Új Európa, 1983 (22. évfolyam, 1. szám)
1983-01-01 / 1. szám
20 Q9aj(5aliberi: Utókat щ búsfúkvétket ... mert hozzá kell még fűznöm mindahhoz, amit az elmúlt másfél évtized alatt írtam Neked, kedves Csonka Emil, hogy Nélküled nem születtek volna meg azok a „Londoni levelek”, amelyeket Te mindig olyan lelkesedéssel vettél át tőlem. Nem, nem, nagyon kérlek, ne mondd most, hogy szó se róla, egyedül az én érdemem, hogy hónapról hónapra átadtam Neked a kéziratot. Nagyon jól tudod — hiszen Ti odaát mindent sokkal jobban tudtok, mint mi, idelent — ... egyszóval Te voltál az a valaki, akit „serkentő szerkesztőnek” neveztek valaha. Ilyen volt, többi között, Osváth Ernő, aki a legendás „Nyugat” folyóirat egész gárdáját lelkesítette, inspirálta, serkentette remekművek alkotására. Távol áll tőlem, hogy azt állítsam: remekművek kerültek ki írógépemből az Új Európa számára. Nem, erről szó sincsen. De Te buzdítottál, Te voltál az, aki bejöttél szobámba, megálltál az íróasztal előtt és azzal a jellegzetes kis mosolyoddal, aprókat pislogva kérdezted: „Tudod, ugye, hogy már csak egy londoni levél van a nyomdában?” És amikor én erre azt feleltem, hogy akkor még van egy teljes hónap időm. Te megértően bólogattál, leültél egy karosszékbe és beszélgetésünk közben vagy három-négy olyan téma is felmerült, amelynek hallatára harsányan mondtad: „Látod, ez a te tolladra kívánkozik, írdd meg az Új Európának!” És én ... megírtam. Több mint másfél évtizeden át voltál szerkesztőm és serkentőm, kedves Csonka Emil. Hozzánőttél irodalmi életemhez, annyira, hogy együttléteink, közös kirándulásaink valóságos szakmai megbeszélések voltak. Te elmontad készülő új könyved vázlatát, én elmeséltem következő regényem alapgondolatát. Nem túlzok, ha azt mondom, termékenyen hatottunk egymásra. Milyen szomorú, hogy a múlt időt kell használnom. Azt írom: hatottunk egymásra, ahelyett, hogy azt mondhatnám: hatással vagyunk egymásra. Gondolom, most jót mosolyogsz ezen, hiszen odaát nincsen különbség jelen és múlt között. Te kristálytisztán látod mindazt, amit előttünk a testi ostobaság homálya takar. Te jól tudod, hogy handabandázhatunk, amennyit akarunk, csörtethetünk és törtethetünk, vagdalózhatunk és szitkozódhatunk, gyűjthetünk hírnevet, készpénzt, aranyat, babérokat, letaposhatunk másokat és leereszkedő fölénnyel fogadhatjuk hajbókolok talpnyalását, gonoszkodók irigységét... mindez nem változtathat az el- BÚCSÚDAL Bölcsőm, vigasztalóm, Dajkám és ápolóm, Szép Magyarországom! Jaj, szörnyű fájdalom, — Meg kell tőled válnom. Vizeid folyását, Erdeid nyílását, Mezeid kalászát, Lovam lábanyomát Te áldott földeden Már többé nem látom ... Thaly Kálmán kerülhetetlenen, azon, hogy egyetlen másodperc töredéke alatt itt kell hagynunk mindent. Humoristához nem illő az elérzékenyülés. Bennünket úgy tart nyilván a világ, hogy fejünkön csörgősipkával, arcunkon soha el nem tűnő vigyorral nézzük a világot, hidegen, gunyorosan, ha úgy tetszik, cinikusan. Mindig is vallottam, hogy ez nincsen így. Líra és emberi érzelem nélkül a humor csak kongó nevettetés, amely felharsan ugyan, de ar marad utána. Nem szégyellem tehát, hogy megrendülten néztem megbékélt arcodat, amikor azon a rideg és kegyetlen októberi reggelen kihoztak szobádból és letették koporsódat néhány percre. Te voltál... és mégsem voltál Te! Vonásaidat felismertem, de igazi éned, derűs, mindig vidám, de ugyanakkor mélyen érző lényed már elhagyta a levetett testet. Te ma már mindent a túlvilági tudat ismeretében látsz. Sajnálsz-e minket, hogy nem tudunk beletörődni abba, hogy itthagytál bennünket? Helyesled-e, hogy földi léteddel együtt megszűnik az Új Európa? Nem tudom, milyen választ adsz ezekre a kérdésekre. De azt tudom, hogy ennek az utolsó londoni levelemnek utóiratát a megszokott optimizmussal kopogom le: „Csonka Emil barátom, csak átköltöztél, de nem hagytál el bennünket. Élni fogsz, nem csak addig, amíg mi élünk, hanem azon túl is, az idők végezetéig, a magyar irodalom és lapszerkesztés történetében.”