Holnap, 1990 (35. évfolyam, 1-4. szám)
1990 / 1. szám - ÚJ ARC - Medvigy Endre: "Bebádogoztak minden ablakot" : Tollas Tibor köszöntése
18 SZÉPIRODALOM őrző Bizottság segítségével sikerül az újabb magyar települések elcsatolását megakadályozni. A holtak nem támadnak fel, az elhurcoltak csak hosszú évek múltán, vagy sohasem térhetnek vissza otthonaikba. Mentő tanú egy alaptalanul megrágalmazott férfiú perében. A vádlottat ugyan felmentik, de a hamis vádat nem sokkal később a mentőtanú ellen fordítják. Tollas Tibort 1947- ben koholt vádak alapján letartóztatják. Hiába bizonyosodik be ártatlansága, tíz évre ítélik. Nagy ám az ára a magyar ügy szolgálatának! Az elkövetkező években a gyűjtőfogházban, a váci börtönben és a tatabányai rabbányában sínylődik. 1953-ban Vácott, a börtönben írja leghíresebb versét, a Bebádogoztak minden ablakot címűt. Tollas Tibor költői munkásságának gyöngyszeme ez a rabének, úgy ahogy Reményik Sándor lírai életművében az Ahogy lehet a legkiemelkedőbb és legtöbbet szavalt költemény. Bebádogoztak minden ablakot, hogy a váci börtön foglyai meg ne tudják, mi történik a rácsokon túl, bebádogoztak minden ablakot, hogy a rabokat hermetikusan elzárják a külvilágtól, a magyar társadalomtól. Az elítéltek menekülni próbáltak a szellemi nihiltől, az embertelen körülmények között is művelték magukat, egymást tanították a korábban, meg szabadlábon szerzett ismeretekre. Információinységükben minden szerény lehetőséget megragadtak, hogy valami keveset mégis megsejthessenek a falakon túli szabadnak csúfolt életről. Ha csak tehették, titkon összeszedték a börtönőrök eldobálta újságpapír daribkákat, bár jól tudták, embertelenül kegyetlen a büntetés, ha az ilyen „újságolvasást" a rabtartók észreveszik. Tollas Tibor egy ilyen újságfecni megkaparintásáért került télvíz idején a börtön fagypont alatti hőmérsékletű, jégveremnek is beillő pincéjébe. Hogy még elviselhetetlenebbé tegyék büntetését, megalázzák, esetleg fagyhalálba kergessék, ruhájától is megfosztották. Kínjában, életét mentve, a kaszás elől menekülve ugrált, járta a táncot el egészen az összerogyásig, ájulásig. A rabkórházban ébredt. A rabkórházban, ahol az AVH-s orvosok nem a gyógyítást tartották feladatuknak, hanem a rabok újbóli szenvedőképessé tételét. Ott vívták mellette rabtársai haláltusájukat. Félig eszméletlenül maga is a lét és a nemlét határára tévedt, amikor szinte hallucinációnak is beillő módon a befüggönyözött ágy mellől felsírt a hegedű, egy gnóm hegedűkészítő maga eszkábálta hegedűn búcsúztatta a távozót, a távozókat. Sírjon fel bennünk is a szerencsétlen hegedűkészítő hangszere, vívó fekete dallam sirassa a váci börtön rabkórházának idő előtt elhunyt betegeit, gyászolja a diktatúrák minden megszenvedett áldozatát. 1953-tól, Nagy Imre első miniszterelnöksége kezdetétől alábbhagyott az önkény, a terror a börtönökben, megszűnt az éhség, az alultápláltság. A váci politikai foglyok közül sokan — köztük Tollas Tibor is — ha munkára jelentkeztek, a tatabányai rabbányában dolgozhattak. A hatalom a bányászokat fejtágítókon próbálta az „osztályidegennek” kikiáltott rabok ellen hangolni, de sikertelenül. Az elnyomottak és a bebörtönzöttek egymásra találtak, kialakították a maguk valódi osztálytalan társadalmát. Ez a földalatti köztársaság nem létezhetett sokáig, mert 1954-ben visszatoloncolták Vácra a rabokat, ahol időközben lazult a börtön korábbi vakfegyelme. A szabadságuktól megfosztottak, akik egyéniségüket, emberi méltóságukat védve, a kényszer megalázó, lélektipró volta ellen lázadva titkon már korábban is írtak verseket, most ezeket a toalettpapírra rótt költeményeket és műfordításokat illegális könyvvé, korai szamizdat antológiává rendezték. A porkolábok kijátszásával a váci börtönben, tiltott kéziratos irodalomként jelent meg a Füveskert versantológia tizenkét száma, többek között Gérecz Attila, Kárpáti Kamil, Kocsis Gábor, Lökkös Antal, Tollas Tibor, Tóth Bálint és Vitéz György verseivel és műfordításaival, Tollas Tibor szerkesztésében. Ha az említett szamizdat kiadványoknak csak annyi volna a jelentősége, hogy a rabokban tartották a lelket, az életkedvet, emellett a szellemi ellenállás dokumentumai, már csupán ezért is megérdemelnék a figyelmet, de többről van szó, hiszen az említett költők többsége az emigráció irodalmi életében, vagy a hazai magyar irodalomban jelentős szerzővé vált. 1956-ban, a forradalom idején nyolc éves voltam. A Tanács körúton laktunk, az utcára nézett ablakunk. Október 23-án koradélután előttünk hömpölygött a Kossuth-nótát éneklő, jelszavakat skandáló felszabadult tüntető tömeg: „Nagy Imrét a kormányba! Nagy Imrét a kormányba! Lámpavasra Rákosit! Vesszen Gerő! Nem vagyunk mi fasiszták! Aki magyar velünk tart! Aki magyar velünk tart! Kossuth-címert akarunk! Minden ország katonája menjen saját hazájába! Ruszkik haza! Ruszkik haza!” A váci rabságban alakult Füveskert írócsoport szerzői — tollal vagy fegyverrel — részt vettek az 1956-os forradalomban és szabadságharcban. Gérecz Attila, a fiatal költő az ellenséges tankokra molotovkoktélt vetve küzdötte végig a nemzeti felkelést, majd a november 4-ei intervenciót követően a forradalom utóvédharcaiban halt hősi halált. Tollas Tibor híven tiszti esküjéhez és a családi hagyományokhoz, az 56-os Nemzetőrség összekötő tisztjeként harcolt hazánk függetlenségéért. A novemberi szovjet katonai beavatkozás után Bécsben keresett menedéket, decemberben már az észt HOLNAP