül. Kovács Dénes a legjobbak emlőin nevelkedett. Krúdy, Kosztolányi, Karinthy, Móra — a magyar irodalom aranykorának nagyjai, a kifejezésmód, az építkezés nagymesterei. Kovács Dénes tőlük tanult és erre büszke lehet. És büszke lehet arra is, hogy nem lett epigon, hanem kialakította a maga egyéni, senki­hez sem hasonlítható írói stílusát, kifejező erejét, iro­dalmi igényű előadókészségét. Az „örömmel értesít­jük ...” jelentős írói alkotás, főként és elsősorban azért, mert egy valószínűtlenül torz korszak hátteré­ben az élő embert állítja elénk, a maga gyarlóságaival és erényeivel. Egy generáció kortörténete­ ­ Kovács Dénes regénye: „örömmel értesítjük...” — CSONKA EMIL: Évekkel ezelőtt kaptam meg a torontói „Weller­ Publishing”, vagyis Vörösváry István kiadásában megjelent angol nyelvű könyvet, Gábor Áron szibériai trilógiájának „East of Man” címen kiadott grandió­zus kötetét. Egy barátom azon nyomban rátette a kezét és — haben sua fata libelli — sok kézen át került vissza hozzám nemrégiben. Szívderítő látvány, mert bár komor olvasmány, de az ember büszkeséggel teszi le, mindenekelőtt azért, hogy magyar mű is van, amely bevilágít a Gulág-szigetvilág sötétségébe, s hogy ez a munka egy világnyelven is napvilágot látott. Nemcsak egyéni siker, hanem magyar siker is. A könyv borítólapjának belső oldalai részletes, jó, tömör képét adják az író életének és életművének, megemlékezve az ágyúöntő ősről, elmondva a buda­pesti publicisztikában kivívott szerepet és rangot, a „Túl a Sztálin-vonalon” c. könyv történetét, az író ténykedését az első, oroszok alatt megalakult debre­ceni kormány környékén, munkáját a Vöröskereszt­nél, szovjet lefogatását, bebörtönzését, fogságát orosz földön, száműzetését Szibériában, majd 1960-ban visszakerülését Magyarországra s az újabb menekü­lését Nyugatra 1965-ben. Gazdag írói termés már külföldön, magyarul, németül, portugálul és spanyo­lul kiadott munkák, az emigráns sors hű tükrei s a nemzeti érzés hullámain emelkedő váteszi misszió vállalása és teljesítése. Dióhéjban több évtized, egy egyéni sorson átszüremlő világtörténelem. Ebben a könyvben Gábor Áron pergő dialógusok­kal és hű helyzetábrázolásokkal, jellemrajzokkal és szituációteremtő erővel tár elénk egy távoli és mégis oly közeli világot. Távoli, mert fogalmaink szerint embertelen, közeli, mert ez az embertelenség rajtunk is keresztülgázolt, a mi népünk Páveljein és Vladimír­jain is. Az csak természetes, hogy Gábor Áron az in­humánus rendszerben is a humanitást keresi és a de­portálás vagy a „szögletes szabadság”, a börtönélet sodrában az örök emberit is látja és láttatja. Gábor Áron angolul — ennek a jelentősége az, hogy egy hiteles magyar tanúságtétel eljut a nyugati világhoz, azokhoz, akik azt az internót, amit mi kö­­zép-kelet-európaiak láttunk, soha nem látták, soha Gábor Áron angolul 24

Next