Uj Idők, 1903 (9. évfolyam, 27-53. szám)

1903-11-08 / 46. szám - Igric: Gáspár Ferenc "Hét év a tengeren" című könyvéről / Társadalmi ismeretterjesztő cikkek, genreképek, leírások

szalonjában találkoztak, kezesek lettek, mint a bárány. — Juli olyan mint a jó nap: — mindent kiengesztel, — mondotta is egyik barátnője. Lászlót és Kálmánt Szőnyi Pál, a jeles pedagógus nevelte. Erős magyar szellem lengte át a geszti udvar­házát , ez érvényesült a fiúk nevelésénél is. Anyjuk mindenben felügyelt lelki fejlődésükre s Kálmánnál már korán észlelte a diéta emberét, — így hívták akkor a nyilvánosságot. A gyerek leginkább országgyűlést szere­tett játszani. Ilyenkor anyjának is küldött meghívót, nézné meg a gyűlést. A meghívót sajátkezüleg írta s lent állt: Tisza Kálmán király, Gyalokay Lajos palatinus. Utóbbi kedves pajtása volt s csak pár év előtt halt meg, mint a váradi tábla elnöke. A szabadságharc magával sodorta a fiúkat, külö­nösen Lászlót, aki a moori csatában tizenkilenc sebet kapott. Már halálhíre jött s a váradi Tisza-házban el­gyászolták, elsiratták a daliás ifjút, amikor Szász Károly, a néhány nap előtt nyugalomba vonult érdemes szupe­rintendens, a fiúk jóbarátja, megtudta, hogy él s répült a jó hírrel. Az anya volt az első, aki megjelent fia ágyánál s a fiú eszméletre térve, elsőben így szólt: — Reménylem, hogy most már megengeded, hogy elvegyem Ottilt. Ilyen összevagdalt ábrázattal úgy sem kellek én se a pesti, se a kolozsvári mágnáslányoknak. Természetesen beleegyezett az öreg Tisza Lajosné, aki még aztán sokáig gyönyörködött fia boldogságában. Tisza Kálmán mindig rendkívül komoly volt, de azért tudott mulatni. Szépen, tempóval, méltóságteljesen. Jól is táncolt s a híres Európa-bálokon ugyancsak megforgatta a lányokat. Az ötvenes évek legvégén gyakori vendége lett Degenfeld Imre gróf házának, aki úgy ő, mint rendkívüli jóságú neje téglási Beck Polin, örömmel látták a nagyreményű ifjú közeledését. Téglási Beck Pál a XIX. század elején egyik legdúsgaz­dagabb embere volt az országnak. „Beck cs. k. kamarás nagystílű palotája Debrecennek első épülete," az a Kazinczy, s ez a Beck Pál volt az, aki téglási kas­télyába szép levéllel hívta meg a már nagy beteg Csokonait, írva: „gyönyörködni fogok rajta, ha egy oly becses hazánkfia, házamat menedékül választandja ebben a fergeteges életben". Gróf Degenfeldné maga is kiváló szívjóságú, nemes érzésű asszony, rendkívül gondos neve­lésben részesítette, leányát, akik közül a csodaszép Annát herceg Odeschalchi Gyula vette nőül. Degenfeld Ilonának megtetszett a nagyeszű fiatal Tisza, és 1860-ban szabolcsmegyei Nyir-Bakta falujában az egyszerű kis templomban tartották meg az esküvőt. Tisza Kálmán politikai sikereinek egyik legnagyobb tényezője boldog otthona volt. Az adott neki erőt, az acélozta meg újabb küzdelmekre. Mert hiszen akármint zúgott is a parla­menti csata vihara, meg röpködtek igazában is a kövek a generális felé, hűséges, gyöngéd felesége minden küzde­lemért, kedvetlenségért kárpótolta. Tisza Kálmánnál, éppen úgy mint atyja és nagy­atyjánál, az otthon rózsái mindig befödték a közélet szúró töviseit. Tiszáék ha Geszten voltak, azt a patriar­kális életet folytatták, amit elődeik, Tisza Kálmán, vala­mint neje is, órákat töltöttek gyermekeik tanuló­szobájában, s amikor Géressy Kálmán, Tisza István nevelője kikér­dezte a gyereket, közbe a szülők is tettek föl egy-egy kérdést. Minden fölösleges pazarlást tiltottak Tiszáéknál, s amikor egyszer a kis Lajos névjegyeket kért, nem csináltattak neki, bölcsen mondva, hogy ilyesmi nem való gyereknek. Amilyen volt az