Új Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-10. szám)
1992-10-01 / 8. szám - Pomogáts Béla: Klasszicizáló törekvések (tanulmány)
POMOGÁTS BÉLA A pokolraszállás nem mindig volt önkéntes: a huszadik század pokoli köreinek bejárásában Tóth Bálint kényszerűen osztozott egész nemzedékekkel. Ifjúságát, midőn más költők a könyvtári csendben hajolnak a klasszikusok versei fölé, ő a váci börtönben töltötte: huszonkét évesen tartóztatták le államellenes szervezkedés vádjával, négy esztendőt raboskodott, aztán ismét hónapokat az ötvenhatos forradalom veresége után. Hangja abban a titkos kórusban szólalt meg, amelyet az ötvenes évek szinte máig felfedezetlen „börtönköltészete” alkotott: Határ Győző, Faludy György, Kárpáti Kamil, Tollas Tibor s az ötvenhatos szabadságharcban később hősi halált halt Gérecz Attila társaságában. Válogatott verseinek nemrég megjelent — Krisztinavárosi körmenet címet viselő — kötetében egész ciklus — Versek szalmazsákból és asztalfiókból — fogja egybe rabságban született költeményeit. Tóth Bálint mint költő akár mítoszok hőse lehetne, neki is pokolra kellett szállnia, akár Orpheusznak. Ennek a pokolraszállásnak mégsem egyszerűen történelmi és életrajzi magyarázata van. Nem pusztán arról van szó, hogy Tóth Bálint elmerült a történelemnek azokban a pokoli bugyraiban, amelyekbe költői százait taszították a totalitárius rendszerek. Versei tanúsítják, hogy tudott örvendezni is, volt érzéke akár a tündéri idill iránt, s az elragadtatás mámorát sem követte mindig a csonttörő zuhanás. Ám elmerítvén a kor szorongásaiban, félelmeiben és hányattatásaiban, nem maradt számára más, minthogy számot adjon pokolraszállásairól és infernális tapasztalatairól. Nem egyszerűen a sors vagy a lélek kényszerének engedett, midőn költészetébe a fenyegetettség sötét jeleit szőtte, hanem valamiképpen a világ és az emberiség iránt érzett felelősségnek, ő is a történelmi lét nagy ellentmondásait és válságait élte át, és neki is az emberiség jövendő sorsán, történelmi esélyein kellett vívódnia. Vívódásai járatták meg vele a poklokat, s amikor szólnia lehetett, tanúnak állt abban a perben, amely - szemben a történelemben elhatalmasodott önkénnyel - az emberiség maradék reményeit védelmezi. Történelmi élményeiről és vívódásairól tett vallomást például Korszakváltás című ciklusának verseiben. E versek között több olyan található, amelyek valójában a bibliai Apokalipszis parafrázisai. Az apokaliptikus költői hagyomány mindig az emberiség várható pusztulását jelzi, vérzivatarokat és tűzözönöket vetít elénk, a háborúk vagy a háborús veszélyek idején kel életre. Érdemes, ha vázlatosan is, áttekintenünk az új magyar irodalom apokaliptikus sejtelmeit és látomásait. A második világháború után éledő magyar lírát két nagyhatású apokaliptikus vízió vezette be: Weöres Sándor: XX. századi freskója és Jékely Zoltán: Madár-apokalipszisa. Mindkét költemény a humánus értékek tömeges pusztulásának és az erkölcsi normák általános megingásának 43