Uj Idők, 1898 (4. évfolyam, 27-52. szám)
1898-12-04 / 49. szám - Vayk: Régi magyar színészet / Társadalmi ismeretterjesztő cikkek, genreképek, leírások
— 502 — Manzarovar és a Rákasztál tavak összefüggnek-e vagy nem, hogy a Bramaputra folyam két forrása ismeretes-e vagy nem ? A fődolog, hogy a mi lelkesedésre olyan kevéssé hajló századunkban még mindig akadnak emberek, kik az ilyesmiért lelkesedni tudnak. S még nevezetesebb körülmény, hogy ennek a lelkesedésnek gyümölcse egy szép, érdekes és minden írói kvalifikációval ellátott könyv. Ez a könyv három részre oszlik. Az elsőnek anyagát a tudós rendezte el. Fontos és bő adatokat közöl a Himalája hegyvidék és erdő lakóiról, a sokákról, magáról Himalájáról és növény- meg állatvilágáról. A a második részben a kalandort látjuk, ki ezer veszélyen át, akár csak egy középkori konkvisztádor, megtörhetetlen bátorsággal tör célja felé. (Három képünk egy egy jelenetet örökít meg ebből az Odisszeából. Az egyik mutatja Landort egy örvény mellett, amint vékony, lebegő hídon készül rajta átmenni, hogy eljusson a rejtélyek földjére, Tibetre, a másik a Mangsan-glecser lábánál találja őt kíséretével fölfelé haladóban (annak a glecsernek csúcsán kevés híja, hogy meg nem fagyott), a harmadik pedig mutatja kínszenvedését, mikor árulás folytán a tibetiek hatalmába jutott és azok válogatott tortúrákkal akarták megtörni bátorságát.) S ez köti le bámulatos módon érdeklődésünket, mert tele van megkapó epizódokkal. A harmadik hitelesítése az rész pedig mintegy közjegyzői előbbi kettőnek, mert csupa hivatalos akta, angol konzulátusi pecsét és egyéb olyan dolog, amire ma egy fölfedező utazónak okvetlenül szüksége van, ha azt akarja, hogy higyjünk neki. S itt eszembe jut, hogy mennyivel kellemesebb foglalkozás volt a fölfedező utazás még csak pár száz év előtt. Kolumbust és Cookot nem ellenőrizte senki, az öreg Herodot pedig hazudhatott annyit, amennyi csak a pergamentjére ráfért. Úgy látszik, hogy ezen a téren is nagy a vetélkedés és ez árt a renoménak. Landor könyve egyidejűleg jelent meg angol és német nyelven. A német kiadásból, melyet a lipcsei híres Brockhaus-cég közvetített, vettük át a mostani számunkban megjelenő képünket. Egyúttal pedig ajánljuk olvasóink figyelmébe ezt az érdekes könyvet. i. r. Költők Albuma. Egy pár éve még, ha megjelent a magyar könyvpiacon valami illusztrált munka, meg se mertük nézni kritikai tekintettel, hanem szívből örvendtünk, hogy egyáltalában akad ilyesmi. Azóta nagyot haladt mifelénk is a világ, illusztrált művek feles számmal támadnak s ami a fő, már nem kérnek maguknak elnézést. Rajzolóink nagyot halad ak, piktoraink már nem tartják a művészettel össze nem egyeztethető dolognak az illusztrálást, hanem igazi lelkesedéssel viszik bele művészetüket a régibb és újabb írók könyveibe. Aki a különbséget a ma és a tegnap között látni akarja, hasonlítson össze egy tíz év előtti úgynevezett díszmunkát a Költők Albumával, melyet karácsony előtt kiadott a Wodianer F. és fiai cég. Ez a munka már egészen európai magaslaton áll (még az ár dolgában is, mely kissé borsosan huszonnyolc forintra van megszabva) a bekötése egy kis remekmű, az illusztrációi pedig olyanok, hogy a legkényesebb ízlést is kielégítik. De nem csoda, mikor a legjelesebbek a magyar művészgárdában képviselve vannak abban a munkában, melynek szövegrészét viszont a legkiválóbb magyar poéták műveiből összeállította Radó Antal. Kincses Kalendárium. Az évrőlévre gyarapodó naptárlajstromban — már csaknem minden napra jut egy külön naptár — kiválóan számot tesz a Rákosi Jenő Budapesti Hirlap ujságvállalata által kiadott Kincses Kalendárium. Egy valóságos lexikon az a mindennapi élet szükségleteiben, pontos útmutatást ad mindenre, mi az emberrel születésétől haláláig történik és ami a modern adófizető polgárt érdekli. Kapható a Budapesti Hirlap útján. Quosego! Vergil Aeneisének első könyvében meg vagyon írva, hogy Hera az elemeket neki zúditja a menekülő trójaiak hajóinak. Mikor legnagyobb a veszély, megjelen Poseidon, a tenger istene a hullámok fölött