Holnap, 1990 (35. évfolyam, 1-4. szám)
1990 / 3. szám - ÚJ ARC - Simon Attila: Kukorelly Endre: Én senkivel sem üldögélek - Csorba Piroska: "Egy másik időben talán összeállunk egésszé" : (Furmann Imre: Lendületlenül)
22 KUKORELLY ENDRE: ÉN SENKIVEL SEM ÜLDÖGÉLEK „Ácsorogtunk annál / a kirakatnál. Ott / álldogáltam órákig. / Mégiscsak nekem volt / fontos./ Valamikor // azután eljöttünk." Ácsorgás, üldögélés, tétlen várakozás, esetleg bornírt rutincselekvés — ez a Kukorelly Endre harmadik kötetében olvasható versek leggyakoribb szituációja. Lírai hőse ügyefogyott, tehetetlen, magányos és nevetséges alak, akinek egyetlen esélye (nem tudni pontosan, mire) helyzete valószerűtlenségének tudása, vagy legalábbis igénye erre a tudásra, s ennek az igénynek a megfogalmazása. Az eszköz, amely rendelkezésére áll, a (költői) nyelv, méltó birtokba veendő anyagához: esetlen, meglopott, kisemmizett ál-nyelv, pótléka valaminek, ami egykor talán az önmegismerésnek, a világ megértésének, a kifejezésnek gazdag és árnyalt lehetősége volt. A nyolcvanas évtized költészeti fordulatának — épp az érvényes, mesterségesen fönntartott líraeszménnyel szembeni reakció hevessége miatt — fenyegető alternatívája volt a negativitás, az irónia, az önlefokozás, a banalitás rövid ideig kétségkívül üdítő, de aztán az előbbinél is kellemetlenebb modorrá válásának lehetősége, az ellenköltészet hétköznapi nyelvének és lírai antihősének kultusza. Kukorelly úgy kerülte el ezt az újabb, kényelmes sablont (amelynek nyomai első verseskönyvében, A valóság édességében még fellelhetők), hogy a hangsúlyosan jellegtelen versegyéniség és a demonstráltan költőietlen beszéd helyébe egy teljesebb, a tragikum felé is közvetlenebbül nyitott személyiséget, és önnön „művészi” esélyeivel tisztában lévő, s ezt mértékkel ki is használó versbeszédet állított. (Hasonlóan Parti Nagy Lajoshoz, vagy a korábban indultak közül Várady Szabolcshoz.) A mostani kötet anyagát szemlélve feltűnik, hogy a versek zártabbá, tömörebbé (töményebbé), élesebb kontúrúvá váltak, egy- egy képre, mondatra, vagy akár egy szóra épülnek. A teljes szöveg egyetlen szűk nyelvi alakzatból bomlik ki, úgy, hogy ez a kibomlás nem kiteljesedést, bővülést jelent, hanem a vers centrumának mind pontosabb meghatározását, körüljárását. Kukorelly verseinek (a konkrét szövegeknek) nincs távlata, nem folyamatot jelenítenek meg, önmozgásuk — legfeljebb — egy helyben forgás. Pillanatoknak, érzéseknek a megragadását kísérli meg, nem impresszionista eszközökkel, hanem egy nagyon is tárgyias, szűkszavú, feszes nyelvhasználattal, amelyben a gyakori redundanciák sem oldottságot, „felhígulást”, inkább egyfajta egyszeres pontosságra, egyértelműségre törekvést eredményeznek. Akár egyetlen szakasz variálásával is kialakulhat a vers — ahogyan a Ma jött egy levele címűnek. „Ma jött egy levelezőlap. Bandi nem hagytam nálad a fülbe / valómat? Az volt rajta.”-mondatsorát ismétli hatszor, más-más szótagnál buktatva át a verssorokat, s ez a megtörés (megtörtség) kelti eztán a megdöbbenés, fájdalom, tehetetlenség érzetét, egy szerelmi csalódás (vagy ellenkezőleg: beteljesülés) emlékének bénítóan intenzív megelevenedését. A szövegek tartózkodnak önmaguk értelmezésétől, legtöbbjük nem a hagyományos (metaforikus-szimbolikus) jelentésszerkezetre épül, hanem konkrét információt hordozó egységként viselkedik. Elemi bensőségességre törekvő „(én)” szólal meg általuk, akinek a lírai alakítástechnikák nem a „költőiség” képzetének felkeltésére szolgálnak, hanem a minél pontosabb, egyszerűbb emberi kommunikáció érdekében működnek. A költői én ugyanannyit tud saját helyzetéről, mint az olvasói tárgyak, apró, jelentéktelen események ad(hat)nak támpontot önmeghatározásához. A kötetnek ezért lesz egyik kulcsmotívuma a fényképezés. A fényképek, amelyek pontos körvonalát mutatják ugyan a személyiségnek, de — mivel keletkezésük körülményei bizonytalanok, ismeretlenek, nehezen felidézhetőek — nincs jelentésük a vizsgálódó számára, nem illeszthetők