Új Európa, 1981 (20. évfolyam, 1-6. szám)
1981-03-01 / 2. szám
14 9a/15a /Jlbert: у4г „uftzi" IliáMi Valójában azt kellett volna címként írnom: Márai „igazija”. Mert legnagyobb élő magyar írónknak „Az igazi” című regénye hatott rám legjobban. Nem szégyellem bevallani, stílusomra azonnal rányomta a bélyegét. Világért sem akarom ezzel megsérteni az ünnepeltet, tudjam jól, hogy számtalan ifjú és korosabb kortársra hatott, epigonjainak száma megszámlálhatatlan. Látom magam, amint ülök, nagyon fiatalon, kezemben „Az igazi”-val. A világ megszűnik körülöttem, így élem a regény két főszereplőjének, előbb a feleségnek, majd a férjnek életét. Egy házasság története, mindkét fél szemszögéből elmesélve. Enynyi az egész, ami azonnal elárulja, hogy mesterművel állunk szemben. Lehet, hogy tévedek, de szerintem a világirodalom nagy alkotásainak tömör tartalmát egy mondatban össze lehet foglalni. „Az igazi” a házasságregények remekbeszabott alkotása. Mennyire másként látja ugyanazt az eseményt, mozzanatot, szemvillanást a feleség, és mennyire másként értékeli a férj. A két nem örök vonzásának és széthúzásának, a lelki alkatok különbözőségének anatómiai pontossággal feltérképezett remeke „Az igazi”. Márai akkor az irodalmi Olimposz csúcsán ült, alig mertem fel-felpislogni a magasba, ahol felhők takarták előlem, éppenúgy, mint a többi, irodalomra éhes fiatal elől. Látom magam, amint fel és alá sétálok a Vilmos császár úton, a Pesti Hírlap székháza előtt, aktatáskámban „Az igazi”, mellette néhány, Márai stílusban megírt novella. Felmenjek, ne menjek, kérdezgettem magamtól, vöröslő füllel, ideoda ugráló ideges ádámcsutkával. Végül makogtam valamit a portásnak, mire felengedett. Ma is orromban érzem a szellőzetlen, rosszul világított folyosók illatnak nem nevezhető szagát. Egymás mellett ajtók, rajtuk ismert nevek, az egyiken: Márai Sándor. Bekopogjak? Mit mondjak? Térdre ereszkedve illik-e bekúszni a kassai polgárok nagy arisztokratájához? Mi lesz, ha rám néz, újságokból ismert hideg, tartózkodó tekintetével, és hűvös hangján, választékos stílusban, de elküld a fenébe? Nem kopogtam be, nem kértem autogrammot a könyvbe, nem adtam át bizonytalan irodalmi próbálkozásaimat, pedig megformáltam magamban a mondókámat, csak éppen nem Hatalmas, szép nyelv, Magyarnak nyelve! Maradj örökké Nagy és virágzó! Kísérjen áldás, Amíg világ áll! S legyen megáldott Az is, ki téged Ajkára vesz majd: Elsőt rebegve, Végsőt sóhajtva! (Ábrányi: Magyar nyelv) volt merszem . .. Aesopus, a nagy mesemondó biztosan megértene: melyik egér mer besétálni az oroszlán barlangjába? Most, amikor Márai Sándor a századdal együtt írja a 80-as évszámot, talán megbocsátja nekem, hogy amit az irodalmi ambíciókkal fűtött ifjú süvölvény nem tudott elmondani a Pesti Hírlap poros szerkesztőségi szobájában, elmakogja most, jóval idősebben, de nem kisebb lámpalázzal. Ezeket mondtam volna, ha akkor van hozzá bátorságom: „Kedves Mester, köszönöm önnek, hogy felnyitotta a szememet. Nemcsak azzal, hogy megmutatta, hogyan kell írni magyarul, hogyan kell művészi módon szavakká formálni a gondolatokat, hanem azzal, hogy megtanított a kétféle szemléletre. Amit az egyik jónak ítél, attól az még rossz lehet a másiknak és fordítva. Köszönöm, hogy azzal a sajátos márais módszerrel örökre belém véste az érem két oldalának igazságát.” Ezeket mondtam volna akkor, jó néhány évtizeddel ezelőtt Márai Sándornak a Pesti Hírlap szerkesztőségében. És ma, csak annyit tehetek hozzá: „Köszönöm önnek, Mester, hogy a Márai-hatás mind a mai napig elevenen él bennem, jeléül annak, hogy a gyertyák csonkig éghetnek, de az igazi nagy író hatása mindvégig lángol, akár az örökmécses.”