Új Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-10. szám)

2006-05-01 / 5. szám - Vida Gergely: A lírikus epilógja : Konvencionalitás és irónia a korai Babitsnál

VIDA GERGELY A lírikus epilógja Konvencionalitás és irónia a korai Babitsnál 1. „ Téma” és „ beszéd” Kétség nem férhet hozzá, hogy a A lírikus epilógja Babits (egyik) legfon­tosabb és legjellemzőbb verse, bár „igazi” fejtörést csak a recepciótörténet későbbi szakaszaiban okozott „elemzőinek”, csak jelzésszerűen: Babits háború utáni, a hivatalos irodalompolitika általi leértékelésének egyik kedvelt hivatkozási pontjai, később Rónay György, Rába György és mások munkáiban ars poeticaként értelmezve az objektív, megismerő költészet alapvető dilemmáit tematizálja.­ Egy újabb megszólaltatás lehetőségei éppen a vers (recepciótörténetében különböző módokon leírt) „témájá”-nak újratematizálása által körvonalazódhatnak. Amennyiben ennek dilem­máját vetjük fel, nem árt tisztáznunk jelentéskörét. Az Epilóg ugyanis, úgy látszik, ellenáll mindenféle hagyományos értelemben vett tematikus be­sorolásnak, ill. megmutatja ezen értelmezésmód korlátjait. Ennek egyik legbeszédesebb példáját annál a Kardos Pálnál találjuk, aki eljárását a hagyományos témakörökbe való besorolásra alapozza, s az Epilóg - akárhogyan is: e megkerülhetetlen Babits-szöveg — kívül reked kutatásai­nak körén (igaz, ennek lehetséges okaira a szerző maga is utal).­ Nemes Nagy Ágnes állapítja meg, hogy a fiatal Babits költészete már nehezen értelmezhető tematikus (tartalmi) osztályozási szándékkal: Babi­­tsot „más érdekli, mint általában a költőket, különösen a magyar költőket”, költészetében szembetűnően kevés „az életrajzi elem, hiányoznak, vagy majdnem hiányoznak a szokásos emocionális körök is, valahogy nem illenek rá a hazafias, szerelmi, vallásos líra kategóriái”4. Az Epilógra ez kiváltképp igaz, de nem úgy természetesen, mintha éppenséggel nem lenne megragadható témája: a vers radikálisan tematizálja önmagát, méghozzá abban a pillanatban, amikor éppen saját ontológiai státuszára vonatkozó kérdését veti fel, nem kérdőjellel, „grammatikailag” jelölve, hanem para­­doxiális közlésekben elmondva, a jelölők játékának kitetten. A „vers ön­­tematizálására” vonatkozó felvetés természetesen nem véletlen, hiszen a beszélő szubjektum „látványos” önreflexiója a versben a recepció elől gyakran elfedte vers és beszélő egymásra­ vonatkoztatottságát. A lírikusnak tulajdonított kompetenciákra való rákérdezés ezzel egyidőben a költészet.

Next