Új Európa, 1979 (18. évfolyam, 1-6. szám)
1979-09-01 / 5. szám
PADÁNYI-GULYÁS JENŐ: Egy vitatott könyv margójára Kádár Gyula: „A Ludovikától Sopronkőhidáig”. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1978 A két világháború közti korszakra vonatkozó emlékirodalom gazdagsága mellett is különös figyelmet érdemel az egykori vezérkari ezredesnek, a VKF-2 osztály vezetőjének több mint nyolcszáz oldalas kötete. A hivatásos katona szemével sokszor a laktanya, vagy a vezérkari hivatal szőkébb szemszögéből tett megállapításai hasznosan egészítik ki az egyéb emlékiratok túlságosan politikai, vagy pláne pártpolitikai szemszögből tett megfigyeléseit. Ha tekintetbe vesszük, mennyi katonai döntést is kellett tegyünk a tárgyalt idők folyamán, művét túlzás nélkül hézagpótlónak mondhatjuk. Az első világháború kitörése a Ludovikán ért, emlékirata ezzel kezdődik. Elismerésre méltó tárgyilagossággal ír le mindent, amit látott, tapasztalt s amiben részt vett. A könyvet Magyarországon azonnal elkapkodták az utolsó példányig. Az új nemzeti hadsereg megszervezése, annak nehézségei, szükségszerű fogyatékosságai, ezek dacára tett sokszor szerencsétlen intézkedéseink mind sorra kerülnek s még utólag is nem kevés bosszúsággal olvassa az ember. Különösen vonatkozik ez a 2. hadsereg háborúba indítására, melynek politikailag meghirdetett célja: „bizonyítani a nemzet helytállását és a németek melletti kitartást”; katonailag siralmas vége pedig a Don környékén történt vereség, amellyel a német hadvezetés kudarcsorozata is elindult s folytatódott az összeomlásig. Persze, utólag könnyű okosnak lenni, de Kádár könyvéből az is világos, hogy katonáink és politikusaink között is voltak elegen, akik a második világháborúba lépést ellenezték, majd az abból kilépést is szorgalmazták állásaik, sokszor életbiztonságuk kockáztatásával. Kádár azt írja, ő is így tett. Idekint megjelent történeti műveink, mint a dr. Szász Béla által szerkesztett, vagy a Málnási Ödön által írt könyvek a nyugat-magyarországi felkelést alig, vagy egyáltalán nem említik. Kádár jelentőségéhez híven, részletesen és pontosan tárgyalja. Kádár foglalkozik IV. Károly király 1921-es hazatérési kísérleteivel is, beleértve a budaörsi csatát. Ezzel kapcsolatos megállapításain látszik, hogy a szerző nem ismeri az ügyre vonatkozó újabb nyugati irodalmat (Gordon Brook-Sheperd, Emilio Vasari, Dominique Auclair stb.), amely pozitívan értékeli a király vállalkozását, s főleg kimutatja, hogy az Antant, a Nagy-Antant vezető hatalmának, Franciaországnak a miniszterelnöke, Briand személyesen sürgette Károlyt a visszatérésre. Ez az újabb irodalom azt is bizonyítja, hogy Benes mozgósítása Károly király hazatérése ellen kudarcot vallott, ez nem fenyegethette a visszatérési akciót, mert a csehszlovákiai szudétanémetek Benes kísérletét meghiúsították. A mai otthoni rendszerre való figyelemmel engedményeket tett a szerző, mégpedig azzal, hogy bizonyos dolgokról nem írt. Alig tételezhető fel például, hogy amíg az orgoványi vérengzésekről tudott, a Szamuelly Tibor féle kommunista vérengzésekről ne hallott volna. Utóbbinak még csak a neve sincs említve. Biztosan észrevette azt is annak idején, hogy a háború végén a románok nem éppen civilizált haderő módjára vonultak be Budapestre, amely akkor „nem akart katonát látni”, de erre sincs katonai kritikai észrevétele, pedig más esetekben nem fukarkodik az ilyesmivel. Felesleges ez a figyelme a „szocialista szomszéddal” szemben. A tájékozott olvasó igazságtalannak érzi a szerzőnek azt a megjegyzését is, hogy a magyar lakosság a zsidók elhurcolását „szégyenletes passzivitással” nézte volna. Tudjuk, hogy országszerte folyt a zsidómentés, rejtegetés, városainkban, falvainkban. A dunaszerdahelyi gyűjtőtáborba szekérszámra vitték a kenyeret és egyéb ennivalót a környékbeli falvak magyarjai és tudjuk, hogy hasonló akciók nem voltak „tiszteletreméltó kivételek”. Kegyetlenkedni nem a nép, hanem kisebbségek terrorja szokott. Akkor is így volt. A zsidógyűlölet népünktől idegen volt. Egy másik mondata is ellenvetést kell kiváltson. Az oroszországi viszonyokról egy helyen ezt írja: „Ha az oroszok fegyverkezni tudtak, akkor népeik nem lehetnek elégedetlenek.” Tudjuk, hogy ennek pontosan az ellenkezője igaz s ennek oka részben éppen az, hogy a szovjet diktátorok fegyverkezésre költik költségvetésük aránytalanul nagy részét, ahelyett, hogy a nép közismert szükségeit elégítenék ki. Fenti megjegyzéseinket a rend és az igazság kedvéért téve, ismertetésünket azzal zárjuk, hogy Kádár Gyula érdekes munkát végzett könyve megírásával. Művére felfigyelhet a külföldön élő magyarság is, a történészek is — ha kellő gyanakvással és kritikával olvassák. Mert ne feledjük el, hogy ez a könyv is az irányított, pártos történetírás országában látott napvilágot, kommunista rendszerben. A pécsi Szikra Nyomda munkája jobb is lehetett volna. Oldalak számozása hibás, rossz sorrendben fűzve, nagyon zavarva az olvasást. Megjelent Sirchich László „A Felvidék az ezeréves magyar államtestben” c. tanulmánykötete. Alcíme: „Magyarok Csehszlovákiában”. Részletesen tárgyalja a felvidéki magyarság útját az első bécsi döntéstől a „Kosicky” programig, ezenkívül bemutatja a felvidéki magyar művelődést. A kereken 50 oldalas kitűnő tanulmánykötet alapos és hiteles adatokkal szolgál ebben a történelmileg fontos magyar kérdésben. A szerző kiadása: 2092 West 95th Street, Cleveland, Ohio 44102, USA. A „The Review of Politics” című tudományos folyóirat, a Notre Dame Egyetem kiadványa közli Kertész István professzor, volt nagykövet „Hungary 1943—1947” című 30 oldalas nagy tanulmányát. A szerző személyes élményei és tapasztalatai alapján, egyben sok hiteles dokumentum ismeretében foglalkozik a korral, megvilágítva a háborúvesztés, békekötés kérdéseit, továbbá az orosz megszállás korának belpolitikai tényeit, a diplomata szemével. A Svájci Magyar Irodalom és Könyvbarátok Köre október 26—30-ig tanulmányi napokat tart Luganoban „Nyugati magyar kulturális élet a II. világháború után” témakörrel, több neves referenssel.