Új Európa, 1981 (20. évfolyam, 1-6. szám)
1981-09-01 / 5. szám
ról, hogy tévedett. Mivel félt a német haderőtől és a beszámíthatatlan német diktátortól, gyökeresen változtatott külpolitikáján. Még a jugoszláviai német előrenyomulás idején — Matsuoka japán külügyminiszter moszkvai látogatásakor — tüntetően közölte a német katonai attaséval, hogy Németország és Oroszország „mindig barátok maradnak”. 1941. május 6-án maga vette kezébe a szovjet kormány vezetését — addig „csak” a párt főtitkára volt —, kiutasította Moszkvából a belga, görög, jugoszláv és norvég diplomáciai képviseletet. E „gesztussal” de facto elismerte e négy ország német megszállását. Ezzel akarta a német kormány tudomására hozni, kész a „barátság” további elmélyítésére. A kocka azonban ebben az időben már el volt vetve. Angol és amerikai diplomaták, de a szovjet titkosszolgálat ügynökei is figyelmeztették a moszkvai kormányt, hogy közeledik a német támadás időpontja. Ennek ellenére a Szovjetunió a Német Birodalommal szemben passzív, sőt baráti magatartást tanúsított. A Németországba irányuló szovjet nyersanyagszállítások a háború kezdetéig megszakítás nélkül folytak. A brit kormány közeledési kísérleteit a Szovjet durván elutasította. 1941. június 14-én a németek tudomására akarta hozni, hogy kész újabb tárgyalásokra. A várt német diplomáciai válasz helyett a június 22-i támadás következett. Hruscsov „antisztálinista” propagandahadjárata óta a szovjet történészek a Vörös Hadsereg 1941 nyarán elszenvedett súlyos vereségeit arra a körülményre vezetik vissza, hogy az egyébként patologikusan bizalmatlan Sztálin bízott Hitler szövetségi hűségében, és ezért elmulasztotta azokat a megfelelő intézkedéseket, amelyek már kezdettől fogva lehetővé tették volna a német hadsereggel szembeni eredményes ellenállást. Kétségtelen, hogy a szovjet kormány magatartása a háború előestéjén még ma is, negyven év távlatából is rejtélyesnek tűnik. Ennek ellenére nehezünkre esik Sztálint a naiv „Appeasement-politika” képviselőjeként értékelni. Ez ellen szól, hogy a háború kitörésekor a nyugati határon állomásozó szovjet haderők személyi állománya meghaladta a négy és félmilliót. Számos tartalékost éppen 1941 májusában és júniusában hívtak be. Valószínűleg igazat kell adjunk azoknak a szerzőknek, akik — mint pl. Sven Allard — úgy vélik, hogy Sztálin egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy a német diktátor ilyen könnyelműen kockára teszi hadseregét és birodalmát egy kétfrontos háborúban. Sztálin feltehetően nem sejtette, hogy a Vörös Hadsereg harci erejét még az egyébként szkeptikus német tábornokok is — de angol és amerikai katonai szakértők is — lebecsülték, és csupán egy néhány hétig, legfeljebb 3—4 hónapig tartó hadjárattal számoltak. A keleti hadjárat első hónapjaiban úgy is tűnt, hogy e vélemények reálisak. A legjobb tisztjeitől „megtisztított” Vörös Hadsereg a német véderővel szemben nem fejtette ki a tőle elvárható ellenállást. A fordulat csak 1941 telén következett be: a rendkívül korán beköszöntő tél és a japán semlegesség következtében a moszkvai frontra áthelyezett szibériai csapatok bevetése a német haderőnek a második világháborúban elszenvedett első komoly vereségét idézték elő. Ezzel egyidejűleg lépett be — Japán provokációja által kényszerítve — Amerika is a háborúba. Ezért 1941/42 telé fordulópontot jelentett. Immár nem látszott kilátástalannak, hogy az 1939 őszén kirobbant háború a Harmadik Birodalom vereségével fog végződni. A szovjet történetírás azonban máig is hallgat Sztálinnak az 1939 szeptemberében kitört háborúval kapcsolatos felelősségéről. Lengyelország szovjet hátbatámadása, az Angliával és Franciaországgal szemben nyújtott szovjet diplomáciai támogatás, valamint a jelentékeny orosz nyersanyagszállítások tették lehetővé az első két háborús év nagy német győzelmeit. Vagyis: Németország orosz segítséggel olyan erőssé vált, hogy 1941 nyarán megtámadhatta az orosz kolosszust. Moszkvában arról is hallgatnak a történészek, hogy a Sztálin által megvetett és elárult nyugati szövetségesek, elsősorban az Egyesült Államok segítsége mentette meg a Szovjetuniót a végső pusztulástól. E segítség tette lehetővé, hogy Hitler egykori szövetségese 1945-ben a győzők körében foglaljon helyet. Az orosz diktátor a nyugati hatalmakkal létrejött szövetséget — ugyanúgy, mint a Hitlerrel kötött paktumot — a szovjet hatalmi szféra további kiterjesztésére használta fel. E hatalmi övezet 1945 óta mélyen belenyúlik Közép-Európába. Felhasznált forrásmunkák: Allard, Sven: Hitler und Stalin. — Gafencu, G.: Vorspiel zum Krieg im Osten. — Gosztony, P.: Hitlers fremde Heere. — Fabry, W.: Balkan-Wirren. — Liddle, Hart: The Second World War. — Lukacs, J. B.: The Last European War. — Fest, J.: Hitler. 12 TOLLAS TIBOR VERSES KAZETTÁJA 30 év válogatott költeményei a szerző előadásában. (összekötő szöveggel 2-szer 30 perc.) A költő versein keresztül ismerteti meg hallgatóival egy rossz csillagzat alatt született nemzedék élményeit, a korán elhagyott otthon, a börtön, a levert szabadságharc, idegenbe kényszerült élet problémáit. Négy önálló kötetének (Csak ennyi fény maradt, Járdaszigeten, Eszterlánc, Irgalmas fák) legszebb verseit hallhatjuk. Rohanó életünkben ugyanis egyre kevesebb idő marad az olvasásra, különösen az elmélyült igényű versolvasásra. Életünk jelentős részét lakásunk és munkahelyünk közt autóban töltjük, ahol a zenés kazetták mellett bizonyára új élményt jelent majd e verses kazetta meghallgatása. Megrendelhető a Nemzetőrön keresztül: D-8000 München 34, Postfach 70. Ára portóval 7,50 USA dollár, Európában 15,RDM. Ez év októberében megjelenik Saáry Éva és Vadnay Zsuzsa portrégyűjteménye: ÉRDEKES EMBEREK. Nyugaton élő magyar írókról, művészekről szól, művészi fényképekkel. Ára 24 svájci frank vagy 12 dollár, vagy ennek megfelelő valuta. Megrendelhető az alábbi címeken: Saury, Via delle Scuole 10, CH-6900 Lugano-Cassarate, Vadnay, Via Romerio 13, CH-6600 Locarno.