Új Európa, 1980 (19. évfolyam, 1-6. szám)

1980-05-01 / 3. szám

4 рШЖомик usteilai Arany János (1817-1882) Totomrohívái: A radványi sötét erdőben Halva találták Bárói Benőt. Hosszú, hegyes tőr ifjú szívében, „íme, bizonyság Isten előtt! Gyilkos erőszak ölte meg őt!” Kastélyába vitette föl atyja, Ott letevék a hús palotán. Ki sem térítteti, meg se mosatja. Vérben, ahogy volt, nap nap után Hever egyszerű ravatalán. Állata őrzeni négy alabárdost: Lélek ez ajtón se be, se ki!... „Hátha az anyja, szép húga már most jönne siratni?” — „Vissza! neki: Jaj, ki parancsom, élve, szegi!” Fojtva teremről rejti teremre Halk zokogását asszonyi­bú. Maga, pecséttel „hívja tetemre”, Kit szemre vesz, ölyvként, sanda gyanú. Legyen a seb vérzése tanú. A palotát fedi fekete posztó, Déli verőn sem süt oda nap; Áll a tetemnél tiszti porosztó, Gyertya, feszület, kánoni pap; Sárga viaszfényt nyughelye kap. „Jöjjenek ellenségi, ha voltak!” Jó, kit az apja rendre nevez; Hiába! nem indul sebe a holtnak, Állva fejénél az, vagy emez: „Gyilkosa hát nem ez ... újra nem ez.” „Hát ki? . ..”, riad fel Bárci sötéten. „Bosszulatlan nem foly ez ősi vér; Ide a gyilkost!. .. bárha pecsétem Váddal az önnön szívemig ér: Mindenki gyanús nekem, aki él!” „Jöjjenek úgy hát ifjú baráti!” Sorra belépdel sok dalra: Fáj nekik a hőst véribe’ látni, S nem harc mezején elomlania. Erre se vérzik Bárci fia. „Jöjjön az udvar! apraja, nagyja ... Jöjjön elő Bárc, a falu, mind!” Megkönnyezetten senki se hagyja, Kedves urára szánva tekint. Nem fakad a seb könnyre megint. „Jöjjön az anyja, hajadon húga!” Künn a leány, már messze sikolt; Anyja reárogy, öleli búgva, Mindre nem érez semmit a holt, Marad a tört vér — fekete folt. „Jöjjön utolszor szép szeretője, Titkos arája, Kund Abigél!” Jó — szeme villan s tapad a tőrre. Arca szobor lett, lába gyökér. Sebből pirosan buzog a vér. Könnye se perdül, rajta se hullik. Csak oda kap, hol fészkel az agy: Iszonyú az, mi oda nyilallik!... Döbbenet által a szív­ére fagy: „Lányom, ez ifjú gyilkosa vagy!” Kétszeri mondást — mint lebűvölten — Hallgat el, aztán így rebegi: „Bárci Benőt én meg nem öltem, Tanúm az Ég s minden seregi! Hanem e tőrt én adtam neki. „Bírta szívem már hű szerelemre, Tudhatta, közöttünk nem vala gát: Unszola mégis szóval ,igenne’, Mert ha nem, ő kivégzi magát. Enyelgve adám a tőrt: nosza hát!” S vadul a sebből a tőrt kiragadja. Szeme szokatlan lángot lövell, Kacag és sír, s fenn villogtatja S vércse-visongással rohan el. Vetni kezet rá senki se mer. Odakinn lefut a nyílt utca során. Táncolni, dalolni se szégyell. Dala víg: „Egyszer volt egy leány, Ki csak úgy játszott a legénnyel, Mint macska szokott az egérrel!”

Next