Új Holnap, 2002 (47. évfolyam, 1-4. szám)

2002 / 4. szám - A KÖZMŰVELŐDÉS SZÍNTEREI - Kiss Noémi: Antropológia az irodalomtudományban és irodalom az antropológiában

Ugyanebben az írásában Clifford Roland Barthes nyomán az egyén tudo­mányának lehetetlenségéről beszélt. Arról a fajta tudományművelésről, ahol a szerző mintegy nem vesz tudomást a személyről, az egyes emberről, s aki így egyszerűen kimarad a műből, elfelejtődik. Barthes egyik legutolsó, rendkívül személyes műve, a Világoskamra a fotográfia lényegét kutatja. Ebben egy helyen szintén arról olvashatunk, miként áll ellent a tipologizáló tudomány a szemé­lyes fájdalomnak. Ennek szellemében állítja szembe Barthes a realista és doku­­mentarista szemléletű fotográfiát annak az embernek a képzeletével, aki egy fényképben a személyes, imaginárius élettörténetének egy részletét véli felfe­dezni, s számára e belső látvány esztétikai élvezetet okoz. Ez az ember nem a reális élet viszontlátásának vágya miatt szemléli a képet. A párhuzamot valamiképpen a véletlen vonja, ám az előadás elején idézett Todorov, Az együttélés kalandja című művében hasonló gondolatokat formál az emberről. Az ő homlokterében a magányos és meghatározhatatlan ember törté­nete áll. Aki valamennyire ismeri a szerző korábbi munkáit, talán érdeklődéssel olvassa utolsó, eléggé melankolikus mondatát, mely így hangzik: „Az együttélés soha nem garantál többet - és azt is csakis kedvező esetben - egy törékeny boldogságnál.­” Szomorkás számvetés - s talán már fiatalon is jogunkban áll reagálni arra a feltételezhető kudarcra, mely e mondat mögött rejlik: vajon miért nem vagyunk képesek meghatározni az embert? Más lehetőség aligha akad számunkra, mint a meghatározás kudarcának a meghatározása. Az irodalomtudományt érintő antropológiai fordulat (anthropol­­gogical turn) ezek szerint több, egymástól gyökeresen különböző tudományos és nem tudományos okokra vezethető vissza. Előzménynek tekinthető a posztstruk­turalista nyelv és irodalomtudomány, a filozófiai hermeneutika és antropológia, a rendszerelmélet, a foucault-i archeológia és az ún. amerikai új historizmus. De éppúgy előzmény a személy vágya, hogy megírja és megtalálja önmagát. Az antropológia Majdnem párhuzamosan egy időben az angolszász gyökerű kulturális antropo­lógián és az európai etnológián belül is kialakultak olyan irányzatok, melyek az irodalomtudomány eredményeire hagyatkoztak, így az ún. interpretatív antro­pológia elsősorban a társadalomtudományok retorikai (rhetoric turn) fordulatát követte. Magát az antropológiát globális diszciplínaként szokás meghatározni. A XVIII. század felvilágosodás-kori szellemtudományi irányzatának univerzális törekvései közé tartozik az ember leírása. Az akkori tudományosság ugyanis alapvetően azt a célt tűzte ki, hogy „a teljes”, az „egész” embert meghatározza. Azonban a XIX. században egyre erősödött a tudományágak differenciálódása, s ez akadályozta az univerzális szemlélet valódi térhódítását. Ez persze nem min­denhol történt így. Míg a német filozófia továbbra is egy általános filozófiai ant- IlbLNAP 181

Next