Új Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-10. szám)

2011-12-01 / 10. szám - Bazsányi Sándor - Wesselényi-Garay Andor: "... miközben itt van az Akropoliszon..." (Krasznahorkai László: Fenn az Akropoliszon)

Az Akropolisz építészeti-irodalmi megjelenítésének radikális újraér­telmezése során a kudarc, a frusztráció és a beteljesületlenség tengelye ha­tározza meg a csúcsemlékről való beszédet. Az enkuziasztikus, illetve körzős-vonalzós ekphrasziszok alternatívájaként megjelenő, az 66 emésztő bánat és csalódás hangulataival meghatározott elbeszélői mód felvet további lehetőségeket is; mondjuk azt, hogy a kultúra ef­féle cövekeiről ne csupán a polgárpukkasztás vagy a dühös dac, hanem az ér­dektelenség, a passzív elutasítás retorikai alakzataival is nyilatkozhassunk. Az építészeti kánon szükségképpen lesz egyúttal irodalmi kánon, mégpedig abban az értelemben, hogy értékei és csúcspontjai, a miértek és az össze­függések megkapják, nem csak rajzi, hanem szövegszerű értelmezésüket is. Az együttmozgó építészeti és irodalmi kánonra példa lehet a már említett Az isei szentély újjáépítése című elbeszélés, amely a magyar nyelven egyelőre hozzá nem férhető épületleírások helyett akár építészettörténetként is ol­vasható . [Tagadhatatlan, hogy Krasznahorkai prózája jó ideje elvégez olyan fontos járulékos felada­tokat (a távol-keleti, kínai és japán kultúrák magyarországi megismertetésével, de előtte meg a dél-alföldi magyar valóság megjelenítésével), amelyek viszont könnyen elfedhetik a szövegek tulajdon­képpeni feladatát, a saját poétikai érték megteremtését. Nem tudunk hát nem valamiféle kettős mérce szerint közelíteni Krasznahorkai könyveihez. És ugyan folyton ezzel a kettős mércével vagyunk kényte­lenek olvasni, ám nem feltétlenül meghasadt tudattal, sokkal inkább: a tulajdonképpeni (esztétikai) és a járulékos (ismeretgyarapító) mozzanatok együttes mérlegelésével.] Az építészettörténeti szövegekben persze nem keveredhet a valósá­gértelmező fikció és a valóságidegen imagináció, ami viszont nem jelenti azt, hogy láthatatlanul, mintegy mellékesen ne fonódnának eltérő eredetű elbeszélések a történeti leletek köré, ami kimondatlanul ugyan, de irodalmi kánonná is teszi az építészetit. Az építészettörténetet alkotó narratív háló majd' összes csomópontja feltételezi a szépírói eszközöket, így a fikciót is. [Mint ahogyan mindenféle történet - történelem, eszmetörténet, filozófiatörténet, irodalomtörténet, művészettörténet, építészettörténet... - csakis narratívaként, azaz elbeszélt történetként létezik, leg­alábbis számunkra, az éppen adott történet(mondás) hallgatói vagy olvasói számára. Szükségünk van tehát a WGA által hivatkozott Márton kritikai beállítódására, a kihegyezett figyelemre az óhatatlanul fikcióteremtő történetmondás narratív és retorikai szépségei iránt; mindarra tehát, amiről Hayden White alapvető módszertani munkája is szól, amelynek beszédes címe: Metahistory.] amennyiben — ismét Márton Lászlót idézve - fikciónak tekintjük „a tények válogatását és csoportosítását, a különböző szegmentumok sorrendjének meghatározását, annak eldöntését, hogy egy történet mondjuk hol kezdődik és hol fejeződik be". Hozzátehetjük: ilyen fikció még a szempont (az értelmezés), az érzet és a tekintet is. Az irodalmi és az építészeti kánonok műfajukban eltérő tárgy- és szö­vegalakulatai mögött tehát rendszerint hasonló szándékok állnak: a ház ki­választása és a saját megoldásait elbeszélő szöveg mögött egyaránt sejlenek

Next