egységesélettörténetbe, egyszeri, esetleges látványokat rögzítenek, szilánkokat az ábrázolt alakok sorsából. Ugyanakkor mégis jelentenek valamiféle szánalmas bizonyosságot, az önazonosság tárgyi igazolásává válnak. Feltűnően élményszegény költészet a Kukorellyé; mondhatni, az élmények állandósult hiánya az az alap, amelyre létérzékelése épül. Jól példázza ezt A Hamburg-Berlin-Berlin-Rostock háromszög című útibeszámoló, amely az utazást — hagyományosan az élményszerzés, megújulás, személyiséggazdagodás toposzát — eleveníti meg, oly módon, hogy egy-egy érdektelen pillanatát, látványát idézi föl („Most elhaladtunk egy szennyvíztisztító mellett”; „Valakinek a tenyere”; „Kérem szépen ez egy gyógyszertár”); ám ezeket a nem-elményeket a szöveg mégis élményekké alakítja; a hiányok, mivel szüntelenül érzékelhetők, kimondhatók, valamiképp térfogatot, tömeget nyernek, testes hiánnyá válnak, egy szegényes, megfosztott, átlagos lét kétségbeesetten őrzött dokumentumaiként. A kötetzáró, Arról majd le kell mondani című, komorabb hangütésű verse„Arról majd le kell mondani. A testről / és a szívről, s a dolgokról is, a lélekről is. / A lélek fölszáll. Föl, hova. Arról majd / le kell akkor mondani ”...) a kötet sötétebb tónusú szólamát erősíti. Valódi remeklés, amely egy távlatot mégis megnyit, azt, amelyből ez a verseskönyv is — amelyet egy kiteljesedett, érett és telt költészet nyitányaként olvashatunk — csak: „Lezuhant gyümölcs. Töredék.” (Magvető Kiadó, 1989.) SIMON ATTILA SZÉPIRODALOM HOLNAP „EGY MÁSIK IDŐBEN TALÁN ÖSSZEÁLLUNK EGYSÉGES EGÉSSZÉ” (Furmann Imre: Lendületlenül) Előrebocsátom, hogy Furmann Imréről nem tudok elfogultság nélkül írni. Furmann Imre pályatársam, akivel — megkésve — együtt indultunk a Három hangon c. antológiában, 1986-ban. (A harmadik „hang” Cseh Károly volt.) Nem tudok elfogulatlan lenni, hiszen nemcsak indulásunk volt közös, hosszú kilométereket tettünk meg együtt zötyögő Trabantjában, hogy aztán hideg kultúrházakban egymás mellett dideregve mondjuk-olvassuk verseinket. Szeretem Furmann Imrét, ahogyan játszik. Halkan, könnyedén — és olyan komolyan, ahogyan csak a gyermekek tudnak. S vajon nem gyermek-e (a szó legnemesebb értelmében) a költő?! LENDÜLETLENÜL — szeli át verseskötetének címlapján a fodrozódó Dunát a cím. S a szó — lehet, a költő szándékának ellenében — bennem a Szózat fonák váltottaként kér életre: „Hazádnak LENDÜLETLENUL légy híve...” A módhatározó köteteim fölöttébb találó elmúlt s jelen időnkre, hiszen így éltünk, így végeztük dolgainkat: lendületlenül... ahogyan a címadó vers ötlete mondja — mire a nagy fejes ugrásához nekikészülünk, a „medencéből leengedték a vizet”. Furmann Imre látásmódja fonák és precíz. Átüt rajta a látó ember fanyar derűje. Csendes forradalom című verse egy groteszk fintor a világnak: „A Keleti pályaudvar / mocskos WC-jében, / kóbor üzenetek között, / fehéren hagytam / egy igazolványkép / méretű falrészletet. /” Nem táplál illúziókat a mikro- és makrovilágról, amelyben él. Látleletet ad, szikár, sovány, pontos mondatokkal tudósít. Ám ezek a mondatok plasztikus képek is. Aki végigolvassa a kötet hatvanhét versét, fölfedezheti a költő másik arcát is. A versek kétfelé ágaznak: egyik a szinte dokumentarista helyzetjelentés a végnapjait élő (ez akkor, a versek keletkezésekor még csak sejthető volt) szocializmusról, erről az emberinek kikiáltott, ám elembertelenedett, elidegenedett, láthatatlan magánycellába enyszerítő társadalomról: „ ...Szenynyeződünk akár a levegő / Fogyunk mint száraz időben a vizek” (Hullafoltok)... vagy Utazás c. versében, ahol Zelk Zoltánnal és Berda Józseffel együtt zötykölődik képzeletbeli útján: „A falusi utcák közt haladva, / mutatom a kevély házakat, égig / törnek az emberek, mondom, de Berda / sziszegve csak ennyit szól, kikoszolódunk / s Zelk is fel-le ingatja fejét. / Szagolj csak a levegőbe, mondja / hosszú szünet után, büdös van itt, / szétmálló életek bűze kering.” Az állóvíz-világ — amelyben éltünkölünk — látszólagos békéjéről így szól: