Új Holnap, 1996 (41. évfolyam, január-december)

1996 / január - Kulcsár-Szabó Zoltán: A személyiségkonstrukció alakzatai a Tücsökzenében avagy egy "antihumanista" olvasat esélyei

A valóság/fikció oppozicionális viszony első pillantásra közhe­lyes alapelve mindenfajta esztétikai reflexiónak, olyan, amellyel - leg­alábbis a modernség tudáskeretében - nem is igazán érdemes foglal­kozni. Éppen az önéletrajz műfaja az, amely mégis újra és újra prob­­lematizálja ezt a kettősséget­, s a Tücsökzene recepciótörténetére vetett pillantás is ezt igazolhatja­. Az önéletrajz épphogy elhomályosítja a valóság/fikció határvonalat, hiszen elvileg a két szférának közös a „szubjektuma" („alanya" és „tárgya"): a szerző alakja az életben és a szövegben. A valóság és fikaó közötti rés így már nem is olyan egyér­telmű: éppen ezért szükséges néhány „antihumanista" pillantást vetni a fikcionalitás igencsak „kimerített" problémakörére, méghozzá ennek a diffúz résnek a középpontba állításával, melynek területe és jellege nemigen írható le egy állandó formával-formulával­. A valóság/fikció oppozíció tarthatatlanságára csak azután de­rülhetett fény, miután a „műimmanens" interpretáló elvei a poszt­strukturalizmussal felszámolták önmagukat. Az erről a kettősségről való „hallgatólagos tudás", ugyanis épp azt a biztos, külső referencia­­pontot (a körülhatárolható valóságról való tudás eredetét) feltételezi, amelyet a strukturalizmus „szövegesített" irodalomfelfogása óta már nem lehet visszaállítani ebbe a pozícióba. Ezzel párhuzamosan szűnt meg (nem utolsósorban persze az epika XX. századi alakulástörténete által is „ihletetlen") a fikcionalitásnak az irodalmiság kritériumát jelen­tő szerepe. Hayden White pl. bemutatja, hogy narratológiailag nem különíthetők el az irodalmi művek, illetve a történelmi (tehát - elvileg - nemfikcionális) munkák megnyilatkozásszerkezeteit. Az önéletrajz kérdése az esztétikai gondolkodás egyik legfőbb hagyományát, a mimézis elméleteit is mozgósítja: ha fikaó és nem-fikaó nem különít­hetők el poétikai szerveződésük szerint, akkor az „életvilágbeli" refe­­rencialitás lehet az a másik szempont, amelyben a „rés" jellege konk­retizálható. Az önéletrajz mint nemfikcionális műfaj ugyanis a modernség műfaji kánonjának rendszerében éppen „mimetikussága" miatt vált esztétikailag kérdésessé. A modernség XX. századi esztétikai horizont­jaiban ugyanis a fikaó dereferencializáltsága jelenti az esztéticitás ka­nonikus felhasználati paradigmáját: az abszolút metafora, a nyelvi her­metika, az önreflexivitás, a történet deformálója stb. Ez olyannyira meghatározza az irodalom történetileg differencált elvárásrendszerét, hogy míg pl. a szakmai konszenzusban aligha kétséges Bethlen Miklós önéletírásának irodalom-volta, a XX. századi emlékiratok nagy része már inkább a történelmi-irodalomtörténeti dokumentáló funkcóját töltheti csak be. Az, hogy a műfaji jegyek ismétlődése által létrehozha­tó műfaji identitást a szövegekhez rendelt „történelmiség"-jegyek fel­számolhatják, egyben azt is jelzi, hogy az egész problematikába az

Next