Új Európa, 1981 (20. évfolyam, 1-6. szám)
1981-07-01 / 4. szám
de nem javult. Az előző rendszerben túl kevesen képviselték a dolgozók érdekeit, ma túl sokan ... VIII. „Egy kis rosszindulattal azt lehetne mondani, hogy — eltekintve a demokratikus magatartástól — a spanyol külpolitika ugyanott tart, ahol Franco idejében: terrorizmus okozta feszültségek a pireneusi szomszéddal, nyomás a gibraltári szorostól délre, a megoldatlan szaharai kérdés, semmi kilátás arra, hogy mihamarább belépjünk az európai gazdasági közösségbe . .. Közép-Amerikában tanfolyamokat akarunk adni demokráciából a forradalmi megmozdulásoknak és udvarias hallgatással szemléljük a dél-amerikai parancsuralmi rendszereket. Tovább lelkesedünk az arabokért, és el nem ismeréssel büntetjük Izraelt.” Mindezt az „El País” című független, madridi napilap írja, s hozzáteszi: „Szerencsétlenségünkre külpolitikánk oly fontos kérdéseiben, mint az atlanti szövetség és az európai közösség, nem volt semmi tervezés.” Az „atlanti kérdés” természetesen a NATO-tagság. A kormánypárt és a mérsékelt jobboldal a belépés híve, bár Suárez a neutralizmussal is kacérkodott. (A fel nem sorakozottak, az „el nem kötelezettek” havannai értekezletén Spanyolország megfigyelővel vett részt.) A NATO-t „természetes szövetségesnek” tekintik és készek vállalni az ebből eredő nagy anyagi terheket. Pérez-Llorca külügyminiszter be is jelentette, hogy Madrid 1981-ben felvételét fogja kérni, és 1983-ban — tehát a választások évében — tag lesz. Felipe González viszont már kilátásba helyezte: ha Spanyolország népszavazás nélkül, parlamenti jóváhagyással belép, szocialista választási győzelem esetén ugyanúgy ki is fog lépni. Mindez függetlenül attól, hogy egyik-másik NATO-tag (Dánia, Németalföld) talán a demokratikus átalakulás ellenére sem fogja támogatni a spanyolok felvételét. A belépés mellett fel szokták hozni, hogy az atlanti tagság hozzájárulhat a gibraltári kérdés megoldásához, míg vele szemben arra hivatkoznak, hogy elkerülhetetlen volna a Kanári-szigeteken támaszpontok létesítése. A nyugati védelmi rendszernek Spanyolország most is tagja, mégpedig az Egyesült Államokkal kötött barátsági és együttműködési szerződésen s a közös támaszpontokon keresztül. Az 1976-ban megújított szerződés az idén ősszel jár le, és előreláthatólag élénk belső vitát fog kiváltani. Az ellenzék ugyanis akkor sem híve az idegen támaszpontoknak, ha hivatalosan „közös használatúaknak” hívják őket. Az Európai Gazdasági Közösségbe való felvételt — miután 1970-ben már különmegállapodást kötöttek vele — a fiatal demokrácia kormánya 1977 júliusában kérte, de anélkül, hogy komolyan mérlegelte volna a belépés gazdasági és társadalmi következményeit. Az ügy azóta keveset haladt előre. Villar Mir pénzügyminiszter 1977-ben a belépést 1980-ra jósolta. 1981-ben legalább 1984—85-ről beszélnek, de elhúzódhat a 90-es évekig is. Ma a közvetlen akadálynak „Giscard vétóját” tekintik, melyben szerepe volt az idei francia elnökválasztásoknak. De ezen túl itt a régi kérdés: a Közösség ellenállása, hogy megfelelő engedményeket tegyen mezőgazdasági téren Spanyolország ipari engedményei ellenében. Ehhez jön újabban a tengeri halászat problémája és az az alapjában véve ésszerű elgondolás, hogy a Közösség új tagok felvétele előtt megpróbálja megoldani belső nehézségeit és módosítani szabályzatát. Mindenesetre spanyol körök remélik, hogy a februári államcsínykísérlet a közösség tagjait a felvétel meggyorsítására indítja. A közösségi kérdéstől függetlenül is feszült a viszony Párizs és Madrid között, bár néha enyhülés jelei mutatkoznak. A franciák eddig nem nyújtottak hathatós segítséget a terrorizmus elleni harcban, sőt megtűrték, hogy országuk területe a baszk terroristák biztos menedéke legyen. A francia szócsövek előszeretettel beszélnek „spanyol belügyről”, ami csak féligazság. Madridban mindenesetre megelégedéssel vették tudomásul a józan francia sajtóhangokat, melyek feltették a kérdést: mit szólnának hozzá, ha Elzászban németországi támaszpontokról kiinduló terroristák működnének és a Német Szövetségi Köztársaság a tiltakozásokra azzal válaszolna, hogy az egész „francia belügy”? Az idegenforgalmi jelszavak szerint „Portugália van legközelebb” és Spanyolország nyugat felé nem „vele határos”, hanem „bele nyílik”. Ennek ellenére — bár Portugália a három ország egyike, mellyel Madrid barátsági és együttműködési szerződést kötött (a harmadik Egyenlítői Guinea, volt spanyol gyarmat) — a két országot inkább az egymás mellett élés, mint az együttélés jellemzi. Sőt, sokszor úgy tűnik, hogy egymásnak háttal élnek egymás mellett. Pedig Portugáliában is rendszerváltozás volt, s a demokratikus átalakulás problémái sokban hasonlók. Nem kielégítő a Spanyolország és a latin-amerikai köztársaságok közti viszony a minden évben október 12-én elmondott sok szép beszéd, szobormegkoszorúzás és a kettős állampolgárságról szóló megállapodások ellenére sem. Bár többször kifejezésre jutott a kívánság, hogy „a gyermekekből testvérekké lett” nemzetekkel fenntartott kapcsolatok mindkét fél számára kézzelfoghatóbb eredményekkel járjanak. Megnehezíti a helyzetet a több parancsuralmi (Argentína, Chile, Paraguay) vagy az európai modelleknek meg nem felelő rendszer (Brazília, Uruguay, Bolívia), továbbá a közép-amerikai demokratikus mozgalmak TOLLAS TIBOR VERSES KAZETTÁJA 30 év válogatott költeményei a szerző előadásában. (Összekötő szöveggel 2-szer 30 perc.) A költő versein keresztül ismerteti meg hallgatóival egy rossz csillagzat alatt született nemzedék élményeit, a korán elhagyott otthon, a börtön, a levert szabadságharc, idegenbe kényszerült élet problémáit. Négy önálló kötetének (Csak ennyi fény maradt, Járdaszigeten, Eszterlánc, Irgalmas fák) legszebb verseit hallhatjuk. Rohanó életünkben ugyanis egyre kevesebb idő marad az olvasásra, különösen az elmélyült igényű versolvasásra. Életünk jelentős részét lakásunk és munkahelyünk közt autóban töltjük, ahol a zenés kazetták mellett bizonyára új élményt jelent majd e verses kazetta meghallgatása. Megrendelhető a Nemzetőrön keresztül: D-8000 München 34, Postfach 70. Ára portóval 7.50 USA dollár, Európában 15,UDM. 13