Új Európa, 1979 (18. évfolyam, 1-6. szám)

1979-09-01 / 5. szám

PADÁNYI-GULYÁS JENŐ: Egy vitatott könyv margójára Kádár Gyula: „A Ludovikától Sopronkőhidáig”.­­ Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1978 A két világháború közti korszakra vonatkozó emlék­irodalom gazdagsága mellett is különös figyelmet érdemel az egykori vezérkari ezredesnek, a VKF-2 osztály vezető­jének több mint nyolcszáz oldalas kötete. A hivatásos katona szemével sokszor a laktanya, vagy a vezérkari hivatal szőkébb szemszögéből tett megállapí­tásai hasznosan egészítik ki az egyéb emlékiratok túlságo­san politikai, vagy pláne pártpolitikai szemszögből tett megfigyeléseit. Ha tekintetbe vesszük, mennyi katonai döntést is kellett tegyünk a tárgyalt idők folyamán, művét túlzás nélkül hézagpótlónak mondhatjuk. Az első világháború kitörése a Ludovikán ért, emlék­irata ezzel kezdődik. Elismerésre méltó tárgyilagossággal ír le mindent, amit látott, tapasztalt s amiben részt vett. A könyvet Magyarországon azonnal elkapkodták az utolsó példányig. Az új nemzeti hadsereg megszervezése, annak nehézségei, szükségszerű fogyatékosságai, ezek da­cára tett sokszor szerencsétlen intézkedéseink mind sorra kerülnek s még utólag is nem kevés bosszúsággal olvassa az ember. Különösen vonatkozik ez a 2. hadsereg hábo­rúba indítására, melynek politikailag meghirdetett célja: „bizonyítani a nemzet helytállását és a németek melletti kitartást”; katonailag siralmas vége pedig a Don környé­kén történt vereség, amellyel a német hadvezetés kudarc­­sorozata is elindult s folytatódott az összeomlásig. Persze, utólag könnyű okosnak lenni, de Kádár köny­véből az is világos, hogy katonáink és politikusaink között is voltak elegen, akik a második világháborúba lépést elle­nezték, majd az abból kilépést is szorgalmazták állásaik, sokszor életbiztonságuk kockáztatásával. Kádár azt írja, ő is így tett. Idekint megjelent történeti műveink, mint a dr. Szász Béla által szerkesztett, vagy a Málnási Ödön által írt könyvek a nyugat-magyarországi felkelést alig, vagy egyáltalán nem említik. Kádár jelentőségéhez híven, rész­letesen és pontosan tárgyalja. Kádár foglalkozik IV. Károly király 1921-es haza­térési kísérleteivel is, beleértve a budaörsi csatát. Ezzel kapcsolatos megállapításain látszik, hogy a szerző nem ismeri az ügyre vonatkozó újabb nyugati irodalmat (Gor­don Brook-Sheperd, Emilio Vasari, Dominique Auclair stb.), amely pozitívan értékeli a király vállalkozását, s főleg kimutatja, hogy az Antant, a Nagy-Antant vezető hatalmának, Franciaországnak a miniszterelnöke, Briand személyesen sürgette Károlyt a visszatérésre. Ez az újabb irodalom azt is bizonyítja, hogy Benes mozgósítása Károly király hazatérése ellen kudarcot vallott, ez nem fenyeget­hette a visszatérési akciót, mert a csehszlovákiai szudéta­­németek Benes kísérletét meghiúsították. A mai otthoni rendszerre való figyelemmel engedmé­nyeket tett a szerző, mégpedig azzal, hogy bizonyos dol­gokról nem írt. Alig tételezhető fel például, hogy amíg az orgoványi vérengzésekről tudott, a Szamuelly Tibor féle kommunista vérengzésekről ne hallott volna. Utóbbi­nak még csak a neve sincs említve. Biztosan észrevette azt is annak idején, hogy a háború végén a románok nem éppen civilizált haderő módjára vonultak be Budapestre, amely akkor „nem akart katonát látni”, de erre sincs katonai kritikai észrevétele, pedig más esetekben nem fukarkodik az ilyesmivel. Felesleges ez a figyelme a „szocialista szomszéddal” szemben. A tájékozott olvasó igazságtalannak érzi a szerzőnek azt a megjegyzését is, hogy a magyar lakosság a zsidók elhurcolását „szégyenletes passzivitással” nézte volna. Tudjuk, hogy országszerte folyt a zsidómentés, rejtegetés, városainkban, falvainkban. A dunaszerdahelyi gyűjtő­táborba szekérszámra vitték a kenyeret és egyéb ennivalót a környékbeli falvak magyarjai és tudjuk, hogy hasonló akciók nem voltak „tiszteletreméltó kivételek”. Kegyetlen­­kedni nem a nép, hanem kisebbségek terrorja szokott. Ak­kor is így volt. A zsidógyűlölet népünktől idegen volt. Egy másik mondata is ellenvetést kell kiváltson. Az oroszországi viszonyokról egy helyen ezt írja: „Ha az oroszok fegyverkezni tudtak, akkor népeik nem lehetnek elégedetlenek.” Tudjuk, hogy ennek pontosan az ellenke­zője igaz s ennek oka részben éppen az, hogy a szovjet diktátorok fegyverkezésre költik költségvetésük arányta­lanul nagy részét, ahelyett, hogy a nép közismert szük­ségeit elégítenék ki. Fenti megjegyzéseinket a rend és az igazság kedvéért téve, ismertetésünket azzal zárjuk, hogy Kádár Gyula ér­dekes munkát végzett könyve megírásával. Művére fel­figyelhet a külföldön élő magyarság is, a történészek is — ha kellő gyanakvással és kritikával olvassák. Mert ne feledjük el, hogy ez a könyv is az irányított, pártos tör­ténetírás országában látott napvilágot, kommunista rend­szerben. A pécsi Szikra Nyomda munkája jobb is lehetett volna. Oldalak számozása hibás, rossz sorrendben fűzve, nagyon zavarva az olvasást. Megjelent Sirchich László „A Felvidék az ezeréves magyar államtestben” c. tanulmánykötete. Alcíme: „Ma­gyarok Csehszlovákiában”. Részletesen tárgyalja a fel­vidéki magyarság útját az első bécsi döntéstől a „Kosicky” programig, ezenkívül bemutatja a felvidéki magyar műve­lődést. A kereken 50 oldalas kitűnő tanulmánykötet alapos és hiteles adatokkal szolgál ebben a történelmileg fontos magyar kérdésben. A szerző kiadása: 2092 West 95th Street, Cleveland, Ohio 44102, USA. A „The Review of Politics” című tudományos folyó­irat, a Notre Dame Egyetem kiadványa közli Kertész István professzor, volt nagykövet „Hungary 1943—1947” című 30 oldalas nagy tanulmányát. A szerző személyes élményei és tapasztalatai alapján, egyben sok hiteles do­kumentum ismeretében foglalkozik a korral, megvilágítva a háborúvesztés, békekötés kérdéseit, továbbá az orosz megszállás korának belpolitikai tényeit, a diplomata sze­mével. A Svájci Magyar Irodalom és Könyvbarátok Köre október 26—30-ig tanulmányi napokat tart Luganoban „Nyugati magyar kulturális élet a II. világháború után” témakörrel, több neves referenssel.

Next