Új Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-6. szám)

1985-06-01 / 3. szám - VASADI PÉTER: Kosztolányi villanásai

fáradt öregként érkezik, folyton köhécselve, botján görnyedezve, hanem százszor félelmesebben. Ott áll az íróasztal mögött, néma és merev, kitartó és elmozdíthatat­­lan; „majdnem derűs és kedves, azzal öl”, hogy türelme villámgyors mozdulatot ta­kar. Ez a kép halált sejtetőbb, mint a „hanyatlás.” Kisvártatva föl is hangzanak a költői fajok: „Jaj, merre menjek?... Jaj, mit hazudjak? . . .Jaj, régi kertünk? Jaj, versek álma? ... Jaj, hogy sziszegjek? ... Jaj, hogy kígyózzak? Jaj, hogy harapjak?” Riadt forgolódás ez. Úgy látszik, a szegény kisgyermek kiálthatja el a leghallhatóbban a bús férfi panaszait. A versciklus for­máját tekintve is bámulatosan gazdag. Hát olyanok a villanásai is. Tompák és mono­ton is ismétlődik. Oda van már az édes ringatózás. Oda van a figyelem fáradhatatlan vándorlása tárgyról képre, képről emlékezésbe. Éles és több dimenziósan ábrázolt tárgyait már nem veszi körül az ódonság, mint fényes köd, s a békesség, mint az egy­másra dobált selyempárnák. Villanásai meglassultak. De villannak, sőt, talán vil­­lámlanak, mert poézisének ereje tömörebb s teherbíróbb, ezért, fényjelenségei várat­lanabbak, hangjuk pedig fojtottabb s morajlóbb az alsóbb rétegekbe ágyazott petár­dák robbannak ezentúl. Itt már földalatti harc folyik. „Kupámban még pár kortynyi bor,­­ a vállamon a férfikor.” „Érezni a távol ködét. A fák zúgnak: harmincöt év.” Fölkapjuk a fejünket, hogy is lehetne más valakire gondolnunk, mint a hallga­tag, keserű, estéli barátaihoz még néha el-elbotozó Vörösmartyra e sorok olvastán: „,'De nincs remény, de nincs remény, / az élet az kemény, kemény, / én száz mér­földre estem.” Fölidézik ezek a szavak a költőóriás kiábrándultságát: „Az emberfaj sárkányfog-vetemény: / Nincsen remény! nincsen remény!”, de ő a fogát csikorgatja. Rágondolunk hát, de nyomban vissza is hőkölünk, mert a korán elaggott, megőszült Vörösmarty verse, Az emberek úgy elzúg Kosztolányi Ha volna egy kevés remény verse mögött, akár egy sistergő szupernóva, a filozofikus kétely súlyos bársonyfényeit lobogtatva. Fényt vet Kosztolányi versére, mely mint egy megvilágított nagykertes település, nem is kelt olyan reménytelen képet, s hamarosan eltűnik. „Hogy éltek itten kedvesek? / Sopánkodtok: Megint esett..." Ilyenek a költő odahagyott öregei. Anna-bálokra emlékeznek, tündérfényű tavakra, s összedugják fehér fejüket egy-egy halálhírre. Kibandukolnak az állomásra, fájdalmasan pillantanak az elrobogó gyors után s hazamennek. Otthon „Becéztek ... / aranyhalat, kutyát, csibét, /” tt veszendő, mint valami csúszdán, visszafoghatatlanul a múltba kalimpáló „drága-drága szentek.” Kosztolányi — még — nem kétségbeesett, hanem melankolikus. Azután gyors egymásutánban éljük át a „bús férfi” nagy költői pillanatait. Hol egy zömök verstestben / Beírtak engem mindenféle könyvbe /, hol egy versmondat­ban, egy szóban, egy villanásban, egy rímpárban. Ki ír most? Aki „a tengerek vé­gére ért”. Csónakvitorla rúdját átvágja a másik oldalra s megindul visszafelé, de van ilyen? Van visszaút a költészetben? Aligha, föltéve a lehetséges lehetetlent, hogy ez a visszaút is­­ új út. De ennek e csónakosnak a lelke „fáradt nihilista”. Igen, biztosan az is, fáradtságának egy kritikus pillanatában. De nemcsak nihilista, hanem „apostol” is, igaz, „éhenkórász, rímelő” apostol. És még mi minden! A szorongva fi­gyelő esőköpenyes, aki egy zongorista billentései közül dermedten hall ki egy hangot: „Elsápadok. Azt mondja, itt az ősz.” És bohóc, is, festett arcú, rivaldafénybe kénysze­­rített magányos, beteg és könyörgő bohóc, kinek költő-gyomrában — ki tudja, mi­lyen ős­rettegések — koca gubancolódik. És gyöngéd apa is, ki — míg életének „ásszá fája korhad” — telerakja kisfia karját — a Kisdedet elhalmozó Háromkirályok példá­jára — arannyal, tömjénnel, mirrhával és látomással. És szerelmes férj, férfi is. Már-már szitkozódva veti meg „a kultúr, fekélyes, úri / népség” „gyémánt-fülű, buta” hölgyecskéit, kikhez, az ő asszonyának semmi köze, s kik közül bármelyik „Leányko­rába zongorázgatott is ,/ de abbahagyta. Mindent abbahagy.” Az ő asszonya a jó szere­lem, s távolléte maga a hiány, sőt „akkor nekem a szenvedés .. vagy.” És Kosztolányi rímpompája! Mely nem is annyira csillan, mint inkább szikrázik, melyben a rímhívó revelálja, néha ki is találtatja velünk a rímfelelősét, de már nem követel magának több figyelmet, mint amennyit megérdemel. Már engedelmesen hor­dozza ez a rímpompa a sor- vagy gondolatzáró költői akaratot, már hajlékonyan hódol neki. Sőt, fölhangot villant, megnevezhetetlen szín- és hangbéli többletet sugall a nagy versek szerkezetében, rímhálózatában. Még áll a pompa ilyen rímpárokban / és utolsó soraiig állni is fog /: „pilla most — villamost”, „szörnyű vért is — csakazértis”, „mind alusznak — Tantalusnak”, „adom most — a lombost.” Még találkozunk ilyen, hajszál híján mesterkélt s túlérett érzékiességű sorral: „Álmos, puha száján csik- 50

Next