Új Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-6. szám)

1985-06-01 / 3. szám - VASADI PÉTER: Kosztolányi villanásai

odaadásában annak, aki ilyen simogatással kísért szavakat intéz hozzá: „mi bántja”, „nem szeret ugye senki” / ugye! Így, hosszú­úvar, ez itt nem hézagtöltő szócska ám, hanem a kedves, szótlan kis lény biztatása, szelíd noszogatása egy kis vakkantásra /, „hazádtól messze estél?” / bizony, nem a szomszéd udvara, nem kültelki, fűvel benőtt szeméttelep a kóborlásra kiszemelt területe ennek a kiskutyának, hanem hazája van! /, „fáj, ugye fáj az élet?”, „apuskád messze él”, abban a hazában — íme, így nő ki egy leleményként megtalált szóból egy egész lakott tartomány — abban a hazá­ban, ahol „testvérkéd” él, biztosan „kutya házak vannak, kutya-szobrok”, s „anyács­kád gyászolod te / ugye-ugye, hogy nem jó róla hír?” A kiskutya sírni kezd, ami igen megindító látvány. Mert a kutyasírás lefojtott marad, a kiskutya nem tud úgy kitörni, zokogni és kínjában kiáltozni, mint az ember, nem hányja magát, nem törde­li a kezét, nincs mozgástere a fájdalma kiáradásának, csak ül, merev mellső lábai remegnek, ide-oda ráng a farka, nem csóvál ütemesen, könnyes a sz°me, nyüszít, előre s fölfelé nyújtja a nyakát, így sír a kiskutya. A szó meg tudná őt könnyebbí­teni. A beszélő kutya még nem volna ember. A beszéd nem a kutyaságtól szabadítaná meg, hisz az ő kutyasága épp olyan egész és tökéletes, mint a gazdi embersége; a szó fájdalmának megkötöttségét oldaná föl, igazán tudna fájni a fájdalma, a fájdalma emberiesülne, nem a kiskutya. Ezért az ember­gazda a legjobbat akarja tenni vele: ,,Száját feszítem és mégsem beszél.” Különös, valóságos, mégis mesei „együttlét” ez. A költő már a sorsával közelít a sorsokhoz. Itt egy kiskutya, amott egy rút varangy sorsához, és mivel ez lényegi megközelítés, vagy inkább a lényegek egymáshoz közeledése, intenzitása nem attól függ, hogy szerves vagy szervetlen dolog, ember, állat-e ennek a lassú, belső moz­gásnak a tárgya, színtere. Kosztolányi költői érintésének, költői észlelésének van va­lami egyetemes — ha elektromosságot, úgy érzem kevesebbet mondanék — elektri­­citása. Mert nemcsak az állat él vagy szenved ,,emberül” hatókörében, hanem a tárgy is megelevenül. „Megszínesíti a lázamtól a karton”, a térkép papírja, az előtte fekvő térkép földje földomborodik és besüpped, tengere hullámozni kezd. Odabök tollával az óceáni kékségre s azt mondja: „itten nyugalom van.” S odébb, hol kékebb a festék, sápadtabban, saját fölfedezéseitől megütődve így szól: „itt viharoktól vemhesek az esték.” Ezt a csöndes délutáni bűvöletet, amit az apa szivarfüstje egyszerre homá­­lyosít el és tesz látomásosabbá, valahogy alkalmassá a valóság mértéktelen vagy majdnem mértéktelen hatványozódására, hirtelen odaszögezi egy épp tárgyiasságá­­ban fontos mondat, mint éjszakát az óraketyegés: „és nesztelenül iszom a teám.” De milyen valóság ez, amely ezen a szón úszik, ,,nesztelenül”? Míg a térképen elmozdul a világ, halljuk azt a finom hangot, ahogy porcelán ütődik a porcelánhoz, mikor a költő elerveli és visszahelyezi a csészét a tányérkára. Lassúságán és zajtalanságán, mint valami tükrön verődik vissza a költői cselekvés egyre táguló csillagképe. Itt az ideje bevallanunk: lappangó szándékunk az, hogy Kosztolányi lírai villa­násait n­e utolsó korszakának nagy versein mutassuk meg, hiszen ezeket méltán mondhatjuk fényözönnek, ha már a világosság különböző ritmusú és hajlás ívű attribútumaihoz kötődtünk; a fölsugárzó, fényt vető, kiszikrázó szavakhoz, kifeje­zésekhez, jelentéshez. N­e a vitathatatlanul nagy verseken, mondom, hanem fejlődő költészetének — már-már önkényesen — kiválasztott versein, még akkor is, ha eze­ket a nagy verseket lehetetlen elkerülnünk. Ezek ugyanis tartós, kimeríthetetlen energiájú, rejtett acélvázra épült objektumok, amelyek némán és kivilágítva úsznak előttünk az időben, mint Garcia Marquez óceánjárói a tengeren. Mielőtt elérkeznénk A bús férfi panaszaihoz, a költő hirtelen lefelé szúró, fölső világításban látjuk, mely inkább elsötétíti, mint megmutatja, de a nagyárnyékú ráncok mégis élessé teszik; a Boldog, szomorú dalról van szó. Bemutatkozik, de mintha vallatnák. S hogyan áll? Egyenes testtartásban, csupasz mondatokkal szigorú keresztkérdésekre válaszol, a beérkezett férfiember szomorúsága alatt föl-fölparázsló jóérzéssel, boldogsággal? Nem tudom ... „Van már kenyerem, borom is van, / ... Van mindig elég eleségem.­­ Van kertem, ... egyszerű, jó takaróm is. /... Van villa­nyom. .. Fürdő van...”, van, van, van, milyen kíméletlen koppanások ezek, vala­honnan, a költő idejének háta mögül ide hallatszik a végső árverés fakalapácsa. Utána kis csönd következik, majd az igazi férfipanasz: „Itthon vagyok itt e világ­ban / s már nem vagyok otthon az égben.” Megjelenik két szó a versben, komor tar­talmú két szó, mégis inkább csak motivációs értékük van: „halálra hanyatlón”. Mert a vénség / „Vénség?” Kosztolányi szinte fiatalon, 51 éves korában halt meg / nem

Next