ősök családi élete, olyan az új premieré is. Tisza István gróf egyike a legboldogabb családapáknak, s neje Tisza Ilona híven ápolja a Tiszá­nék tradícióit, azokat a régi magyar nagyasszonyi erénye­ket, amelyek nagy tettekre vezették a férfit. Mert: Férfi sorsa az asszony ! VAYK Hét év a tengeren Gáspár Ferenc új könyve. Singer és Wolfner kiadása Amióta abban a szerencsében részesülök (sokszor nem könnyen elviselhető szerencsében!), hogy a szer­kesztőségünkbe érkező kéziratokat elolvasom és róluk véleményt mondok, szert tettem egy kis emberismeretre. Mert ha a szem a lélek tükre, az a mód, hogyan fogadja az író, nevezetesen a műkedvelésből író, a munkájáról alkotott véleményt, visszatükrözi az ő egyéniségét. Van­nak, akik megharagszanak, némelyek még a dicséretet is fölényesen fogadják, találkoztam olyanokkal, akiket örömmámor fogott el, amikor a sok gáncs közé egy kis elismerés vegyült, de évek hosszú során nem akadtam emberre, aki azt mondta volna a kritikám meghallga­tása után: — Uram, mindaz, amit ön mondott, tökéletesen helyes és igaz volna, ha én csak egyetlen percig abban a képzelődésben éltem volna, hogy író vagyok. Most egy esztendeje éppen, hogy ilyen emberre akadtam. A kiadó átadott nekem egy vaskos kéziratot s én, ahogy belefogtam az elolvasásába, nem tudtam tőle megválni, amíg a végére nem jutottam. „Hét év a ten­geren": ez volt a munka címe, szerzőjének nevét már jól ismertem a „Negyvenezer mértföld vitorlával és gőzzel" révén. Ami az igazi írót teszi: megfigyelés, a témának fölötte érdekes kidolgozása, színes leírás, fan­tázia, az igazságnak mély szeretete, humor és eszme­bőség, mind megvolt benne. Örömmel tudattam ezeket az észleleteket megbízómmal és a szerzővel. Nem hall­gattam el egyes, a külsőségekre vonatkozó kifogásaimat sem és nagyon meg voltam lepve, amikor ő azt mondta nekem: - Mindaz, amit ön mondott, tökéletesen helyes és igaz volna, ha én csak egyetlen percig abban a képze­lődésben éltem volna, hogy író vagyok. Olyan egyszerűen mondta ezt, minden póz és az ellenmondást leső álszerénység nélkül, hogy kihozott a sodromból. Szinte haragosan kérdeztem tőle: —­­ Ha ön nem író, akkor hát miért ír? — Olvassa el a könyvem előszavát és megtalálja benne a választ kérdésére. . . . íme a válasz: „A magyar irodalom - úgymond Gáspár Ferenc a „Hét év a tengeren" előszavában — sajnos, nagyon szegény a tengerészeti irodalomban. Jóformán nem is tudom, hogy általában létezik-e eredeti magyar mű, amely a tengerrel és különösen a tengerészettel (akár a hadival, akár a kereskedelmivel) foglalkozik. Amikor megtanultam egy-két idegen nyelven beszélni, illetőleg idegen nyelven írott könyveket olvasni és olvastam angolok, franciák, németek, olaszok műveit, azokat a lelket gyönyörködtető, szívet és elmét tanítva szórakoz­tató könyveket, amelyeket angolok, franciák írtak a ten­gerről, amely könyveket a szépért, dicsőért, nemesért és férfiasért hevülő és lelkesülő ifjúság olvashat, akkor sajnáltam ifjúságom elmúlt éveit. Nekem, a magyar ifjúnak nem adatott, nekem nem volt módomban, az én könnyen hevülő és lelkesülő koromban e lelki gyönyörű­ségekben részt vehetni. Én nem olvashattam a tengerész­műveket. Ez a legfőbb, sőt bátran kimondom: az egyet­len ok, amely e második tengerészeti művem megírására késztet." Elfogadom ezt az okot, nemcsak mint a szerző szerénységének dokumentumát, de a benne rejlő meg­győző érvelés miatt is. Hanem most, amikor előttem van nyomtatásban az egész munka, bátran szembeszállok Gáspár Ferenccel és azt mondom: — Ön tévedett, uram, mert ő igenis író, még­pedig a javából! '438

Next