Új Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-10. szám)

2006-04-01 / 4. szám - Fried István: Fiatal irodalomtörténet (Hites Sándor tanulmánykötetéről)

befogadását kísérték, vagy amelyek Derrida és Gadamer (és követőik) között zajlottak, a fentiekhez képest Paul de Man és H.R. Jauss „szóváltása” igen konstruktívnak minősíthető, jóllehet legalább oly mértékben derült fény a pozíciók egymástól távolabbi voltára, mint az esetlegesen közösre (a közelítésre azonban számos kísérlet történt). A régi magyar irodalom reprezentánsai (adott esetben Bene Sándor és könyvével, cikkeivel Kecs­keméti Gábor részint Tarnai Andor kutatásait folytatandó) a régebbi típusú irodalmiság/írásbeliség, irodalmi gondolkodás korszerű (például herme­­neutikai) értelmezésének problémáival igazolták, hogy korántsem lehetet­len újabb elméleti iskolák tanainak applikációja egy, részben a filológiai kutatás számára fenntartott területen. A 19. század irodalmában végzett kutatásaival Szajbély Mihály (utóbb Kerényi Ferenc) a szerveződő irodalmi élet, irodalmi pártosodás, a kanonizáló kezdetek nem pusztán szociológiai felmérését végezte el, bekapcsolva a sajtótörténetet, az intézménytörténetet az irodalomtörténeti folyamatot több oldalról megvilágítandó. Dobos Ist­ván „divatos” témát választván a 20. századi magyar irodalom egyik „ve­zető” műfajává előlépett alakzatot, az önéletrajz regényes, szociográfiai stb. típusait közelítette meg, erősen támaszkodva a kérdésnek mindenekelőtt francia és angol-amerikai szakirodalmára (a magam részéről az értekező „nagydoktori” vitáján mindenekelőtt a hivatkozott szövegkorpusz válasz­tásának problematikusságára hívtam föl a figyelmet, valamint a ter­mészetszerűleg terjedelmi határok között tartandó szövegkorpusz váloga­tási szempontjainak alaposabb indoklására, tehát filológiai kérdésekre, amelyek szintén természetszerűleg nem vonják kétségbe az elméleti rend­szer megépítettségének jogosultságát, de még inkább hitelesíthetik a szövegközlésnek az elméleti előfeltevéseket igazolni kész voltát­. Ha ezek után kézbe vesszük Hites Sándor tanulmánykötetét, akkor az olvasás során kirajzolódnak szinte mindazok a filológiai és elméleti prob­lémák, amelyek a fiatal irodalomtörténetet immár nem csupán az ígéretes kezdemények, hanem az érdemes, számon tartandó eredmények között tartják számon. Nevezetesen kritika (élő irodalom) és történet (Kemény Zsigmond, Jósika Miklós), modern filológia (Walter Scott) és befo­gadástörténet (a magyar Scott-recepció) jelöli Hites érdeklődésének irá­nyait, kapcsolódásainak jellegét (a romantika és Kemény Zsigmond Sze­­gedy-Maszák Mihály kedvelt munkaterülete, a magyar történeti új regényről többek között Kulcsár-Szabó Zoltán közölt emlékezetes tanulmányt, a történetírás mint elbeszélés Gyáni Gábor kutatásainak tárgya, a hivatkozott külföldi szerzők között Derrida, Paul de Man, Ricoeur, Hayden White található, persze, többek között, ugyanakkor az utalások Dávidházi Péter legutóbbi könyvére, a korábban megjelent egyes fejezetekre hiányzanak a

Next