Új Európa, 1983 (22. évfolyam, 1. szám)
1983-01-01 / 1. szám
TOLLAS TIBOR: Kedves Emil! Hirtelen halálodról a hírt a föld túlsó felére, Sydneybe, feleségem továbította. Több mint húszezer kilométer távolságból is hallhatta a telefonkagylóból kettős megdöbbenésemet. Egy tántoríthatalan és pótolhatatlan harcostársat és barátot vesztettünk el Benned, aki ugyanazon betegség áldozata lett, amely két évvel ezelőtt majdnem engem is legyőzött. Egy caracasi barátomnak panaszkodtam a szív körüli fájdalmakra, aki orvoshoz parancsolt. Münchenben, amikor a vizsgálat a szívkoszorú szűkületet megállapította, egy másik barát közbelépésének köszönhetem, hogy az egy éves várakozási idő helyett azonnal operáltak , és így életben maradtam. Te is panaszkodtál olykor barátaidnak, de irtóztál orvoshoz menni. Csak amikor már erősödött a fájdalom, jelentkeztél vizsgálatra. De akkor már késő volt. Két vagy három napon múlott az életed, amelyet két vagy három évtizedre hosszabbíthatta volna meg a sikeres szívoperáció, ha több időt fordítottál volna magadra! Hány adást sugározhattál volna a rádió hullámhosszán át haza, Magyarországra? Hány évfolyam jelenhetett volna meg az „Új Európá”-ból? Hány maradandó könyvet írtál volna meg és hány nemzetközi akcióban számíthattunk volna Rád ez alatt az idő alatt? Most itt hagytál bennünket, nem úgy, mint annyi ünnepelt írótársunk, aki átállt vagy elnémult, hanem töretlen hűséggel, szíved utolsó dobbanásáig harcolva estél el. Két végén égő gyertya voltál, amely oly hirtelen aludt ki, hogy fényének hiányát csak évek múltán tudjuk igazán fölmérni. Életednek és munkásságodnak értékelését nálamnál hivatottabbak elvégzik majd. Én, költőbarátod, vigasztalásul küldöm ezt, a halálod híre után, Ausztráliában írt versemet, árván maradt feleségednek, Marikának, barátaidnak és végső soron Neked, a túlsó partra, ahol Te nálunknál már jobban megérted, hogy valamennyien csak üzenethordozók voltunk és vagyunk itt a földön. S ha szívünk megszűnik dobogni, az üzenetet majd mások továbbadják, mint börtönfalakon át rabok a Morze-jelét, a továbbélőknek a reménységet. Lélegzetemet visszafojtva hallgatom szívem estelente, kalapál, mint felhúzott óra, riadtan úgy ver tenyerembe. Ki húzta fel, hogy rendületlen kopogjon bordám börtönében? S konokul minden másodpercben, mint fogoly, jelt adjon a mélyben. Figyelek — jelét úgy betűzöm, lélegzetemet visszafojtva, üzenetét parancsként tűröm, így leszek lassan én a foglya. S megértem már milliónyi szívek-csillagok dobogását: ki testet öltve kíván szólni, az üzenete rajtunk száll át. Üzenet a túlsó partra Hit és hazaszeretet „.. . Akármerre veted e temérdek mindenségben tekinteteidet, mindenfelől egy végtelenül bölcs, nagy és jó, de egyszersmind megfoghatatlan lény jelenségei sugároznak feléd. A legmesszebb s legközelebb, legnagyobb és legparányibb alakban, egyenként és egyetemleg, lehetetlen célra sietést és célra jutást, származatlan és enyészetben örök fenntartási rendszert nem látnod. És ezen egység a millióm különbféleségében; e szakadatlan lánc a legnagyobbtól a legkisebbig; ugyanazon anyagok oly végtelenül változó, oly végtelenül sokféleképpen alakuló vegyülete, e temérdek hatás és visszahatás közt fennálló egyetemi nyugalom; e képzeletet meghaladó terjedtség és szám, oly tekintetek, mik az érző és gondolkodó embert ellenállhatatlanul magas körbe vonják fel. S ha mindezek s az ilyenek szemlélete által a hatalom és értelem temérdek összhatásának ideálja telkedben fellobbant; s ha e fellobbanás ténye tisztán állítja elédbe annak tudását, hogy mindent, ami vagy, amivé lehetsz, mindent amit gondolsz, érzesz, akarsz, cselekszel — szóval egész lényedet, fenntartásod s tökéletesülésed minden eszközeit egyedül e hatalmi és értelmi összhatásnak köszönheted, akkor fog kebeledben felébredni a csudálat, tisztelet és hála legmélyebb érzeteinek azon kimagyarázhatatlan vegyülete, mit emberi nyelven Isten-imádásnak mondanak. . .* (Kölcsey Ferenc) „... Ha mindent nem dicsérek hazámban, abbul foly, mert hazámhoz nem oly gyönge kötelék csatol, mint valaha Venus fiát Psychéhez — a világosság híja. Ha anyaföldünk mocsárit, kopárságit említem s nem dicsérem: hazaszeretetbül ered; mert inkább viruló kerteket kívánnék ott szemlélni, hol ma vadkacsa s vadlúd, vagy homok s por. Ha előítéleteket megtámadni, balvélekedéseket gyengíteni, oszlatni s a tudatlanság sokszori büszke szavát nevetséges hanggá iparkodom változtatni: hazaszeretetbül cselekszem, mert sohasem hihetem, hogy előítélet, balvélekedés és tudatlanság alapja lehessen egy nemzet előmenetelének s boldogságának. Ha végre hazánkban mindent tökéletes létre óhajtok emelni, a középszerűnek, mely ocsmánnyal rokon gyűlöletébül származik s kivált azon középszerű gyűlöletébül, mely hazánk fényét homályosítja...” (Széchényi István) Tollas Tibor 19