Új Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-10. szám)
2006-05-01 / 5. szám - Vida Gergely: A lírikus epilógja : Konvencionalitás és irónia a korai Babitsnál
VIDA GERGELY A lírikus epilógja Konvencionalitás és irónia a korai Babitsnál 1. „ Téma” és „ beszéd” Kétség nem férhet hozzá, hogy a A lírikus epilógja Babits (egyik) legfontosabb és legjellemzőbb verse, bár „igazi” fejtörést csak a recepciótörténet későbbi szakaszaiban okozott „elemzőinek”, csak jelzésszerűen: Babits háború utáni, a hivatalos irodalompolitika általi leértékelésének egyik kedvelt hivatkozási pontjai, később Rónay György, Rába György és mások munkáiban ars poeticaként értelmezve az objektív, megismerő költészet alapvető dilemmáit tematizálja. Egy újabb megszólaltatás lehetőségei éppen a vers (recepciótörténetében különböző módokon leírt) „témájá”-nak újratematizálása által körvonalazódhatnak. Amennyiben ennek dilemmáját vetjük fel, nem árt tisztáznunk jelentéskörét. Az Epilóg ugyanis, úgy látszik, ellenáll mindenféle hagyományos értelemben vett tematikus besorolásnak, ill. megmutatja ezen értelmezésmód korlátjait. Ennek egyik legbeszédesebb példáját annál a Kardos Pálnál találjuk, aki eljárását a hagyományos témakörökbe való besorolásra alapozza, s az Epilóg - akárhogyan is: e megkerülhetetlen Babits-szöveg — kívül reked kutatásainak körén (igaz, ennek lehetséges okaira a szerző maga is utal). Nemes Nagy Ágnes állapítja meg, hogy a fiatal Babits költészete már nehezen értelmezhető tematikus (tartalmi) osztályozási szándékkal: Babitsot „más érdekli, mint általában a költőket, különösen a magyar költőket”, költészetében szembetűnően kevés „az életrajzi elem, hiányoznak, vagy majdnem hiányoznak a szokásos emocionális körök is, valahogy nem illenek rá a hazafias, szerelmi, vallásos líra kategóriái”4. Az Epilógra ez kiváltképp igaz, de nem úgy természetesen, mintha éppenséggel nem lenne megragadható témája: a vers radikálisan tematizálja önmagát, méghozzá abban a pillanatban, amikor éppen saját ontológiai státuszára vonatkozó kérdését veti fel, nem kérdőjellel, „grammatikailag” jelölve, hanem paradoxiális közlésekben elmondva, a jelölők játékának kitetten. A „vers öntematizálására” vonatkozó felvetés természetesen nem véletlen, hiszen a beszélő szubjektum „látványos” önreflexiója a versben a recepció elől gyakran elfedte vers és beszélő egymásra vonatkoztatottságát. A lírikusnak tulajdonított kompetenciákra való rákérdezés ezzel egyidőben a költészet.