Új Forrás, 2004 (36. évfolyam, 2-10. szám)
2004-04-01 / 4. szám - Kelemen Zoltán: "Így rendezték ők a lovas Hektór temetését" (tanulmány)
új forrás vagy kollektív emlékeink vannak, alaptörténetekre fordítjuk le, ezek a mítoszok. Ez persze nem azt jelenti, hogy az események realitása megkérdőjeleződne, hiszen a mítosz éppen hogy előtérbe helyezi a jövőt megalapozó, elkötelező érvényüket, amelynek semmi szín alatt nem szabad feledésbe merülnie.”4 Hayden White mintha óvatosabban fogalmazna, amikor mítosz és történeti elbeszélés viszonylatában arról ír, hogy a mitikus elbeszélés számára semmilyen kötelezettség sincs a képzelt és a valós rend elkülönítésére.5 Úgy tűnhet, mintha a mitikus elbeszélés a közmegegyezés által valósnak tekintett világot is lehetséges világnak tartaná, vagyis ideális terepet kínál az epikai megnyilvánulási formák számára. De mi történik akkor, ha mítosz és történelem szükségszerűen és véglegesen összefonódik? Ha olyan identifikációs aktussá válik, mint Tolkien tündéi számára a Szilmarilok visszaszerzésének történelmi küldetéstudata? (Megjegyzem a tündékkel kapcsolatban csak bizonyos megszorításokkal lehet történelemről beszélni, hiszen halhatatlanságuk éppen arra utalhat, hogy a történelmen kívüli időben élnek, a halál, mint az emberek számára adott ajándék, ahogy ezt Tolkien hangsúlyozza, ilyenformán a felelősség és a felelősségtudat ajándéka, történelmi aktus.) Robin G. Collingwood számára a mítosz„kvázi” történetírása, így tehát még mindig a szaktudományhoz jár közel a történelmi epika meghatározása. Ráadásul a történésznek is kellően jó képzelettel kell rendelkeznie. Collingwood bevezeti az a priori képzelet fogalmát a történetírással kapcsolatban, ugyanakkor rámutat arra, hogy az a priori képzeletnek történeti funkcióján kívül még két igen lényeges funkciója van. Az első a művészi képzelet, amely „tiszta vagy szabad, de semmiképpen sem önkényes. [...] Aki regényt ír, az olyan történetet komponál, amelyben [...] az alakok és az események egyaránt képzeletbeliek, a regényíró minden erőfeszítése mégis arra irányul, hogy úgy mutassa be az alakok tetteit és az események alakulását, mint ami szükségszerűen belőlük fakad.”7 A második funkció az észlelő képzelet, amely a tapasztalat útján megismert tényeket az elsődleges spekuláció adataival egészíti ki, melyek nyilvánvalóan következnek a megfigyelésekből. A képzelet itt is a priori: nem tudjuk nem elképzelni azt, aminek ott kell lennie. A történeti képzelet nem a priori jellegében különbözik ezektől, hanem abban, hogy sajátos feladata a múlt elképzelése, ami nem a lehetséges észlelés tárgya, minthogy most nem létezik, viszont e tevékenység révén gondolkodásunk tárgyává lehet. Ide kapcsolódik a mítosz és történelem közti viszony is, pontosabban az, ahogyan a mitikus történetírás a történelemhez, valamint a szépirodalomhoz kapcsolódik: „Az igazi mítosz mindig teogóniai jellegű” - írja Collingwood. Egy ilyen típusú történetírásban „az emberiség nem alanya, hanem részint eszköze, részint elszenvedője a feljegyzett cselekedeteknek.”9 Johan Huizinga sokkal árny-