és Quos ego! (Majd adok én nektek!) parancsszavával véget vet a viharok garázdálkodásának. Ennek a jelenetnek pendensát megrajzolta Faragó József az Uj Idők számára. A Sándor-utcai kavargó tenger felszínén megjelent Szilágyi-Poseidon és háromágú szigonyával, melyről alácsüng az elnöki csengetyű, elsimítja a fergeteget. A viharvetők megriadva menekülnek és nem ostromolják többé a sziklát, melyet Fehérváry báró, a honvédelmi miniszter képvisel. Oldalt az Abbázia-sziget biztos révpartjából Eötvös Károly nézi a kavargás elsimulását és gondolja magába : — Alios jam vidi ego ventos, láttam én már külömb viharokat is. A szalon tükre. A műcsarnokban megnyílt téli szalon tükre az a szép és újmódi képes tárgymutató, amelyet Singer és Wolfnerék adtak ki. Ez a tárgymutató njitás, még pedig okos, előnyös és esztétikus. Most már csakis képes katalógust árusítanak a műcsarnokban, amely kalauz a tárlaton, emlék otthon. Az árát is leszállították, úgyhogy most 30 krajcárért árulja minden könyvkereskedő, a vidékiek is. Az a negyvennyolc kép, amely finom papírra nyomtatva a katalógust ékesíti, a vidéki embernek is képet ad arról, amit a fővárosiak eredetiben láthatnak a műcsarnokban. Szép kiállítás dolgában olyan, mint a legjobb külföldiek, csakhogy ezek két-három frankba kerülnek. A magyar kiállításét ellenben könnyen megszerezheti mindenki, tanulhat belőle és gyönyörködhetik benne. MINDENFÉLE. Justh Zsigmond édesanyjáról. Előttem van egy levél, a kusza betűk még a szokottnál is kuszábbak. Napsugárról, délvirágok édes illatáról történik benne említés, a vége mégis olyan hilottszomorú. — Most nézem át az utolsó korrektúrákat Singeréknek . . . azt hiszem, mindenképpen utolsó munkám ez . . . A dátum Cannes, 1994 szeptember végén. Valóra vált, fájdalom, a szomorú sejtés, a Krisztus-fejű, halovány beteg, a szegény Justh Zsiga, és megszűnt nem vett kezébe többé tollat dobogni az a derék, n mss, minden szépért és jóért lelkesülni tudó szív — mindörökre. Elment, oda, azokon a csillagokon túlra talán, amelyről olyan meghatón írt.Hideg fényben, egyik utolsó novellájában, amely a Mikszáth-féle Almanach-ban jelent meg. Most pedig utána ment a hőn szeretet, a hőn szerető és vigaszt soha nem találó anya, Justh Istvánné Pákozdy Matild. Látszólag hideg asszony volt a Justh Zsigmond édesanyja, egyike azoknak lényeknek, akik kevés embert szeretnek. De a annál bensőbb, őszintébb volt azok iránt, akiket szivébe zárt. ragaszkodása Barátságára építeni lehetett, ritka egyenes, nyílt jellem volt s ha szavát adta valamire, nincs az a klub gentleman, aki pontosabban betartsa. Zsiga fiát kimondhatlanul szerette, de sohasem mutatta ezt neki valami túlzottan, nehogy a gyermeket elbizakodottá tegye. Azt akarta, hogy Zsiga a technikai pályára lépjen s ezért mint kis fiút a reáltanodába íratta be. A fiúnak ez sehogysem tetszett. Inkább zongoraművész, szobrász vagy ilyesmi szeretett volna lenni és egy ízben kijelentette anyjának, hogy ő nem megy többé a reálba. Justhné megpirongatta — de Zsiga már ekkor megérlelte tervét. Inkább világgá megy, minthogy mérnök legyen. Világgá ugyan nem ment, mert Robinsonade-ját azzal kezdte, hogy egy szép napon beállított egy olyan helyre, ahol két kis pajtásának szülői laktak. Az illetők nagyon csodálkoztak, hogy Zsiga minden kíséret nélkül, télvíz idején érkezett — akkor, mikor javában folyt a diligentia. Kérdezgették is, de a válasz csak az volt : — Csak úgy kijöttem látogatóba! Ezalatt pedig Justhné kétségbeesett és Budapest mind a négy tájékán szaladgáltatta a cselédeket Zsiga után, de hiába! Végre, mikor két nap is eltelt, kapott egy levelet attól a jó barátnőjétől, akinek családjában tartózkodott Zsiga, hogy ott van a gyermek, de nagyon szomorú és nem tudják belőle kivenni, miképpen történt ez a kirándulás. Természetesen rögtön mentek Zsigáértmeg pedig a mamának azzal a békeüzenetével, hogy nem kell a reálba járni. Noha szeme csak úgy csillogott Justinénak az örömtől viszontlátva fiát, akkor is elrejtette örömét, mert elve volt, hogy a becézés csak elrontja a gyereket.