Uj Idők, 1894-1895 (1. évfolyam, 1-28. szám)
1894-12-16 / 1. szám - Mikszáth Kálmán: A diplomata / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
Pipi egy igen kedves veréb volt. Olyan szürke, olyan pofáj, mint a többi, de mégis volt rajta valami előkelőség, valami különös. Azt hiszem, hogyha régóta foglalkoztam volna a verebekkel, a Pipi arcát meg tudtam volna külömböztetni a többiektől. Mert bizonyosan nem egyformák a verebek, csak a mi szemünk nem elég jó meglátni rajtuk a külömbséget Ismertem egyszer egy szerecsen gyereket Gleichenbergben, aki a gyerekeimmel játszadozott. Tobynak hívták, magyarul is beszélt. A következő évben egyszer csak újra meglátom Karlsbadban, megszólítom nagy vidoran: — Ezer ördög, hát hogy vagy Toby? A Toby a fejét rázta, hogy ő nem a Toby. — Ne bolondozz, te selyma! Nem bolondozott az egy csöppet sem, de valóságosan nem a Toby volt. Visszatérve Budapestre, hát kit látok a Hungária kapujában? A Tobyt. — Hollá Toby, képzeld csak hogy megjáratom egy hasonmásoddal mult héten Karlsbadban. A kis szerecsen csodálkozva nézett végig. Ő se a Toby volt. Káromkodtam. Miféle varázslat történik velem? No, ha nem a Toby, akkor legalább a karlsbadi szerecsen fia lesz, akit a Goldenes Schildben láttam. Dehogy. Egy harmadik fickó volt s most már rájöttem, hogy egy pár százezer szaladgál ilyen Afrikában s én a fikarcnyi külömbséget. Biztos vagyok benne, uraim, hogy a verebek világában is minden verébnek másforma fizonómiája van s hogy az erzsébettéri fákon, mikor olyan nagy trics-tracs van ősszel, ilyenforma párbeszédek is ejtődnek : — Nos, látod ott azt a nőstényt? — Ah, valóban csinos a kicsike. — Nézd, nézd, milyen kifejező szeme van. — S mennyi tűz benne! Szép fej, nemes tartás. — Milyen kecsesen emeli a szárnyát. — Kívánatos kis jószág. — Ha neki volnék, szóba se állnék azzal az undok verébbel, aki hozzá sorolódik. Ki az? — Az egy elzüllött ronda fráter, akit a macska is kiköpne a szájából. Minthogy ennél nagyobb verébsértést nem tudok már kigondolni, mégegyszer biztosítván az olvasót, hogy mindez úgy megy a verebek társadalmában (mindössze a nyelvüket kellene érteni, hogy bebizonyíttassék), egyszerűen áttérek az én barátomra, a Pipire. A Pipi megfigyelésem szerint vén volt, rút volt a verebek közt, aki sok szerelmi és mindenféle más kaland után a gasztronomikus élvezetre adta magát. A hasa volt az istene. A Pipi nem társalgott más verebekkel, magányosan élt, mint egy vén önző, láttam a párzási időszakokban is, nem kellett már annak senki, oda se nézett a kert fáin röpködő verébmenyecskékre és szüzekre. A Pipi bölcs volt már. Gondolta talán magában »juventus ventus« s ahelyett, hogy efféle haszontalanságokkal töltené az idejét, inkább szundikált egyet a tölgyfa ágain, csőrét borzas tollazatába dugva. De nincs is, tessék elhinni, valami élvezetesebb egy szép álomnál! Ámbátor a Pipi érzékkel bírt a valóságok, a gyakorlati élet követelményei iránt is, és soha sem szundikált annyira, hogy észre ne vegye, ha reggelihez ülünk. Ilyenkor rögtön lent termett s ott ugrált körülöttünk a kavicsokon, egy udvaronc fürgeségével szedegetve fel az elhullajtott zsemlye-morzsákat. Délben is velünk ebédelt, mert mindig künn a kertben szoktunk enni, csak vacsorára nem jelent meg. Hol, mivel töltötte az estéit, örök titok. Meglehet, hogy másfelé volt abonálva. A gyerekeim már ösmerték az állandó kosztost s mikor megjött, nyájasan kiáltottak rá: — Itt a Pipi! Gyere Pipi! Jó reggelt Pipi! Pipi mintha értette volna, fölemelte a fejét oldalvást s hamiskásan látszott hunyorítani a piciny setétszemeivel, miközben megillegette üdvözletül a farkát, melynek a balrésze le volt égetve s az egyik megperzselt tollszár csupaszon, csonkán, kormosan meredt ki. A Pipi nyilván valami szerencsétlenségen ment keresztül, vagy égő gyújtót dobott rá valaki s attól meggyuladt a farka, vagy valamely tűzön keresztül repült s ezért veszett el szépségének egy része. A leperzselt tollazat soha se nőtt ki többé s a Pipit erről lehetett egész biztosan felösmerni. — Jó reggelt, gyerekek, jó reggelt! látszott viszonozni a Pipi. Hát mit esztek, mit esztek? s elkezdett ugrándozva turkálni csőrével a homokban. A gyerekek pedig morzsolták neki a kiflit s lehajigálták az üres tojáshéjakat, hogy valami meleg ételt is kapjon a szegény Pipi. A lurkó kiváncsi volt mindenre, mint egy igazi gourmand, de nem evett meg mindent: a ledobott cukormorzsákat megvetőleg hömpölygette a porban: »pfuj, fehér kavics«, a cseresznye gránátszín levében százezerben nem látnék egy