Új Európa, 1981 (20. évfolyam, 1-6. szám)
1981-05-01 / 3. szám
SZIRMAI ENDRE: AZ ANGOLKISASSZONYOK (A Sixtusi kápolnában Michelangelo Ezsaiás prófétája alatt Rómában írt vers.) Mint carrarai márványba vésett arcok, vagy emléktáblákat, szobortalpazatot díszítő fejek, úgy ülnek ott, az évszázadok imáitól elkopott padok utolsó két sorában, középkorok ruháit viselve, meditáló, tanító apácák, az angolkisasszonyok. Ma is úgy ülnek ott, mint negyven év előtt, mikor még első áldozásra készítettek engem rég meghalt, szelíd szavú papok, s még kétszáz év múltán is úgy fognak ülni ott imába mélyedt arccal a félezer éves, sok mindent átélt templomi padon, úgy, mint ezen a csendes vasárnapon, gatás érkeznék, megvédhesse a ház lakóit. Mert a pincében nagyszámú asszony rejtőzött, hisz hónapok óta érkeztek a hírek a szovjet katonák erőszakos cselekedeteiről. Nagycsütörtökön újabb szovjet csoport tört be a házba, a püspököt is többször inzultálták. Nagypénteken Apor Vilmos Zágon püspöki irodaigazgatót és egy másik papját elküldte a szovjet parancsnokságra, hogy védelmet kérjen a rezidencia számára. Zágonnak a szovjet parancsnok azt válaszolta, ilyen célra nincs embere, különben is a frontkatonák azt tesznek, amit akarnak. Zágon ekkor előadta: Apor püspök maga tartotta vissza városa elmenekülni akaró embereit és papjait, abban a feltételezésben, hogy a szovjet katonákról szóló hírek valótlanok, ezért is kéri most a parancsnokot, nyújtson védelmet. Amikor Zágon visszaérkezett, a püspöki palotában már újabb, ittas szovjet csoport hatolt be egy őrnagy vezetésével. Megszimatolták, hogy a rezidenciában nők rejtőznek, s azt követelték, adjanak fiatal nőket, akiket igénybe akarnak venni — „krumplit pucolni, s egy kis házimunkát végezni”. A püspök határozott nemmel válaszolt, de megígérte, hogy idősebb férfiakból és asszonyokból csoportot szervez, amely elvégzi a burgonyahámozást és a szükséges házimunkát. Az őrnagy azonban továbbra is követelte a fiatal nők kiszolgáltatását. Felhúzott géppisztolyt szegezett a püspöknek, kényszerítette, hogy menjen le velük a pincébe. A lépcső alján, a pinceajtó előtt állt a püspök, vele szemben az őrnagy, aki rángatni kezdte a főpap nyakláncát. A magas termetű püspök ekkor karon ragadta a nála is testesebb szovjet tisztet, s felháborodástól diktált erővel és lendülettel visszatolta, felfelé a lépcsőn. Ekkor azonban az almáspincéből sikoltozás és segélykiáltás hangzott fel, mert az orosz katonák rábukkantak egy csoport fiatal nőre, és ráncigálták őket kifelé. Apor Vilmos azonnal odarohant, s „Ki innen, ki innen!” szavakkal, németül kiáltott rá az oroszokra: „Hinaus, hinaus!” Abban a pillanatban vagy az őrnagy, vagy egyik embere tüzet nyitott, és három golyót eresztett a főpap testébe. Az egyik golyó átlyukasztotta a reverendáját, a másik a homlokát horzsolta, a harmadik a hasüregbe hatolt, a köldöke felett. Ez volt a halálos találat. Maguk az oroszok is megrémültek tettüktől, s elhagyták a püspöki rezidenciát, önként jelentkezett férfiak kis csoportja hordágyon vitte a sebesült püspököt a város kórházába, végig a veszedelmes éjszakai utcákon. Orosz járőrök többször felemelték a pokrócot, hogy meggyőződjenek, valóban beteget visznek-e. A püspök ilyenkor bágyadt mozdulattal felemelte karját, s megáldotta az orosz katonákat. Nagypénteken, a böjt miatt nem evett, így az operációt azonnal megkezdhették. Nagyszombaton eszméletén volt, húsvétvasárnap megáldozott, s a gyóntató pappal együtt mondotta a bűnvallomást, a Confiteort. A körülállók előtt hangosan imádkozott: „Fölajánlom szenvedésemet az édes magyar hazáért és az egész világért. Szent István, könyörögj a szegény magyarokért!” Ez volt utolsó fohásza, ezek voltak utolsó szavai. Aznap éjjel belehalt sérüléseibe. „Szentként halt meg április 2-án éjjel 1 óra 5 perckor” — jegyezte fel a mellette szolgáló betegápoló apáca. A tragédiáról egyetlen szót sem volt szabad írni a lapokban, a püspök meggyilkolásának a híre mégis futótűzként terjedt el. Senki sem volt hajlandó hadicselekménynek, s a háborús zűrzavarból származó sajnálatos esetnek elkönyvelni a nők védőjének meggyilkolását, s az egész társadalom szívét görcsös rémület markolta. Történelme folyamán az ország több idegen megszállást megért, de egyiket sem tartotta olyan szörnyűségesnek, mint a mostanit, s összehasonlításul a 12. századba nyúltak vissza. Dzsingisz kán hadainak rémületes viselkedése kínálkozott megfelelő hasonlatnak, s Magyarországon kivétel nélkül mindenki 20. századi tatárjárásnak nevezte az orosz megszállást. Ehhez járult nemcsak az, hogy e rémségekről a sajtó nem írhatott, hanem ennél is megalázóbb körülmény, nevezetesen, hogy amíg az országban ezek történtek, a tájékoztató szervekben magasztalni kellett a Vörös Hadsereget, felszabadítóként ünnepelni a Szovjetuniót, s dicsőíteni az orosz katonát országvilág előtt. Ez a perverz követelés még többet ártott az orosz „image”-nek. Mert a borzalmakat, a sebeket az idő talán begyógyította volna, s akadtak olyan esetek, lehetőségek, amikor itt-ott fel lehetett ismerni az orosz katonákban is az embert, családapát, férjet, aki a maga otthonára gondolt. A szovjet mundérból is nemegyszer kibújt az emberségesebb orosz paraszt, s később a magyarság tapasztalhatta, hogy sok szovjet katona maga is áldozat, egy totalitárius rendszer rabszolgája, aki emberi részvétet érdemel. De a hivatalos képmutatás, a nyilvánvaló hazugság fokozta az elkeseredést ... A háborút követő hónapokban és években a Magyarországon bemutatkozó orosz katona visszataszító látványt nyújtott mind brutalitása miatt, mind pedig azért, mert egy primitív politikai rendszer alattvalóinak képét tárta az ország elé. Az a tény, hogy az orosz katona burzsuj-luxusnak tekintette a legegyszerűbb közhasználati cikket is, elképzelhetetlenül negatív szovjet viszonyokra engedett következtetni. A