Új Európa, 1981 (20. évfolyam, 1-6. szám)

1981-05-01 / 3. szám

SZIRMAI ENDRE: AZ ANGOLKISASSZONYOK (A Sixtusi kápolnában Mi­chelangelo Ezsaiás prófétája alatt Rómában írt vers.) Mint carrarai márványba vésett arcok, vagy emléktáblákat, szobortalpazatot díszítő fejek, úgy ülnek ott, az évszázadok imáitól elkopott padok utolsó két sorában, középkorok ruháit viselve, meditáló, tanító apácák, az angolkisasszonyok. Ma is úgy ülnek ott, mint negyven év előtt, mikor még első áldozásra készítettek engem rég meghalt, szelíd szavú papok, s még kétszáz év múltán is úgy fognak ülni ott imába mélyedt arccal a félezer éves, sok mindent átélt templomi padon, úgy, mint ezen a csendes vasárnapon, gatás érkeznék, megvédhesse a ház lakóit. Mert a pincében nagyszámú asszony rejtőzött, hisz hónapok óta érkeztek a hírek a szovjet katonák erőszakos cselekedeteiről. Nagycsütörtökön újabb szovjet cso­port tört be a házba, a püspököt is többször inzul­­tálták. Nagypénteken Apor Vilmos Zágon püspöki irodaigazgatót és egy másik papját elküldte a szovjet parancsnokságra, hogy védelmet kérjen a rezidencia számára. Zágonnak a szovjet parancsnok azt vála­szolta, ilyen célra nincs embere, különben is a front­katonák azt tesznek, amit akarnak. Zágon ekkor elő­adta: Apor püspök maga tartotta vissza városa el­menekülni akaró embereit és papjait, abban a feltéte­lezésben, hogy a szovjet katonákról szóló hírek valót­lanok, ezért is kéri most a parancsnokot, nyújtson védelmet. Amikor Zágon visszaérkezett, a püspöki palotá­ban már újabb, ittas szovjet csoport hatolt be egy őr­nagy vezetésével. Megszimatolták, hogy a rezidenciá­ban nők rejtőznek, s azt követelték, adjanak fiatal nőket, akiket igénybe akarnak venni — „krumplit pucolni, s egy kis házimunkát végezni”. A püspök határozott nemmel válaszolt, de megígérte, hogy idő­sebb férfiakból és asszonyokból csoportot szervez, amely elvégzi a burgonyahámozást és a szükséges házimunkát. Az őrnagy azonban továbbra is köve­telte a fiatal nők kiszolgáltatását. Felhúzott géppisz­tolyt szegezett a püspöknek, kényszerítette, hogy menjen le velük a pincébe. A lépcső alján, a pince­ajtó előtt állt a püspök, vele szemben az őrnagy, aki rángatni kezdte a főpap nyakláncát. A magas ter­metű püspök ekkor karon ragadta a nála is testesebb szovjet tisztet, s felháborodástól diktált erővel és len­dülettel visszatolta, felfelé a lépcsőn. Ekkor azonban az almáspincéből sikoltozás és segélykiáltás hangzott fel, mert az orosz katonák rábukkantak egy csoport fiatal nőre, és ráncigálták őket kifelé. Apor Vilmos azonnal odarohant, s „Ki innen, ki innen!” szavakkal, németül kiáltott rá az oroszokra: „Hinaus, hinaus!” Abban a pillanatban vagy az őrnagy, vagy egyik embere tüzet nyitott, és három golyót eresztett a fő­pap testébe. Az egyik golyó átlyukasztotta a reveren­dáját, a másik a homlokát horzsolta, a harmadik a hasüregbe hatolt, a köldöke felett. Ez volt a halálos találat. Maguk az oroszok is megrémültek tettüktől, s elhagyták a püspöki rezidenciát, önként jelent­kezett férfiak kis csoportja hordágyon vitte a sebesült püspököt a város kórházába, végig a veszedelmes éj­szakai utcákon. Orosz járőrök többször felemelték a pokrócot, hogy meggyőződjenek, valóban beteget visznek-e. A püspök ilyenkor bágyadt mozdulattal felemelte karját, s megáldotta az orosz katonákat. Nagypénteken, a böjt miatt nem evett, így az operá­ciót azonnal megkezdhették. Nagyszombaton eszmé­letén volt, húsvétvasárnap megáldozott, s a gyóntató pappal együtt mondotta a bűnvallomást, a Confiteort. A körülállók előtt hangosan imádkozott: „Fölajánlom szenvedésemet az édes magyar hazáért és az egész világért. Szent István, könyörögj a szegény magya­rokért!” Ez volt utolsó fohásza, ezek voltak utolsó szavai. Aznap éjjel belehalt sérüléseibe. „Szentként halt meg április 2-án éjjel 1 óra 5 perckor” — jegyez­te fel a mellette szolgáló betegápoló apáca. A tragédiáról egyetlen szót sem volt szabad írni a lapokban, a püspök meggyilkolásának a híre mégis futótűzként terjedt el. Senki sem volt hajlandó hadi­cselekménynek, s a háborús zűrzavarból származó sajnálatos esetnek elkönyvelni a nők védőjének meg­gyilkolását, s az egész társadalom szívét görcsös ré­mület markolta. Történelme folyamán az ország több idegen megszállást megért, de egyiket sem tar­totta olyan szörnyűségesnek, mint a mostanit, s össze­hasonlításul a 12. századba nyúltak vissza. Dzsingisz kán hadainak rémületes viselkedése kínálkozott meg­felelő hasonlatnak, s Magyarországon kivétel nélkül mindenki 20. századi tatárjárásnak nevezte az orosz megszállást. Ehhez járult nemcsak az, hogy e rémségekről a sajtó nem írhatott, hanem ennél is megalázóbb körül­mény, nevezetesen, hogy amíg az országban ezek tör­téntek, a tájékoztató szervekben magasztalni kellett a Vörös Hadsereget, felszabadítóként ünnepelni a Szovjetuniót, s dicsőíteni az orosz katonát ország­világ előtt. Ez a perverz követelés még többet ártott az orosz „image”-nek. Mert a borzalmakat, a sebeket az idő talán begyógyította volna, s akadtak olyan esetek, lehetőségek, amikor itt-ott fel lehetett ismerni az orosz katonákban is az embert, családapát, férjet, aki a maga otthonára gondolt. A szovjet mundérból is nemegyszer kibújt az emberségesebb orosz paraszt, s később a magyarság tapasztalhatta, hogy sok szovjet katona maga is áldozat, egy totalitárius rendszer rab­szolgája, aki emberi részvétet érdemel. De a hivatalos képmutatás, a nyilvánvaló hazugság fokozta az el­keseredést ... A háborút követő hónapokban és években a Ma­gyarországon bemutatkozó orosz katona visszataszító látványt nyújtott mind brutalitása miatt, mind pedig azért, mert egy primitív politikai rendszer alattvalói­nak képét tárta az ország elé. Az a tény, hogy az orosz katona burzsuj-luxusnak tekintette a legegysze­rűbb közhasználati cikket is, elképzelhetetlenül ne­gatív szovjet viszonyokra engedett következtetni. A

Next