Új Hang, 1953 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1953 / 1. szám - ÖRÖKSÉGÜNK - Sőtér István: Petőfi Sándor
déssel fogadtak el. A plebejus Petőfi új életformát keres: egyéniségéhez, indulataihoz, szemléletéhez illőt, s ilyennel a még fennálló társadalom nem tud szolgálni neki. Majdz csak a debreceni télen (1843—44) dönti el magában, hogy színész legyen-e, vagy költő! Nem bizonytalanság ez. Petőfi életmenetében is jelentkeznek azok az erők, melyek a rendi társadalom falait feszegetik. A debreceni színház jegyszedőnőjének lakásán, jégvirágos ablaka előtt az akasztófa-dombbal, a hideg tűzhelynek támasztott papírlapra vetvén versének sorait, mily állhatatos próbák után lehet csak végkép költővé válnia. I ! 1 ’ Amily nehezen találja meg hivatását, oly szenvedélyesen marad is hű hozzá. Amennyire eddig megszenvedett e hűségért, annyira kell ezután is szenvednie, hogy a maga hangján, a maga indulataival szólhasson mindvégig. De hisz jelleme nem is engedne más utat számára.Költő kortársaink jelleméről sem tudunk annyit, mint az övéről. Őróla, akit oly következetesnek és bátornak láthatunk 1848—49-ben, tudjuk, hogy diákkorában szabadszemmel akarta végignézni a napfogyatkozást, s látását ezzel csaknem tönkretette. Tudjuk, hogy Aszódon merészen várta be egy bika rohamát, s vágta térden kis fokosával, ahogyan mészáros apjától láthatta. Ismerjük lelkiismeretességét, kínos gondosságát, mellyel adósságait megfizette. És zsoldkönyvébe sem ok nélkül írják, hogy „hűséggel és becsülettel“ szolgált. Hirtelen haragjait, éles visszavágásait mindig is jogosnak érezhetjük. De azt is észre kell vennünk, mennyire hiányzik belőle az elbizakodottság, s mily éber önkritikával kéri verseiről az idősebbek véleményét. Szendrey Júlia nem utolsó sorban a merészsége miatt szereti meg, mellyel a nagykárolyi kávéházban a Károlyi „grófokról“ megmondja a véleményét. Hogy micsoda önzetlen és hűséges barátságra képes, azt az Arany Jánoshoz és Jókaihoz írott költemények bizonyíthatják. De Horváth Márton figyelmeztet: barátaival azért szakít, mivel forradalmi elveiből a legszentebb barátság kedvéért sem hajlandó engedni. Amily fegyelmezettnek látjuk őt a forradalmi hadvezér, Bem oldalán, annyira érthetőek is összekoccanásai a magas katonai rangok viselőivel, akiknek gondolkodásában az osztrák szolgálati szabályzat szelleme él tovább. Ám legyünk óvatosak, amikor régebbi életrajzaiban az ő túlságos „fegyelmezetlenségeiről“ olvasunk! Az a híresztelés, például, hogy a parndorfi táborban a bécsi forradalomnak nyújtandó segítség ellen szólalt volna föl: rágalom, —■ mivel forrásokból kimutathatóan, épp a harcot halogató vezetőket támadta. Petőfi jelleme hasonlíthatatlan tisztasággal világít felénk, — egy forradalmár jellemének tisztasága ez! És ennek a forradalmár jellemnek, ennek a népnyomor iskolájában tanult költőnek szükségszerűen kell összeütközésbe kerülnie a halódó, rendi Magyarország irodalmi életével. 2. Az irodalomtörténet sokat emlegette Petőfi korai népdalainak „szerepjátszó“ jellegét, azt, hogy a költő, aki hol a betyár, hol a falu rossza ajkán szólaltatja meg a dalt, éppen nem azonosítható a borosflaskát lóbáló, utcahosszat muzsikáltató legénynyel. „Szerepjátszás“ helyett azonban inkább a költői realizmus azonosuló, beleélő erejéről tanúskodnak ezek a korai népdalok, arról, hogy Petőfi egy-egy típust belülről mutat meg, magára öltvén alakját, jellemét, felélesztvén maga körül életkörülményeit. A népdali hősökkel ily módon eggyé váló Petőfi, a néppel válik eggyé. És ugyanezt a néppel eggyé válást tárják elénk korai életképversei, tájkölteményei is. A korai Petőfi realizmusában ugyanaz a forradalmiság nyilvánul meg, mely magasrendű, mozgósító módon a 48—49-iki korszakban jut majd szóhoz. Igaz, írtak már népdalokat Petőfi előtt is, — de a kortársi kritika mind ingerültebben figyelhet fel arra a merész, kihívó hangsúlyra, mellyel ezek a „pórias“ témák a fiatal költő művében jelentkeznek. Első „méltatói“ emiatt is emlegetik őt „népköltőként“, — és Petőfi ezt a megvetésnek szánt címet dacos öntudattal viseli. Sőt, még rátetéz a kritikusok indokaira: a Pesti Divatlap-beli, 1844-es költeményekben valami hetyke, gúnyos, néhol cinikusan keserű hangot szólaltat meg. Ahhoz, hogy Petőfinek ezt a hangját érthessük, az országutak vándorát, a nyomorgó színészt és másolót kell magunk előtt látnunk, aki nem, hogy engedményeket tenne az uralkodó ízlésnek és előírásoknak, de még ki is hívja maga ellen a megbotránkozást. De Petőfi plebejus dacában, kihívásában a